18. Vágy és pofon

Nagyon szépen köszönöm a véleményeket! :)
Puszi mindenkinek!


A napok gyorsan teltek annak tudatában, hogy a hétvégén újra láthatom Robot. A suliban minden nap el kellett viselnem a rám zúduló szúrós tekinteteket, valamint a gyerekek kérdéseit. Robert minden este hívott és órákat beszélgettünk, ami mindig erőt adott ahhoz, hogy túléljem a következő napot. Utolsó napomon, mit szerelmem nélkül kellett töltenem, egy kicsit hamarabb értem be a suliba. A gyerekek már a terem előtt ücsörögtek a földön. Mikor megláttak odaszaladtak hozzám és ragyogó arccal kezdtek faggatni, hogy mi a helyzet Edward és köztem. Annyiszor mondtam már nekik, hogy ő Robert és, hogy Edward csak egy karakter, akit eljátszott, de úgy tűnik nem értik. Teljes mértékben azonosítják a szerepével és nekik mindig is a tökéletes vámpír fog maradni. Nekem pedig Ő legjobb dolog az életemben. A tökéletes férfi. Úgy döntöttem, hogy suli után egy kicsit leülök elbeszélgetni a lányokkal, ezért megkértem őket, hogy maradjanak bent utolsó óra után. Mosolyogva bólintottak. A nap villámgyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy ott állok szemben 10 mohó szempárral.

- Lányok – kezdtem -, azt hiszem beszélnünk kell

- Kezd egy kicsit kínos lenni most már, hogy állandóan faggattok – kezdtem magyarázni nekik -, ezért megkérhetnélek benneteket, hogy most már ejtsük ezt a Rob vagyis Edward témát

A lányok meglehetősen furcsán néztek rám, amit nem értettem

- Mi a baj? – kérdeztem óvatosan

- A tanárnő nem szereti Edwardot? – szegezték nekem a kérdést

- Dehogyis, nem erről van szó – magyarázkodtam - Szeretem Robot teljes szívemből – mondtam teljesen őszintén

- És akkor hozzá is tetszik menni? – kérdezte az egyik kislány

- Jaj lányok ne beszéljetek butaságokat – mondtam pirulva

- De azt szokták csinálni az emberek, ha szerelmesek – mondták kórusban

Rájöttem, hogy ez a beszélgetés nagy butaság volt, így gyorsan lezártam és haza küldtem őket. Soha nem fogom tudni velük megértetni a dolgokat, hiszen gyerekek. Viszont az egyik mondat elgondolkodtatott.
„És akkor hozzá is tetszik menni” - kérdezte az egyik kislány. Megfordult már a fejemben a házasság gondolata, de eddig egy alkalmas személyt sem találtam. Meg amúgy is fiatal vagyok még, de mégis szöget ütött a fejembe, hogy vajon Rob mit gondol ezekről a dolgokról. Azt tudom, hogy szeret, de vajon képes lenne hozzám kötni az életét. Hazafelé menet végig ezek a dolgok jártak a fejemben. Amint beléptem a lakásomba egyből elpárologtak ezek a gondolatok. Este érkezik Rob. Egyre izgatottabb lettem. Körülbelül úgy viselkedhettem, mint aki az első randijára készül. Fogalmam sem volt mit vegyek fel és úgy liftezett a gyomrom, mint eddig még soha.

- Istenem de hát már egy pár vagyunk, akkor miért vagyok ilyen ideges? - kérdeztem magamtól
Arra jutottam, hogy lefoglalom magam a vacsora készítéssel, de sajnos ez sem terelte el a gondolataimat. Mélázásomból a mobilom csörgésére riadtam fel. Rob hívott

- Szia – köszöntem bele hatalmas vigyorral a telefonba

- Szia szerelmem - mondta ő is mosolyogva - megérkeztünk Pestre. Fogok egy taxit és 2 óra múlva nálad vagyok. El sem hiszem, hogy nem sokára újra magamhoz ölelhetlek – vallotta be

- Már alig várom, hogy újra láthassalak - suttogtam

- Szeretlek

- Én is téged

Miután letettem, befejeztem az ételkészítést majd elkezdtem készülődni. Kiválasztottam a ruhát. Letusoltam, felöltöztem, leengedtem a hajamat és szolídan kisminkeltem magam. Épphogy befejeztem a készülődést, amikor kopogtattak az ajtón. Kinyitottam és az a személy állt ott, akit annyira vártam. A nyakába ugrottam és ott csókoltam, ahol értem.

