10. Igazság

Sziasztok!

Tényleg arra kérnék mindenkit, hogy írjatok véleményt, mindegy hogy hideg vagy meleg:)
Köszi!
Puszi!


Másnap reggel nem túl kipihenten ébredtem. Az agyam zakatolt. Megpróbáltam felhívni Robot, de még mindig ki volt kapcsolva. Nem tudom mire számítottam. Azt éreztem, hogy kell valamilyen magyarázat, nem érdekelt, hogy micsoda, csak valami. Tudni akartam, hogy mi ez az egész, habár volt egy olyan érzésem, hogy én csak rosszul jöhetek ki a dologból, de mégis, ennyivel tartozik. Barátnőm még aludt én pedig úgy döntöttem, hogy valamivel le kell foglalnom magam, így nekiláttam reggelit készíteni. Sajnos ez a tevékenység csak a kezeimet kötötte le a gondolataimat nem, így tovább fűztem, hogy mi is történhetett, de sehogy se bírtam rájönni, mi lehet az igazság. Gondolataimból a mobilom csörgése szakított ki. Felvettem az asztalról és egy ismeretlen számot mutatott a kijelző.

- Ki lehet az? - senkivel nincs kedvem bájcsevegni, ahhoz túl feldúlt vagyok.

Felvettem és beleszóltam:

- Igen, tessék, Némedi Beatrix – mondtam

- Szia Trixi, ugye ne baj, ha így hívlak, csak már annyira megszoktam és nagyon tetszik a neved – mondta egy női hang - jaj de udvariatlan vagyok be sem mutatkoztam: Clare vagyok, Rob anyukája

A telefon majdnem kiesett a kezemből, mit akarhat tőlem Rob anyukája

- Üdvözlöm, miben segíthetek? – kérdeztem tőle

- Robról lenne szó – mondta – balesete volt

Azt hittem összeesek, amikor ezeket a szavakat hallottam

- Istenem és jól van? Hol, van? Mi történt? – csak dőltek belőlem a kérdések

- Nyugodj meg, jól van. El tudnál jönni a lakásásra és, akkor mindent megbeszélhetnénk

- Persze, azonnal indulok – mondtam és leraktam a telefont

- Rami épp ekkor mászott elő a fürdőből

- Mi történt? - kérdezte

- El kell mennem – mondtam sietve - Robnak baleste volt

- Jézusom és jól van? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában

- Nem tudom, az anyukájával beszéltem. – mondtam sietve – Rob lakásásra megyek

- Elkísérjelek? – kérdezte Rami

- Nem, inkább egyedül megyek, de köszönöm – mondtam és megöleltem barátnőmet

- Hívj, amint tudsz valamit – kérte

- Rendben, ígérem – jött az ajtóból a válaszom

- Szia!

- Szia!

És már szaladtam is, nem érdekelt kit lökök fel útközben, gyorsan fogtam egy taxit és már mondtam is a címet. Mikor megérkeztünk hihetetlen látvány fogadott, újságírók és fotósok tömkelege állt a ház előtt, de most valahogy nem tudtak érdekelni, annyit tudtam, hogy be kell jutnom. Kiugrottam a kocsiból és nem törődve semmivel átvágtam a tömegem. A kérdéseket elengedtem a fülem mellett, nem foglalkoztam semmivel. Egy újságíró elkapat a kezem, így próbált feltartani, de kirántottam karomat a kezei közül és vissza se nézve végre bejutottam a házba. Mikor felértem az emeletre egy nő várt rám az ajtóban, egyből sejtettem, hogy csak Rob mamája lehet.

- Jó napot! Némedi Beatrix vagyok - nyújtottam a kezem

- Jaj kérlek ne, tegezz nyugodtan – mondta és megölelt 2 puszi kíséretében.

- Menjünk be a szobába és ott nyugodtan tudunk beszélni – mondta és bevezetett a Rob lakásával szembe lévő szobába

Leültünk és belőlem egyből kiszaladtak a kérdések:
- Mi történt? Hogy van Rob és hol van?

