1. Kiút a gödörből

Életem legsötétebb napjait éltem, egy olyan mély gödörben voltam, amiből azt éreztem, soha nem fogok tudni kimászni. Sose voltam az a fajta, aki hirtelen határoz el dogokat, csak nagyon ritkán voltak ilyenek az életemben (bár tény, hogy azok a legszebb emlékeim közé tartoznak), inkább mindent megterveztem. Általában tudtam, mit akarok és harcoltam is érte, de most ez elveszett belőlem. Imádtam a munkám, a tanítást, de mostanában az sem ment, egyszerűen valahogy nyoma veszett annak, amit mindenki csodált bennem, és most csak ok nélküli támadások értek. Ráadásul az élet egyéb területein is elég sok problémám volt, ezért úgy döntöttem, hogy lelépek. Eltűnök egy kis időre. Tudom nem szabad megfutamodni a gondok elől, de most valahogy nem láttam jobb megoldást, azt éreztem el kell utaznom ahhoz, hogy visszanyerjem önmagam és újra rájöjjek ki is vagyok. Felhívtam hát legjobb barátnőmet, hogy utazzunk el együtt egy kis időre valahová. Persze ő jól ismervén egyből rájött, hogy baj van, de nem akartam vele most még erről beszélni, így megígértem, hogy majd elmondom, csak mondjon igent vagy nemet.
- Oké, rendben és hova szeretnél menni? - kérdezte tőlem.
- Fogalmam sincs és nem is számít, csak el innen, valahova messzire - válaszoltam majdnem sírva.
- Bízz csak mindent rám, elintézem. Holnap gyere fel Pestre és mehetünk is - válaszolta barátnőm kedvesen.
- Köszönöm! Tudtam, hogy rád számíthatok - mondtam neki.
- Így van, tudod, hogy mindig, mindenben. Akkor holnap és kérlek vigyázz magadra!
- Ígérem és köszönöm. Szia!
- Szia!
Miután letettem a telefont újra rám tört a sírás és egyszerűen nem tudtam abbahagyni, nem érettem mi van velem. Általában nem vagyok ilyen, de valahogy ez most nem az én időszakom, de egyszer majd csak jobbra fordul minden … remélem.
Másnap egy kicsit félve, ugyanakkor mégis reménykedve ültem a Pestre tartó vonaton. Féltem, mert nem tudtam hová megyek és velem ilyen nem szokott előfordulni, de boldog is voltam, mert magam mögött hagyhatom a gondjaimat, holott azt is tudtam, amikor hazajövök minden ugyanilyen lesz. Semmi nem fog változni. Abban bíztam, hogy akkor már majd jobban átlátom a dolgokat és meg fogom tudni hozni a helyes döntést a további életemről. Most csak az számított, hogy egy rövid időre ezekről megfeledkezhetek, hála a legjobb barátnőmnek.
Amikor erre gondoltam, akkor tudatosult bennem, hogy nála jobban senki nem ismer és hogy már 16 éve ismerem és barátságunk azóta töretlen. Őt bármikor felhívhatom akár az éjszaka kellős közepén is, ha valami bánt és olyan is sokszor volt, hogy leutazott miattam Szegedre. Persze ez kölcsönösen működik. Hosszú idő óta most először végre mosolyogtam, mert tudtam, hogy ez a pár nap nem akármilyen lesz. Ezeken a dolgokon annyira elgondolkodtam, hogy arra eszméltem fel, hogy beértünk Pestre. Mivel nem tudtam hová megyünk, változatosan csomagoltam. Barátnőm ott várt az állomásom mosolyogva és mikor meglátott, egyből megölelt és adott két puszit.
- Nem úszod meg hogy elmeséld mi is ez az egész, de persze ráér akkor, amikor Te is úgy érzed - mondta miután elengedett és rám nézett.
- Köszönöm ezt is és mindent - válaszoltam halkan.
Most kezdett belém visszatérni az élet, hiszem még azt sem tudtam, hová megyünk.
- Tényleg, és hová is fogunk utazni - kérdeztem – tudom, hogy azt mondtam, hogy mindegy csak el innen, de most már szeretném tudni.
- Majd megtudod. Ha eddig nem érdekelt akkor még azt az 1 órát kibírod, amíg kiérünk a reptérre - válaszolta Rami titokzatosan.
Na most kezdtem újból ideges lenni, bár semmi okom nem volt rá. Rami nagyon is jól ismer ahhoz, hogy nehogy valami olyan helyre menjünk, ahol megőrülnék (legalábbis remélem).
