5. Vacsora

Sziasztok! Arra kérnélek benneteket, hogy ha valaki olvassa a sztorit, írjon kommentet is lécci, akár hideget, akár meleget, mert ebből tudom, hogy érdemes-e írni.Köszi!




- Szia – köszöntem meglepetten – hogy jöttél be? Miután feltettem a kérdést komplett idiótának éreztem magam és inkább lesütöttem a szemem
- Szia – felelte mosolyogva. Női portásotok van és hidd el nekem, nem kellett sokáig győzködnöm, hogy felengedjen
- Ohh - erre csak ennyit bírtam kinyögni
- Jaj de udvariatlan vagyok, nem jössz beljebb? – kérdeztem és legszívesebben elsüllyedtem volna. Mindig udvariasnak neveltek, erre hagyom a vendéget az ajtóban állni, nagyszerű.
- Nem, köszi! Inkább menjünk, jó – mondta és szemmel láthatóan remekül szórakozott rajtam.
- Oké. Rami elmentem, jó legyél – kiabáltam be barátnőmnek
- Rendben! Jó szórakozást és vigyázz magadra – kiabálta vissza Rami
Fogtam a táskám és a kabátom, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Amint leértünk a portás csaj arcán érthetetlenül hatalmas vigyor terült el, de amint engem is meglátott, a mosoly lefagyott az arcáról és inkább gyilkolt volna a pillantásával. Remek, szereztem egy ellenséget, gondoltam magamban. Ahogy kiléptünk az ajtón, újfent meglepődtem. Egy gyönyörű kocsi állt a ház előtt és nagyon úgy tűnt, hogy ránk vár
- Hát ez? – kérdeztem és többet nem tudtam kinyögni
- Gondoltam nincs kedved gyalogolni – mondta sejtelmesen Rob és ahogy látom jól tettem, hogy kocsival jöttem, mert ez a cipő ami rajtad van, nem is igazán alkalmas a sétára
- Ha gúnyolódsz vissza is mehetek – mondtam egy kicsit megsértődve
- Ja ne dehogy, ne haragudj! Egyébként mondtam már, hogy gyönyörű vagy – próbált kiengesztelni
- Köszönöm – mondtam halkan – és az arcom színe vetekedett egy paradicsoméval. Rob ezen csak jót mosolygott
- Mellesleg te sem panaszkodhatsz, nagyon jól festesz – mondtam. Most vettem csak jobban szemügyre, hogy mit is vett fel. Egy fekete farmer kék ing párosítással a zakóját pedig a kezében fogta. Meg kell hagyni nagyon - nagyon jól festett. Mondjuk, miben nem néz ki jól. Gondolataimból arra eszméltem, hogy oldalba bök, hogy akkor akár be is szállhatnánk a kocsiba.
- Ja persze mondtam pironkodva. Jobb is, hogy észhez tértem, mert már majdnem jött az a rész, amit a nyomdafesték nem tűrne…
Igazi lovag módjára kinyitotta nekem az ajtót és besegített.
- És tulajdonképpen hova is megyünk? – kérdeztem, mert most tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, hogy merre tartunk.
- Az maradjon titok. Meglepetés lesz – mondta sejtelmesen egy mosoly kíséretében.
Kb. 15 perc múlva meg is álltunk. Kisegített a kocsiból. Akármerre néztem még mindig nem jöttem rá, hova megyünk, mindenhol csak házak voltak.
