Sziasztok!

Tudom, régen jártam erre és nagyon sajnálom...
Úgy érzem, tartozom Nektek annyi magyarázattal, hogy miért tűntem el és hogyan tovább:
Eltűnésem oka összetett: a nyáron fenekestől felfordult az életem, nem jó értelemben...Olyan embereket vesztettem el, akikről azt hittem, mindig velem lesznek, de ez nem ide tartozik, ami titeket érdekel, ha érdekel még, az a folytatás...
Nem lesz folytatás...Sajnálom...Nem megy...
Rosszul érzem magam, mert Ti voltatok azok, akik feltétel nélkül mellettem álltatok és sok kedves komit írtatok, amiért hihetetlenül hálás vagyok, éppen ezért leszek Veletek őszinte: Egy ideje nagyon nem megy az írás és nem tudom folytatni. Abba kellett volna hagynom a 82. fejezetnél, csak annyira hiányzott, de be kell látnom, ez nem megy, ehhez én kevés vagyok…
Még egyszer sajnálom...Tényleg nem így terveztem...
A történetet nem törlöm és remélem nem utáltatok meg végleg!
Ha vki el szeretne érni a ducymacy@gmail.com címen megteheti...

Schmetterling

Sziasztok!

Szomorúan közlöm, de a blog bizonytalan ideig SZÜNETEL!
Nem zárom be, nem törlöm, de egyszerűen nem megy...Sajnálom!
Nem bocsátkoznék magyarázatba, miért nem, nem ide tartozik, de nem éppen kellemes dolgok miatt...mindegy...Sajnálom, tényleg!
Sajnálom, hogy cserben hagylak benneteket:( Nem így tervezetem...

Schmetterling

Sziasztok!

Rossz hírt kell közölnöm:(
Egyszerűen nem megy az írás, nem tudom folytatni(egyelőre), több dolog is közrejátszik ebben:( Sajnálom!
Amint kimászok a gödörből(erre nem tudom, mikor kerül sor), érkezem a frissel...

Köszönöm a megértéseteket!

Puszilok mindenkit!

4. fejezet

Sziasztok!

És megérkezett a 4. fejezet:)
Jó olvasást!:)
Folytatás: nem tudom, igyekezni fogok:)
A fejezet végén, néhány kép:)

Puszi!

u.i: Nagyon szépen köszönöm:) Több, mint 25.000 látogató! Hálásan köszönöm, hogy mellettem vagytok:)




Vettem egy mély levegőt, és próbáltam megnyugodni.

- Jól vagy? – kérdezte Rob óvatosan.
- Igen – füllentettem, pedig nem voltam a legjobban. Most hagytam magam mögött az egész eddigi életemet. Bár tudtam, hogy megérte, mégis nehéz.
- Ne hazudj – kérte. – Látom, hogy nem vagy jól.
- De jól leszek – válaszoltam most már az igazat. – Velem vagy – simogattam meg az arcát.
- Gyere, menjünk haza – ölelt meg, és adott egy puszit az arcomra.

Alig tettünk két lépést, mikor két kislány szaladt oda hozzánk és félénken, de mosolyogva nyújtották Rob felé a füzeteket. Rob leguggolt hozzájuk, és mosolyogva írta alá a felé nyújtott füzeteket. Hatalmas mosollyal az arcomon néztem őket és egy jól eső érzés kerített hatalmába.

Tudtam, hogy tökéletes apa lesz és egyre inkább azt éreztem, hogy már én sem állok messze attól, hogy készen álljak az anyaságra. Elképzeltem, ahogy Rob a két kislánnyal játszik a kertben, a mosolyom egyre szélesebb lett, mikor egy kar karolta át a derekamat.

- Min mosolyogsz? – faggatott érdeklődve, miközben a két kislányt néztem, ahogy visszaszaladnak az anyjukhoz.
- Csak elgondolkodtam – adtam neki egy lágy csókot. – Menjük.
- Rendben – egyezett bele.

Fogtunk egy taxit, és fél óra múlva már az otthon kellemes melege vett körül minket.