- Annyira örülök, hogy itt vagy - mondtam

- Én is – válaszolta - nagyon hiányoztál

A karjaiba vett és úgy léptünk be a lakásba, bár fogalmam sem volt, hogy hozta be a csomagjait, mikor engem is fogott.

- Takaros kis lakás – mondta mosolyogva

- Köszönöm – válaszoltam - és minden rendben ment? Sok rajongóval találkoztál? – incselkedtem vele

- Szerencsére nem – mondta mosolyogva - nem is értem, hogy sikerült megúsznom? Hozzátok még nem ért el az alkonyat – láz? - kérdezte

- Dehogynem – nevettem el magam - ha tudnád mennyire. De örülök, hogy nem volt semmi baj. Megígérem, hogy nem hagyom, hogy bántsanak a rajongók – mondtam neki

- Ezt el is várom – vigyorgott - majd felkapott, és hevesen, szenvedélyesen csókolni kezdett. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát.

- Rob, édesem a vacsora el fog hűlni – próbálkoztam

- Nekem te vagy a vacsora – mondta pajkos mosollyal

- Hát én azt hitem a desszert leszek – válaszoltam pironkodva

Erre felragyogott a szeme. Lerakott a földre, majd adott még egy csókot és átkarolta a derekamat. Körbevezettem a lakásban, majd feltálaltam a vacsorát és asztalhoz ültünk. Miután befejeztük, kezdtem volna a mosogatást, de Robert elkapta a kezem

- A mosogatás megvár – kezdte - ,de én szeretném a desszertemet – és vágytól izzó szemekkel nézett rám

- De telhetetlen valaki – mondtam neki

Magához húzott, megcsókolt, majd felvett a karjaiba és bevitt a szobámba. Olyan hévvel estünk egymásnak, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Élveztem nagyon, mert ezt az oldalát még nem ismeretem és magamat sem ismertem erről az oldalamról. Reggel, amikor felébredtem, Rob nem volt mellettem. Hirtelen azt hittem csak álmodtam az egészet, de akkor megláttam a pólóját a földön. De vajon ő hol lehet. Magamra kaptam egyik pólómat és kimásztam a szobából. Rob a konyhaasztalnál ült és arcát a kezébe temette. Elfogott a félelem, tudtam, hogy baj van.
Odamentem mögé, átkulcsoltam a nyakát és megkérdeztem

- Rob édesem mi a baj?

- Vissza kell mennem - válaszolta

- Miért? – kérdeztem meglepetten - hiszen csak tegnap este jöttél

- Anyu hívott, hogy apu kórházban van - magyarázta

- Istenem, mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten

- Szívrohama volt – jött a válasz

- És hogy van?

- Jobban, de nagyon gyenge. Ott a helyem velük - mondta

- Persze, megértem – válaszoltam. Mikor látlak újra? - kérdeztem

- Nem tudom – nyögte - jövő héten kezdődik a forgatást és 3 hónapon keresztül fog tartani

- És akkor addig nem is találkozunk? – kérdeztem és ajkaim sírásra görbültek

- Nem tudom, de most mennem kell. Majd hívlak. Rendben?

- Rob! Van valami más is? – kérdeztem, mert egy furcsa érzés kerített hatalmába. Valamit titkol előlem

- Nincs, miért? – kérdezte keményen

- Nem tudom, olyan furcsa vagy – mondtam megszeppenve

- Nem elég az, hogy az apámnak szívrohama volt? – kérdezte majdnem kiabálva

- Nem erre gondoltam, csak olyan mintha nem mondtál volna el valamit - suttogtam

- Nincs semmi, de most megyek. Majd hívlak

- Szia - köszönt el és adott egy csókot, s már ott sem volt

- Szia - mondtam - és ott álltam értetlenül.

Van valami, amit nem mondott el, éreztem, de mi lehet az. Odamentem az ablakhoz és néztem, ahogy taxiba száll és elmegy. Nem nézett vissza. Egy olyan érzés kerített hatalmába, hogy ez volt az utolsó alaklom, hogy láttam. Magamnak sem tudom megmagyarázni miért, de éreztem, hogy nem jön vissza többet és soha többé nem fogom látni. Összerogytam és elkezdtem zokogni.