8. Boldogság

Nem szóltunk egymáshoz, amíg a lakáshoz értünk. Magát marcangolta. Nem tudtam mit tegyek és féltem is, hogy ez a történet nem úgy fog végződni, ahogy szeretném. Kinyitotta az ajtót. Beléptünk és amint lámpát gyújtott nekem a lélegzetem is elállt. Egy asztal állt a szoba közepén gyönyörűen megterítve, a lakásban hihetetlenül finom illatok terjengtek és mindenhol virágok voltak. Rózsák, vörös rózsák. Félénken rám nézett, aztán amikor látta, hogy nem vagyok alkalmas a kommunikációra egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Végre mosolygott, ebből egy kis erőt merítettem. Hátha nem lesz ennek rossz vége.

- Ez a te műved? – kérdeztem
- Te főztél? – néztem rá furcsán, mert a délelőtti bénázása jutott eszembe
- Nem egészen – anyukám készítette a vacsorát és a nővérem segített a dekorációnál- vallotta be
- Gyönyörű - mondtam elfúló hangon
- Örülök, hogy tetszik – válaszolta
- Fáj az arcod? - kérdezte fájdalmas hangon - annyira, de annyira sajnálom
- Héé - néztem mélyen a szemébe - nem a te hibád, oké, ne gyötörd magad. Szerinted máskor nem pofoztak már fel. Tehát ilyenekkel ne foglalkozz, nagylány vagyok el tudom az ilyeneket viselni. Rendben?
- Rendben, csak nem szeretnélek nagyon belekeverni, amivel már elkéstem. Ugyanakkor minden percemet veled szeretném tölteni, ami megint csak nem szerencsés - mondta
- Most ne foglalkozzunk ezzel, rendben - kértem

Csak bólintott és elnézett valahova máshova, amitől megint elfogott a rossz érzés.
Felém fordítottam az arcát, mélyen a szemébe néztem és kimondtam, amit gondolok.

- Szeretlek, nem számít mivel jár, téged akarlak és ha kell harcolok érted, nem foglak szó nélkül elengedni. Ezt jobb ha tudod. Persze azt is megértem, ha nem kellek neked és ezt a döntésedet is elfogadom, de amíg látok reményt nem adom fel. Úgy tűnt ez hatott.

- Én is szeretlek, jobban mint az életemet, bármit megtennék érted és nem kell harcolnod értem már a tiéd vagyok, teljes szívemmel - mondta és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy egy kicsit meglepődtem, de nem bántam.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Ezek szerint kellek neki és szeret, csak félt. Reméltem, hogy mára már nem jut több gond és, hogy ezzel egy időre a szerencsétlenségek véget értek. Rob az asztalhoz kísért és kihúzta nekem a széket. A vacsora, amit az anyukája készített isteni volt. Végre úgy tűnt, hogy sikerült túllépni a történteken. Vacsora után leültünk az ágyra ő pedig az ölébe vett, szorosan hozzábújtam és mélyen magamba szívtam az illatát. Nem akartam elengedni, de megláttam egy gitárt a szoba sarkában. Ekkor támadt egy ötletem.

- Rob, kérhetek valamit – kérdeztem óvatosan
- Persze – válaszolta azonnal - akármit
- Énekelnél nekem? - nem is kellett többször kérnem, megfogott, leültetett az ágyra, felkelt, elhozta a gitárt a szoba sarkából, rám mosolygott és elkezdett énekelni, gyönyörűen. Könnyek szöktek a szemembe.
- Ez gyönyörű volt - mondtam neki, amikor a dal véget ért, erre ő csak megszorította a kezem, adott egy puszit az arcomra és ennyit mondott:
- Ez a te dalod és újból énekelni kezdett.

Írt nekem egy dalt, boldogságról és szerelemről. Ezt már tényleg nem bírtam és elkezdtem sírni és nem bírtam abbahagyni, egy szerelmes férfi énekelt mellettem és ez a dal nekem szólt. Nem tudtam szavakkal kifejezni, hogy mennyire szeretem. Mikor a dalnak vége lett és Rob lerakta a gitárt, visszabújta az ölébe és megcsókoltam. Visszacsókolt szenvedélyesen és szorosan magához ölelt. Olyan jó volt a karjaiban. Soha nem voltam még ilyen boldog.

- Kérdezhetek valamit? - kezdte
- Persze – válaszoltam egyből
- Itt alszol vagy hazakísérjelek? – jött a kérdés és egyből lehajtotta a fejét
- Mintha azt mondtad volna, hogy nincsenek hátsó szándékaid – mondtam neki és próbáltam komoly maradni
- Nem is, félre ne érts, nem akarok tőled semmi olyat, amit te nem akarsz – mondta szemlesütve.
Erre én csak mosolyogtam és megcsókoltam.
- Ezt igennek vehetem, mármint, hogy itt maradsz? – kérdezte reménykedve
- Igen, de ne bízd el magad – mondtam és elrejtettem bujkáló mosolyomat
- Tudod, hogy soha nem tudnálak bántani – mondta halkan
- Tudom, te kis buta – mondtam és adtam egy puszit az orrára.

Elkezdte simogatni az arcomat és közben hintáztatott. Közben az agyam egy kicsit zakatolt, vele akartam lenni, mindenféle szempontból és egy kicsit meglepődtem magamon. Soha nem voltam olyan, aki fejjel rohan a falnak és Robot csak pár napja ismerem, de valahogy ez más. Azt éreztem, hogy meg kell tennem, kell nekem. Adtam egy puszit a nyakára és elkezdtem kigombolni az ingét. Hirtelen furcsán nézett rám.

- Mi baj? – kérdeztem, azt hittem valami rosszat tettem
- Semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz, nem ezért kértem hogy maradj – mondta komolyan
- Tudom – mondtam és adtam egy puszit a szájára
- Biztos vagy benne? – kérdezte elfúló hangon
- Igen – mondtam – szeretlek és bízom benned
- Én is szeretlek téged – válaszolta