- Kicsim mi a baj? – ölelt át Rob.
- Semmi – mondtam. - Minden rendben lesz, csak hozzá kell szoknom az új életemhez – temettem arcomat a nyakába.
- Sajnálom – kért elnézést.
- Ne sajnálj semmit – torkolltam le. – Boldog vagyok, és az csak veled lehetek, érted? Te adtál értelmet az életemnek.
- Szeretlek – suttogta.
- Én is téged – suttogtam én is, majd pár perces csend telepedett ránk, amit Rob tört meg.
- Holnap bemegyünk a céghez, és elintézzük neked a munkát. Utána pedig megnézzük a házat, este pedig anyuék várnak minket vacsorára – vázolta a holnapi teendőket.
- Akkor hosszú napunk lesz – dőltem el az ágyon -, de nem baj.
- Kicsim – kezdett bele, miközben mellém feküdt. – Mikor a két kislány odajött a reptéren, elgondolkodtam.
- Min? – érdeklődtem.
- Hogy mennyire szeretnék majd én is két tündéri kislányt, akik olyan gyönyörűek lesznek, mint az anyukájuk – nézett rám.

Nem tudtam megszólalni, mire újra Rob törte meg a csendet.

- Ne haragudj, tudom, hogy várunk és nem erőltetem – mentegetőzött.
- Én is eljátszottam a gondolattal – szakítottam félbe –, és nagyon szeretnék gyerekeket, csak várjunk még egy kicsit.
- Rendben – lehelt egy gyengéd csókot az ajkaimra.
- Elképzeltem, ahogy két kislány ül az öledben, és szerintem nagyszerű apa leszel – simogattam meg az arcát.
- Ahogy te is nagyszerű anya leszel – csókolt meg újra.

Rob karjaiban aludtam el. Reggel kipihentem ébredtem. Rob még édesen aludt mellettem. Óvatosan kimásztam a kezei közül, és kimentem a fürdőbe felfrissülni. Mikor kiléptem, már drága férjem is ébren volt.

- Jó reggelt kicsim – ölelt meg.
- Neked is.
- Mi lenne, ha elindulnánk, és útközben reggeliznénk? – tette fel a kérdést.
- Mivel a hűtő üres, nincs más választásunk – vigyorogtam.

Rob is felfrissült és felöltözött és kézen fogva indultunk útnak. Útközben betértünk egy pékségbe, és vettük két croissont, amit útközben fogyasztottunk el. Sok elintéznivaló várt ránk. Fél órás séta után, meg is érkeztünk egy épület elé.

- Itt is lennénk – szólalt meg Rob. – Gyere – léptünk beljebb.

Egy nem túl nagy terembe léptünk, ahol egy tőlem néhány évvel idősebb mosolygós lány fogadott minket.

- Mr. Pattinson – nyújtotta a kezét. – Már vártuk önöket, Laura Romisla vagyok, erre jöjjenek – invitált beljebb minket.

Egy ajtóhoz vezetett minket, majd beléptünk egy takaros kis irodába, ahol egy harmincas évei közepén járó fickó várt minket.

- Robert – lépett Robhoz. – Örülök, hogy látlak - fogtak kezet.
- John, ő a feleségem, Trixi – mutatott be engem is.
- Üdvözlöm – nyújtotta a kezét nekem is. – Köszönöm Laura – fordult a lány felé. – Magunkra hagynál minket?
- Persze – válaszolt Laura, és távozott.
- Foglaljatok helyet – kínált hellyel minket. – Szóval elmondom, miről lenne szó, és utána eldöntitek, megfelel-e, rendben? – kezdett bele.

Bólintottunk.

- Szóval, a munkaidő napi négy vagy öt óra lenne. Laurának kellene segítő, mert nem bírja egyedül a munkát, illetve hat munkatársat kellene tanítani, mivel a cég szeretne terjeszkedni és szükség lenne német nyelvtudásra. Itt a szerződés - nyújtott át egy papírt. – Olvassátok el nyugodtan, gondoljátok át.

Átolvastam a lapot és teljesen korrekt feltételek voltak, mikor megláttam a fizetést, kis híján rosszul lettem.

- Valami baj van? – kérdezte John.
- Nem semmi, csak – kezdtem bele.
- Kevés a fizetés? – érdeklődött. – Emelhetünk rajta.

Elkerekedett szemekkel bámulta rá, mert már így is messze felülmúlta, amit vártam.

