2. Ismeretlen ismerős

- Tényleg nagyon sajnálom. Elbambultam és nem néztem a lábam elé – mondtam pironkodva és a földet bámulva, mert rájöttem kivel is állok szembe, hogy kihez tartoznak ezek az igéző szemek. Robert Pattinson, akiért jelenleg minden nőnemű lény odavan. Bevallom megfordult néha a fejemben, hogy de jó lenne találkozni vele, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez egyszer be is következik.
Nem jellemző rám a szétszórtság, de ahogy belenéztem ezekbe a gyönyörű, nyílt szemekbe, azt se tudtam volna megmondani, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
- Semmi gond, bárkivel előfordul – mondta kedvesen.
- Ha már így egymásba botlottunk, engedd meg hogy bemutatkozzak, Robert vagyok – mondta és olyan édesen rám mosolygott, hogy azt hittem nem kapok levegőt.
- Trixi- feleltem, bár inkább csak suttogtam. Az csoda, hogy érette mit mondtam.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk Trixi. Lenne kedved sétálni – kérdezte félénken.
- Ne haragudj, de a barátnőmmel jöttem és nem szeretném egyedül hagyni – mondtam és közben hátranéztem Ramira.
- Menjetek csak nyugodtan, én inkább visszamegyek a hotelbe, úgyis nagyon fáradt vagyok – mondta és rám mosolygott.
- Biztos – kérdeztem tőle, de gondolatban hálát adtam neki. Rami nagyon is jól ismer.
- Persze, majd a hotelben találkozunk
- Oké, akkor nagyon vigyázz magadra és később találkozunk. Szia!- köszöntem el tőle.
- Sziasztok!
Ekkor visszafordultam Robert felé, aki közben végig engem nézett.
- Mehetünk –mondtam.
Így egymás társaságában nekivágtunk a parknak.
- Tényleg honnan jöttél? - kérdezte tőlem pár perc múlva.
- Miért? Ennyire látszik rajtam, hogy nem vagyok angol - kérdeztem nevetve
- Neem, dehogyis - mondta de már ő is vigyorgott.
- Egyébként Magyarországról jöttem, Szegedről – válaszoltam meg a kérdését.
- Az merre van? - kérdezte szégyenlősen
- Közép-Európában, Ausztria a szomszédunk, meg Románia is, Budapest a főváros - próbáltam neki magyarázni, nem sok sikerrel, mert még így se nagyon volt képben.
- Sajnos többet nem tudok segíteni – mondtam neki.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha egyszer elmegyek oda- mondta elmélázva.
Erre inkább nem feleltem semmit csak mosolyogtam.
- És hogy kerültél most Londonba? - faggatózott tovább.
- Hát ez egy nagyon hosszú történet és biztos nem érdekelne. Elég annyi, hogy nem úgy mentek a dolgaim, ahogy kellett volna és szükségem volt egy kis változatosságra, így úgy döntöttünk, hogy elutazunk.
Furcsán nézett rám és azt éreztem, ezt nem kellett volna elmondanom, így megint a földet bámultam és szidtam magam, hogy miért beszélek ilyen sokat.
De nem telt el fél perc és újból megszólalt: És mit csinálsz?
- Tanár vagyok egy gimnáziumba – mondtam egy kicsit megkönnyebbülve.
Elkerekedett szemekkel nézett rám: Tanár??? Mennyi idős vagy? Olyan fiatalnak tűnsz? - egyszerre hadarta a szavakat, alig értetem mit kérdezett
- 22 éves vagyok és júniusban szereztem meg a diplomám. Tavaly voltam egy gyakorlaton ebben a gimnáziumban és nagyon meg voltak elégedve velem, így szeptembertől felajánlottak egy állást, így azóta ott dolgozom.
Láttam rajta, hogy nehezen emészti ezeket a dolgokat, de végül elismerően rám nézett és elkezdett mosolyogni.
- És szereted, amit csinálsz - tette fel a következő kérdést.
- Nagyon - válaszoltam egyből -, bár most nem igazán mennek a dolgok, ezért is jöttem el egy kicsit. Rá kell jönnöm néhány dologra.