Taxit hívtunk és miután beszálltunk a kocsiba, úgy éreztem annyi magyarázattal mégiscsak tartozom barátnőmnek, hogy mi ez az egész, így elmeséltem neki a dolgokat. Figyelmesen végighallgatott és utána egy nagy mosoly terült el az arcán.
- Tudtam én, hogy jó helyet választok, erre lesz most neked szükséged - mondta mosolyogva
- Hova megyünk? Most már áruld el - kértem
Nem szólt semmit csak a kezembe nyomta a repülőjegyet. Amikor megláttam, hová is fogunk utazni egyből jobb kedvem lett. London: Életem nagy álma volt, hogy egyszer kijussak Londonba és ezt Rami is nagyon jól tudta. Nem szóltam semmit csak a nyakába borultam.
- Köszönöm - mondtam és már majdnem megint sírtam, de most azért, mert nagyon boldog voltam.
- Nagyon szívesen. Tudtam, hogy most erre van szükséged - válaszolta kedvesen.
Végre kiértünk a repülőtérre és rajtam egyre nagyobb izgatottság lett úrrá, ami mostanában nem volt rám jellemző. London jövök, csak erre tudtam gondolni. 3 óra múlva már a gépen ültünk és a felszállás után 2 órával meg is érkeztünk abba a városba, ami reményeim és Rami reményei szerint is visszaadja az életkedvem. Amint kiértünk a reptérről engem mintha kicseréltek volna. Egyáltalán nem azt éreztem, amit Szegeden. Azt éreztem, hogy élek és nem úgy mint egy robot, akit csak ugráltatnak, kritizálnak, kihasználnak, hanem igenis ember vagyok. Tervekkel, célokkal, álmokkal és a saját életem élem. Végre újra felszínre került az az önmagam, aki mindig is voltam. Hatalmas mosoly ült ki az arcomra, aminek Rami is nagyon örült. Elérte a célját, visszaadta nekem, azt, aki vagyok. Most már csak az előttünk álló napokra tudtam gondolni. Vajon mi mindent tartogat számomra London. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyi mindent és mennyire megváltoztatja az életemet.
Legszívesebben a hotelbe se mentem volna el, hanem azonnal nyakamba vettem volna a várost. Egy percet sem akartam elvesztegetni, minél többet akartam látni ebből a csodából. Barátnőm józansága egy kicsit visszarángatott a földre.
- Be kellene jelentkezni a hotelbe és lerakni a csomagokat - mondta.
- Rendben, bár már most azonnal elindulnék és felfedezném a várost.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de azt érzem, hogy tartogat számomra valamilyen meglepetést – mondtam és elszégyelltem magam, hogy ilyen hülyeségeket beszélek, de Rami megnyugtatott, hogy ő is érzi, hogy van valami a levegőben. Szóval nem én kattantam meg. Vagy mindketten hibbantak vagyunk, vagy tényleg történni fog valami. Már csak ki kell várni. Elindultunk a hotel felé, közben hol erre, hol arra járt a tekintetem. Mindent az emlékezetembe akartam vésni, hogy soha ne felejtsem el. Végül nagy nehézségek árán, ami nekem köszönhető, mert mindig elkalandoztam, megérkeztünk a hotelbe. Miután beléptünk a szobába megállapítottam, hogy egy elég takaros kis szobáról van szó, konyhával, nem mintha annyira a terveinkben szerepelne a főzés. Egyből beleszerettem és még hálásabb voltam Raminak. Nem tudom, hogy fogom ezt valaha is meghálálni neki. Miután lepakoltunk, rávettem barátnőmet, hogy feltétlenül el kell mennünk sétálni, mert nem tudok egy helyben ülni, amikor vár rám egy csomó felfedeznivaló és egy csodaszép város. El is indultunk, bár fogalmunk sem volt arról, mi merre van, így arra jutottunk, hogy elindulunk jobbra, aztán majd csak kikötünk valahol. Nem bírtam betelni a látvánnyal és egyre jobban elememben éreztem magam. Lelkesedésem már Ramira is átragadt, így nem volt kérdés, hogy nagyon jó kis hétnek nézünk elébe. Majd 3 órás séta után, legnagyobb meglepetésünkre, kikötöttünk a Hyde Parknál, aminek én nagyon örültem. Nem mintha nem jártam volna le már a lábamat, de egyszerűen megállíthatatlan voltam. Hajtott az ismeretlen megismerése és az álmom, hogy tényleg itt vagyok. Hatalmas sétát tettünk ebben a gyönyörű parkban és közben az embereket figyeltem. Mivel a gondolataim gyakran elkalandoztak és nem mindig néztem a lábam elé, így történhetett meg, hogy nekimentem valakinek. Egyből bocsánatot kértem és, amint megfordult, egy gyönyörű szempárral találtam magam szemben…