- Nem, ez így nagyon is rendben van – válaszoltam gyorsan.
- Akkor vehetem úgy, hogy munkatársak leszünk? – érdeklődött.
- Igen – mosolyogtam. – Mikor kellene kezdenem?
- Egy hónap múlva, ha úgy megfelel – érkezett a válasz.
- Tökéletesen – bólintottam.
- Akkor ezt megbeszéltük – mosolyodott el John is. – Örülök, hogy nálunk fogsz dolgozni
- Én is örülök – helyeseltem.
- Köszönjük – nyújtott a kezet Rob.
- Én köszönöm – viszonozta a kézfogást John. – Úgy érzem én ezzel, csak nyertem.
- Remélem, nem okozok csalódást – fogtam vele én is kezet.
- Biztos vagyok benne, hogy nem – kísért minket a kijárathoz. – Akkor egy hónap múlva. Laura keresni fog, hogy hányra kellene jönnöd majd – tette még hozzá.
- Rendben.
- Sziasztok – köszönt el.
- Szia – köszöntünk egyszerre.

Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, egyből Rob nyakába ugrottam.

- Köszönöm, nagyon köszönöm.
- Nagyon szívesen – tartott szorosan a karjaiban. - Mehetünk? – kérdezte kis idő múlva.
- Persze – válaszoltam, így fogtunk egy taxit, és Rob bediktálta a címet. Mikor megérkeztünk és kisegített a taxiból és megláttam a házat, egyből beleszerettem.
- Ez…ez… - makogtam.
- Nem tetszik? – faggatott.
- Épp ellenkezőleg – tiltakoztam. – Tökéletes.

Hatalmas vigyor ült ki az arcára.

- Akkor be se menjünk, ez legyen? – vigyorgott.
- Ne szemtelenkedj – böktem oldalba. – Még szép, hogy bemegyünk, de biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz.

Csengettünk és egy kedves idős házaspár nyitott ajtót.

- Jó napot – köszöntünk. – A házat szeretnénk megnézni.
- Jöjjenek bátran – invitáltak beljebb.
- Jack vagyok – nyújtotta a kezét. - Ő pedig Mary.
- Robert – viszonozta a kézfogást. - Ő pedig a feleségem, Trixi.
- Jöjjenek kedveskéim – tolt minket beljebb Mary.

Belépve még nem kellett csalódnom, pont amilyennek képzeltem, egyszerűen tökéletes. Egyből a hatalmas nappaliban találtuk magunkat és már éreztem, ez lesz az új otthonunk.
Egy kis asztal állt közében, amit kanapék vettek körül.

- Egy gyönyörű – bújtam Robhoz.
- Nekem is tetszik – susogta a fülembe.
Jack és Mary arca ragyogott, miközben körbevezettek minket és egyre biztosabb voltam benne, nekem ez a ház kell. Ahogy Robra néztem, tudtam, ő is ugyanezt gondolja, így nem volt kérdés, itt kezdjük meg közös életünket.

- Ettől tökétesebb házat nem is találhatnánk – ujjongtam.
- Hiszen csak ezt az egy házat láttuk – nevetett.
- Nem baj, nekem ez kell – szögeztem le.

Maryék egy jobban mosolyogtak, majd Jack megkérdezte.

- Biztosak benne?
- Igen – válaszolta Rob.
- Rendben – bólintott. - Hozom a papírokat.

A formaiságokon gyorsan túlestünk, majd elköszöntünk Maryéktől és elindultunk Rob szüleihez. Egész úton nem tudtam levakarni a vigyoromat, hihetetlen boldog voltam, mellettem a szerető férjem, aki a legfontosabb az életemben, van munkám és megvan az új otthonunk is, semmi másra nincs szükségem. Közben meg is érkeztünk Rob szüleihez.

- Gyerekek, de jó, hogy ott vagytok – nyitott ajtót Clare, és nem úsztuk meg a cuppanós puszikat sem. – Gyertek – tolt beljebb minket.
- Végre itt vagytok – jelent meg Richard is. - Gyertek-gyertek – noszogatott minket.

Így engedelmesen beljebb vonultunk és helyet fogaltunk a nappaliban.

- Meséljetek – ült le Clare is.

Szépen elmondtuk, mit intézünk ma, hogy megvan a lakás és a munka is, amihez mindketten gratuláltak. Majd Clare közölte, hogy kész a vacsora.

- Vic és Lizzy merre vannak? – kérdezte Rob már az asztalnál.
- Sajnos ma nem tudtak jönni, de üdvözölnek benneteket. - válaszolt Richard.

Csendben megvacsorázatunk, és éppen befejeztük, mikor csengettek. Clare indult ajtót nyitni. Majd pár perc múlva megjelent Victoria és Lizzy társaságában.