Rám nézett és azt éreztem, hogy noha nem ismerem és ő se ismer engem, mégis tudja és érti miről beszélek.
Ő is mesélt magáról, hosszas unszolásra, mert szerinte egyáltalán nem érdekes és biztos volt benne, hogy csak untatna. Sok mindent megtudtam róla. Mesélt a munkájáról, hogy nagyon szereti, de sokszor legszívesebben elszökne, mert elege van a kiabáló lányokból. Azt is elmondta, hogy most itthon van pihenni, de általában nagyon zsúfoltak a napjai, még így is. Ma kijött a parkba mert szüksége volt egy kis nyugalomra. Nem akart senkivel beszélni. Erre én jól belebotlottam és tönkretettem a terveit. Nagyszerű ez is csak én lehetek. - gondoltam magamban.
Hosszú órákon át csak sétáltunk és beszélgettünk és csak arra eszméltem fel, hogy sötét van. Nem tudtam mennyi az idő, így ránéztem az órámra és rá kellett döbbennem, hogy este 10 óra van.
- Ne haragudj, de nekem most már vissza kellene mennem. A barátnőm már biztosan aggódik miattam
- Akkor visszakísérlek- jelentett ki
- Ez egyáltalán nem szükséges - mondtam bár nagyon is örültem neki, hogy el szeretne kísérni
- Csak nem képzeled, hogy éjszaka hagylak egyedül hazamenni, amikor miattam maradtál ilyen sokáig – mondta tetetett felháborodással.
- Ehhez két ember kell - mondtam - és én se nagyon siettem eddig vissza, de rendben van. Ha nagyon szeretnél akkor elkísérhetsz - válaszoltam neki és annyira örültem, hogy legszívesebben kiabáltam volna.
Amikor kimondtam ezeket a szavakat olyan hatalmas mosoly terült el az arcán, mint amikor egy kisfiú megkapja rég áhított játékát.
Így elindultunk együtt vissza a hotel felé, de csak rövid ideig sétáltunk, mivel eszembe jutott hogy idefelé is 3 óra volt az út, így valószínűleg visszafelé is annyi lesz. Tehát fogtunk egy taxit. 1 óra múlva már a hotel előtt álltunk és nagyon nem volt kedvem felmenni, de Rami már biztosan nagyon ideges, hogy hol lehetek. Ráadásul felhívni se tud, mivel a mobilom a szobában van. Ott álltam egy szívdöglesztő pasival, aki egyáltalán nincs tudatában annak, hogy milyen kisugárzása van és, hogy milyen hatással van az emberekre. Most is csak a földet nézte és nem mert rám nézni. Szerettem volna abban a pillanatban a fejébe látni. Azt tudtam, hogy szeretnék még találkozni vele, de féltem ezt neki is megmondani. Meg voltam róla győződve, hogy annyi hülyeséget fecsegtem össze a délután és este folyamán, hogy tuti nem akar többet látni, de ekkor végre megszólalt.
- Annyira nem szeretném, hogy felmenj, de tudom, hogy menned kell. Találkozunk még?- ahogy ezt a mondatod kimondta, legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem tehettem. Helyette csak elmosolyodtam és azt mondtam, hogy ha tényleg szeretnéd.
- Nagyon is – felelte, elkérhetném a számodat, csak hogy tudjunk időpontot egyeztetni. Mivel a barátnőddel vagy itt gondolom vele is szeretnél lenni és nem szeretnék zavarni – mondta és látszott rajta hogy nagyon zavarban van emiatt
- Rendben van és ez igazán figyelmes tőled –mondtam bátorítóan és mivel egyikünknél sem volt mobil, jobb híján a kezére írtam a számom. Aztán elköszöntünk kaptam egy puszit az arcomra és elindultam fel az emeletre. Alig vártam, hogy újra láthassam, de valahol legbelül azt éreztem, hogy lehet, hogy mégsem fogom, és ez nagyon elszomorított. Gondolataimmal hadakozva léptem be a szobába.