- Nyugodj meg, jól van a körélményekhez képest. Itthon pihen, de kezdem az elején – mondta nyugodtan és elkezdett mesélni:

- Azt biztosan tudod, hogy tegnap 4 interjút adott - kezdte a történetet és én csak bólintottam. Az utolsóval nagyon elcsúsztak, fél 9-kor lett vége. Rob pedig ideges volt, mert 8-kor veled lett volna találkozója és nagyon sietett, hogy minél hamarabb odaérjen.
Amikor kilépett az épületből, egy rakat rajongóval találta magát szembe, de nagyon nem volt kedve most hozzájuk, mert már nagyon hiányoztál neki és veled akart lenni, így menekülőre fogta a dolgot, de vigyázatlan volt és sikerült kiszaladnia egy kocsi elé.

- Jézusom - sikítottam és előtörtek a könnyeim

- Semmi baj, nyugodj meg, már jól van- próbált nyugtatni Clare.

- Azonnal kihívták hozzá a mentőt, mert elvesztette az eszméletét és engem is értesítettek. Pár perc múlva magához tért és egyből indulni akart hozzád és azt mondta, hogy semmi baja. Az orvos megvizsgálta a mentőben, mert közölte, hogy nem hajlandó bemenni a kórházba. Kiderült, hogy megrepedt egy bordája, így az orvos szigorú pihenésre ítélte, ezért nem tudott menni. Haza jöttünk és egyből ágyba parancsoltam. Könyörgött, hogy hagy mehessen hozzád, de nem engedtem. Mondtam neki, hogy pihennie kell. Téged már nem akartalak felhívni, mert nagyon késő volt, de megígértem neki, hogy ma első dolgom lesz és beszélek veled – magyarázta Clare

- Egész éjjel csak rólad beszélt, hogy mennyire szeret és hogy milyen boldog és, hogy te vagy a leggyönyörűbb az egész világon. Annyit hallottam rólad, hogy már a lányomként szeretlek és azt kell mondjam, nem túlzott a kisfiam amikor azt mondta gyönyörű vagy – mosolygott rám

Nem tudtam szóhoz jutni, csak pislogtam bambán

- Azt kell mondjam, hogy sokkal jobban illesz a fiamhoz, mint Kristen - folytatta

Mikor értetlenül ránéztem, tovább magyarázta

- Biztosan tudod, hogy nagyon sokszor összehozták őket, ami persze nem igaz. Rob, csak a kishúgaként tekint Krisre, azonban Kristen tényleg érez iránta valamit. Miután megtudta, mi történt Roberttel egyből felhívott, hogy idejön, de mondtam neki, hogy most ne, mert pihennie kell. Az egész stáb aggódott érte és ő nagyon szereti a barátait, de amióta téged ismer, csak azóta igazán önmaga és azóta látom az igazi csillogást, az igaz életet a szemében

- Köszönöm, borult a nyakamba Clare – most először látom a fiamat ennyire boldognak és ez miattad van – nagyon köszönöm

A könnyeim újra előtörtek és belekapaszkodtam Clare-be. Egy utolsó szemétnek éreztem magam, hogy mi mindet feltételeztem Robról. Soha nem fogok magamnak megbocsátani.
Mikor végre meg bírtam szólani, csak ennyit kérdeztem:

- Láthatom?

- Persze - mondta Clare mosolyogva és letörölte a könnyeimet.

Már én is anyámként szerettem a mellettem ülő nőt. Átmentünk Rob lakására és amikor megláttam az ágyban fekve bekötözve, a könnyeim újra megeredtek. Odaszaladtam az ágyhoz és óvatosan hozzábújtam

- Kicsim én annyira sajnálom – kezdte mélyen a szemembe nézve -, de nem engedtem, hogy továbbmondja

- Nem a te hibád, eszedbe ne jusson bocsánatot kérni. – mondtam neki és folytattam a vallomásom zokogva

- Jaj istenem Rob én egy akkora marha vagyok, azt hittem, hogy nem kellek már neked és azért nem jössz és nem veszed fel a telefont. Meg tudsz nekem bocsátani – kérdeztem tőle, de a zokogásom miatt alig lehetett érteni, amit mondok

- Miket beszélsz, semmiért nem kell bocsánatot kérned. A helyedben én is hasonlóra gondoltam volna – mondta Rob kedvesen – szeretlek és ez mindig is így marad - mondta és megcsókolt.