- Nézzétek kiket fújt erre a szél – jöttek beljebb.
- De jó, hogy itt vagytok – mosolygott Richard is.
- Ezt nem hagyhattuk ki, látni akarjuk a reakciójukat – vigyorgott Lizzy.
- Tessék? – kérdezte Rob. – Miről beszéltek?
- Hogy mindig jár a szád – torkollta le Clare.
- Mi folyik itt? – kérdezte Rob egyre türelmetlenebbül.
- Oka van, hogy hívtunk kisfiam – jötte mellénk Clare és ekkor tűnt fel, hogy van valami a kezében.
- Mivel elég sok dolgotok volt, ezért arra gondoltunk, hogy megérdemeltek egy kis pihenést és amúgy sem voltatok nászúton, szóval arra gondoltunk, hogy meglepünk benneteket, rátok fér a pihenés – nyújtotta át a borítékot. - Fogadjátok sok szeretettel a családtól.
- Köszönjük, de nem kellette volna – tiltakoztunk.
- Ugyan gyerekek, megérdemlitek – legyintett.
- Köszönjük - adtam két puszit Clarenek, majd mindenkinek.
- Na, nyissátok ki – noszogatott minket Richard, így kibontottam a borítékot és mikor megláttam, hova utazunk a lélegzetem is elakadt.


A nappali:
http://lakberinfo.hu/cikkek/08/11/10/Nappali2.jpg

És a ház:

Köszönöm szépen!

És lenne még egy bejelentésem: ne haragudjatok, de június elején államvizsgázok és egy perc szabadidőm sincs, így írni sem tudok...
Előreláthatólag a következő fejezet az államvizsga után érkezik...
Ne haragudjatok!

Sziasztok!

Szánom-bánom bűnömet, hogy nincs fejezet, de egyszerűen se időm, se energiám, pedig ötlet lenne...Ne haragudjatok! (Egyszerűen nagyon zűrös most az életem és még az utolsó 1 hónapot sem könnyítik meg az egyetemen...no de nem panaszkodok!)

Egy kis reklámot hoztam most, hogy addig is, amíg itt nincs friss, tudjatok olvasgatni:
Egy pályázat(melody pályázata) amin én is részt vettem:))

http://palyazat-melody.blogspot.com/

Lessetek be, olvasgassatok és döntsétek el melyik történet tetszik a legjobban:)

Puszi Nektek!

u.i: Köszönöm a megértéseteket és a türelmet!

3. fejezet

Itt az új fejezet!:) Jó olvasást és kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Folytatás: bizonytalan, nem tudom, de igyekezni fogok...

Puszillak benneteket!


- Hát te? – kérdeztem a döbbenettől letaglózva. – Hogy kerülsz ide?
- Neked is szia – válaszolta kedvesen egykori barátnőm.
- Hagyjuk ezt – morogtam, miközben olyan görcsösen szorítottam Rob kezét, mintha attól féltem volna, hogy elrabolja tőlem. Fél szemmel Robra pillantottam, és az ő arcáról is csak a döbbenetet és a régi emlékek fájdalmát tudtam leolvasni. – Mit akarsz?
- Trixi – kezdett bele –, tudom, hogy haragszol rám és minden okod megvan rá, de békével jöttem. Szeretnék tőletek bocsánatot kérni, és ha azt nem is, hogy újra legyünk barátnők, de legalább ne ellenségek.
- Miért csak most? – szegeztem neki a kérdést.
- Tudtam, hogy úgysem állnál velem szóba – motyogta.
- Milyen jól gondoltad – sziszegtem.
- Tényleg nagyon sajnálom – fixírozta a földet.
- Akkor nem úgy tűnt – morogtam. – Megtennél nekem valamit? Tűnj el, és legyél olyan kedves, ne is kerülj soha többé a szemem elé.
- Ha ezt akarod, akkor legyen – sóhajtotta.
- Ezt akarom.
- Rob, remélem, azért te ne neheztelsz rám – nézett rá óvatosan.

Rob nem szólt egy szót sem, csak még erősebben markolta a kezem, mint én az előbb az övét. Fortyogott bennem a düh, hogy van képe, a történtek után egyáltalán a szemünkbe nézni és miért éppen most. Néztem távolodó alakját, és kellett pár perc, mire megnyugodtam.

Fájdalmas emlékeket idézett fel bennem, olyanokat, amiket mélyen eltemettem és megpróbáltam elfelejteni, de most felszínre törtek.

- Jól vagy? – suttogta Rob halkan.
- Nem – motyogtam a földet bámulva. – És te?
- Fogjuk rá – érkezett a válasza.