- Hova viszel? - kérdeztem
- Még egy kicsit legyél türelemmel - mondta
Beléptünk az egyik házba és beszálltunk a liftbe – be kell valljam hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt, ami rögtön el is párolgott, ahogy kiléptünk a liftből. A ház tetején voltunk és ott állt egy asztal gyönyörűen megterítve, az asztal 2 oldalán 2 pincérrel
- Ez…ez a te m …..műved – kérdeztem dadogva
- Tetszik? – kérdezte óvatosan
Mivel beszélni nem nagyon tudtam, így csak rámosolyogtam és bólintottam
- Nem igazán szoktam ilyet csinálni és ezért megvallom őszintén kellett egy kis segítség – vallotta be szemlesütve
- Ez gyönyörű – mondtam mivel most már megtaláltam a hangomat
Odakísért az asztalhoz és kihúzta nekem a széket. A vacsora nagyon finom volt, bár meg kell mondanom, hogy fogalmam sincs mit ettünk és szerintem Rob sem volt vele teljesen tisztában, de nem számít. Vacsora közben sokat beszélgettünk. Az életem minden egyes apró részletéről kifaggatott, melyik suliba jártam, miért lettem tanár. Minden érdekelte, én meg csak zavarban voltam, hogy ilyen sokat beszélek. Aztán szerencsére én is rá tudtam venni, hogy ő is meséljen. Mesélt a gyerekkoráról, meg a kollegáiról, akiket nagyon szeret. Ahogy beszélt valahogy azt éreztem, hogy magányos. Hiába van mellette sok ember, mégis egyedül van. Úgy szeretnék segíteni neki, persze ez csak rajta múlik. Hosszú órákon keresztül ültünk az asztalánál és csak beszélgettünk. Aztán felvetettem, hogy sétálhatnánk, amibe készségesen beleegyezett. Mivel kezdett hűvös lenni felvettem a kabátomat és elindultunk a londoni utcákon. Annyira jó volt vele és ezt szerettem volna valahogy neki is elmondani, de nem tudtam hogyan. Valószínűleg ő is valami hasonlóra gondolhatott, mert egyszer csak megfogta a kezem és kérdő, óvatos pillantással nézett rám, hogy van-e ellene kifogásom. Mivel úgy gondoltam, hogy azt a pillanatot a szavak csak elrontanák, megszorítottam a kezét. Még vagy 1 órát sétálgattunk, közben beszélgettünk, amikor elkezdett esni az eső, gyorsan beszaladtunk egy terasz alá, így nem ért minket az eső, persze addigra már bőrig áztunk.
- Jobb, ha hazaviszlek, nem szeretném, ha megfáznál – mondta a szemembe nézve
- De én nem akarok haza menni – mondtam neki halkan és szemeimet mélyen az övébe fúrtam. Szerettem volna megcsókolni, de nem akartam rámenős lenni. Sose volt az én stílusom, de lehet, hogy mégis meg kellene tennem, de nem merem. Istenem de gyáva vagyok, itt a nagyszerű lehetőség és nem merek kockáztatni. Mitől félek? Attól, hogy csalódok, hogy újra bántani fognak, de ebben a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy nekem ő kell. Nem tudom, mire gondolhatott, de nagyon úgy tűnt, hogy ő is vacillál, végül újra a szemembe nézett, mintha onnan akarná kiolvasni a választ a fel sem tett kérdésére, majd mintha valami mosolyféle terült volna el az arcán. Aztán már csak azt éreztem, hogy ajkait lágyan az enyémekhez érinti. Örömmel nyugtázta, hogy nem tiltakozom és magához húzott. Megfogta a derekamat és egy kicsit hevesebben kezdett csókolni, de még így is gyengéd maradt. Nem tudom meddig tartott, csak arra eszméltem fel, hogy a karjaiban tart, magához ölel:
- Tényleg haza kell vinnem téged, hiszen vacogsz – mondta aggodalmasan
Nem is tűnt fel, hogy mennyire fázom, annyira jó volt a karjaiban.
Rob elővette a telefonját és gyorsan tárcsázott. Két perc sem telt bele és a kocsi megérkezett. Gyorsan besegített és 25 perc múlva már a hotelünk előtt álltunk.
Jobb lesz, ha most felmész. Tényleg nem szeretném, hogy megfázz
- De én nem akarok felmenni – mondtam félénken
Ezen elmosolyodott:
- Nagyon jól éreztem magam – mondta mélyen a szemembe nézve – lenne kedved holnap megismételni? - kérdezte
Tehát még mindig akar velem találkozni. A szívem megint hevesebben kezdett verni.
- Nagyon szeretném – mondtam halkan
- Akkor holnap megint 8-kor érted jövök, rendben? – kérdezte mosolyogva
Csak bólintani bírtam
Kiszállt a kocsiból, hogy kisegítsen, pedig az eső még mindig szakadt. Adott egy búcsú puszit, én meg gyorsan beszaladtam, de az ajtóból még visszanéztem. Ott állt az esőben és mosolygott. Életem egyik legszebb estéje volt, alig várom, hogy újra láthassam. Nem tudom, hogy bírom ki addig? Lassan felmentem az emeletre és óvatosan kinyitottam az ajtót.