Robhoz bújtam, és próbáltam mindent kizárni az elmémből, csak az számított, hogy velem van és ez így is marad.

- Menjünk haza, rendben? – simogatta meg az arcomat.
- Rendben.

Próbáltam megnyugodni, és arra gondoltam, hogy a főzés segíthet, mindig is kikapcsolt.

- Mielőtt hazamennénk, menjünk be egy boltba, szeretnék főzni valami finomat – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Jól hangzik.

Bevásároltunk a legközelebbi boltban, ami útba esett, és hazafelé vettük az irányt. Hazaérve semmit nem pakoltam el, hanem egyből a konyhába indultam, hogy lefoglaljam magam és valami kaját üssek össze. Rob végig körülöttem sertepertélt, ezzel akaratlanul is mosolyt csalva az arcomra.

Mire végeztem az én kis uram ügyesen megterített, így nem volt más hátra, csak hogy elfogyasszuk a rakott krumplit. Vacsora után, gyors elmosogattunk, majd Rob felkapott és bevitt a szobába.

- Mit tervezel? – kérdeztem ártatlanul pislogva.
- Szerintem tudod – vigyorgott. – Csak szeretném, ha az én gyönyörű kis feleségem mindent megkapna, és nem lenne szomorú.
- Nem vagyok szomorú – simogattam meg az arcát és valóban nem hazudtam, már nem érdekelt, ami történt csak az, hogy velem van. – És honnan veszed, hogy erre vágyom?
- Ha nem, hát nem – csúszott lejjebb, de nem engedtem tovább, hanem visszahúztam magamhoz. – Meg ne mozdulj.

Kaján vigyor ült ki az arcára, és mohón vette birtokba az ajkaimat. Ez a szeretkezésünk is gyengéd volt, mégis szenvedélyes olyan sokoldalú, mint Rob. A karjaiban pihenve, eszembe jutott, amit délután mondott.

- Tényleg szeretnéd megnézni Szegedet? – kérdeztem.
- Igen – érkezett a gyors válasz.
- Van pár ötletem, amit feltétlen látnod kell.
- Rád bízom magam, itt te vagy otthon – simogatta meg az arcomat.
- Rendben van, reszkess Szeged! – lelkendeztem, erre halkan felkuncogott.
- Szeretlek, szép álmokat szívem – nyomott egy puszit a homlokomra.
- Neked is uracskám.

Másnap reggel mosolyogva ébredtem, és csak előrefele tekintettem. Eldöntöttem, nem számít, mi volt a múltban, nem hagyom, hogy beárnyékolja a jövőnket.

- Jó reggelt – mosolygott rám mellőlem Rob.
- Neked is – nyomtam egy hatalmas puszit a szájára.

Olyan gyorsan pattantam ki az ágyból, hogy feleszmélni sem volt ideje. Tele voltam energiával, élettel és meg akartam neki mutatni, hol nőttem fel, és hol éltem le az életem.

- Mi ez a jó kedv?
- Idegenvezető leszek ma és eldöntöttem, hogy csak előre tekintek, a hosszú boldog közös életemre veled, nem számít mi volt, csak az, hogy mi lesz – válaszoltam.

Erre már az ő arcára is hatalmas mosoly ült ki, és hirtelen visszarántott, majd olyan hévvel csókolt meg, teljesen meglepett. Miután befejeztük a rosszalkodást, gyorsan megreggeliztünk, és egy gyors felfrissülés után a nyakunkba vettük a várost.

Mindent meg akartam mutatni, amihez egy kicsike kis emlékem is fűződik. Első utunk a Dóm-térre vezetett. Olyan hangulata van ennek a helynek, ami mindig magával ragad.

- Itt rendezik meg minden nyáron a szabadtéri játékokat – meséltem Robnak.
- Az micsoda? – kérdezte.
- Egy rendezvénysorozat, ahol különböző darabokat láthat a közönség. Egy szabadtéri színház, ha egyszerűen akarok fogalmazni – magyaráztam.
- Érdekesen hangzik.
- Az is, és hangulatos.
Ahogy a téren andalogtunk feltűnt, hogy sokan megbámulnak minket, de senki nem mert odajönni. Biztos, nem akarták elhinni, hogy tényleg Rob az, mi pedig nem akartunk kockáztatni, míg valaki veszi a bátorságot és odajön, így a Dugonics téri szökőkút felé vettük az irányt.

Mindent elmeséltem neki, amit csak tudtam a városról, és úgy tűnt élvezte a kis túránkat. Mikor már lejártuk a lábunkat hazafelé vettük az irányt.

- Éhes vagy? – kérdeztem tőle, mikor beléptünk az ajtón.
- Mint a farkas – adott egy puszit a nyakamra.
- Készítek gyorsan valamit.

Mivel én is nagyon éhes voltam, csak gyorsan egy kis tésztát dobtam össze, és egy óra múlva már, mint a jóllakott ovisok dőltünk el a kanapén.

„Kell még egy szó, mielőtt mennél…”- Ez mi? - kérdeztem Robtól, mikor meghallottam Demjén egyik legszebb számát, amihez millió kedves emlékem fűződik.

Az ablakhoz siettünk és a szám is tátva maradt. A csoportom volt az és könnyes szemekkel énekeltek. „Kell még egy ölelés, ami végig elkísér.”

- Lemegyek – suttogtam.
- Menj csak – adott egy puszit, én pedig leszaladtam az én kis tündérkéimhez.

Megbabonázva hallgattam őket és ők egyre nehezebben énekelték el az utolsó sorokat. „Ha nincs hely ahol élj, indulj hazafelé” – fejezték be, én pedig elsírtam magam.

- Gyerekek – guggoltam le hozzájuk, ők pedig egy emberként öleltek át. - Szeretlek benneteket.
- Nagyon fog hiányozni nekünk a Tanárnő.
- Ti is nekem.
- Gyertek fel – álltam fel pár perc után.

A gyerekek csak bólintottak, így elindultunk felfelé. Mikor beléptünk a lakásba és megpillantották Robot, vegyes érzések futottak át az arcokon. Egyrészről, az imádat, másfelől tudták, hogy miatta megyek el, így a neheztelés is. Beljebb tessékeltem őket, majd mikor mindenki bent volt, Tündi kivált a csoportból és odalépett hozzám.

- Ezt a Tanárnőnek csináltuk – nyújtott át egy kis csomagot –, hogy ne tessék minket elfelejteni.
- Sosem foglak elfelejteni benneteket – öleltem meg.

Mikor kinyitottam és megláttam a kis füzetet, amiben képek volt, képek róluk, rólunk illetve általuk írt kis fogalmazások nekem, megint nem bírtam a könnyeimmel.

- Gyerekek, ez gyönyörű. Köszönöm.

Néhány újabb sírós perc következett, majd nekem is támadt egy hirtelen ötletem. Valahogy meg akartam nekik köszönni azt a sok szeretetet, amit tőlük kaptam.

- Üljetek le kértem őket – én is szeretnék adni nektek valamit.

Engedelmesen szót fogadtak, és elhelyezkedtek a kanapén, aki pedig oda már nem fért, annak hoztunk székeket. Én pedig behúztam Robot a szobába.

- Mi a baj? – kérdezte.
- Szívességet szeretnék kérni – suttogtam.
- Mi lenne az? – tudakolta.
- Énekelnél nekik?
Egy angyali mosoly ült ki az arcára: - Persze.

Visszamentünk a nappaliba, Rob leült egy székre én a gyerekek között kerestem helyet. Meg fogom ezt hálálni neki, hogy mindezt megteszi értem, rámosolyogtam mire ő belekezdett, azon a gyönyörű érdes hangján. A lányok elbűvölve hallgatták, ahogy egyik dalt énekelte a másik után, magával ragadóan, szívhez szólóan.

Kezdett esteledni, így a lányok hazafelé indultak. Lekísértem őket, és mikor visszaértem a lakásba, Rob mosolyával találtam magam szemben.

- Imádnak téged – ölelt meg.
- Hiányozni fognak – temettem fejem a vállába.
- Elhiszem, de itt lesznek veled – tette kezét a szívemre –, és nem örökre szól a búcsú. Jövünk majd és meglátogatjuk őket.

Mosolyogva, de könnyesen csillogó szemmel bólintottam.

- Köszönöm – adtam neki egy lágy csókot.
- Szívesen tettem.

Az este hátralevő részében, felolvastam neki a gyerekek által írt üzeneteket, és nem egyszer pityeredtem el. Rob karjaiban nyomott el az álom. Mivel már semmi dolgunk nem volt Szegeden, másnap újból London felé vettük az irányt. Új életem kezdetét vette, most már nincs visszaút. Kézen fogva léptünk ki a repülőtérre és éreztem, hogy hazaértem.