69. Meglepetés és királyi bánásmód

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, jó szórakozást hozzá, a komikat pedig várom:)
Valamint továbbra is várom, kinek melyik fejezet(ek) a kedvence(i)...

Puszi mindenkinek!



Szorosan hozzábújtam és átkaroltam, ő is így tett. Szorosan tartott a karjaiban. Semmiért nem cseréltem volna el ezeket a perceket. Nem szóltunk, de nem is kellettek szavak, mindketten tudtuk, mit érez a másik, ugyanazt, amit mi magunk. Megtaláltuk azt az embert, akivel teljes az életünk, aki nélkül már nem léteznénk. Hosszú percekig ültünk így csendben, de ez így volt tökéletes.

- Rob – kezdtem egy kis idő múlva. – Kik lesznek ott az esküvőn?

- Nem tudom Te hogy vagy vele – magyarázta -, de én nem szeretnék nagy esküvőt.

- Csak a barátaim, akik történetesen a Twilightos kis csapat és rajtuk kívül 3 gyerekorri barátomra gondoltam, meg anyuékra - mondta.

- Értem – mondta elszontyolodva.

- Mi a baj? - kérdezte.

- Én nem nagyon tudok senkit meghívni – motyogtam a könnyeimmel küszködve.

- Biztosan vannak barátaid – próbált vigasztalni.

- Akikről azt hittem azok, róluk kiderült, hogy mégsem.

- És a kávézóban? - kérdezte.

- Igazad van – csillant fel a szemem.

- Ők lesznek az én családom – mondtam jobb kedvvel. – Remélem eljönnek majd.

- Biztosan – válaszolta kedvesen.

- Trixi – kezdte – köszönöm.

- Mit? – néztem rá értetlenül.

- Azt hogy vagy nekem.

- Szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek – mondtam egy csók kíséretében, de Robnak ez nem volt elég.

Szorosan magához húzott, keze becsúszott a felsőm alá és elkezdte a hátamat simogatni. Akaratlanul is elmosolyodtam, ami őt is mosolygásra késztette, majd ajkai tovább kényeztették az enyémeket. Egy kis idő múlva eltolt magától, mikor az én kezeim is felfedezőútra indultak mellkasán.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Ezt most nem kellene - motyogta.

- Mi? – néztem rá értetlenül. – Miért?

- Nem rég volt a műtéted – magyarázta. – Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet lenne.

- Annyira figyelmes vagy – bújtam közelebb hozzá és egy apró csókot leheltem a szájára.

- Pedig nehéz volt nemet mondanom - suttogta.

- Tessék?

- Amikor így közeledsz hozzám, mint most is – mondta pironkodva. – Minden önuralmamra szükségem volt, hogy azt mondjam nem, pedig el sem tudod képzelni mennyire kívánlak.

- Akkor mire vársz? – bújtam hozzá közelebb.

- Nem szabad, te is tudod.

- Ne haragudj.

- Ne kérj bocsánatot – mondta majd adott egy puszit a homlokomra én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.

Rövid időn belül, megszűnt a külvilág, azt éreztem, hogy lebegek, majd újból puhaság vett körül, éreztem amint két védelmező kar átölel és több nem is kellett, még mélyebben zuhantam az öntudatlanságba. Reggel fura zajokra ébredtem. Óvatosan kinyitottam a szememet. Rob nem volt mellettem, ami egy kicsit elszomorított, de akkor megpillantottam valamit az ágyon. Egy kis becsomagolt doboz, amire ennyi volt írva Rob kézírásával:
„Életem szerelmének! Szívem örökre a tiéd, szeretlek Rob”
Hajtott a kíváncsiság, így gyors kibontottam és nagy döbbenetemre egy fényképalbum volt benne, tele Rob-ról készült képekkel és rengeteg közös képpel, meg Ashley-ről és Kellan-ról, olyan képek, amik a bulin készültek. Minden közös képünk alá pedig egy-egy kedves sorocska volt írva, mint például: „akiért szívem dobban” vagy „szeretlek mindennél jobban”, „fény a sötétségben” és ilyenek. Könnyek gyűltek a szemembe.

- Jó reggelt életem! – lépett be Rob egy hatalmas tálcával a kezében, ami tele volt ennivalóval és két oldalán orchideával. A kedvencem.

- Látom megtaláltad az ajándékodat - mosolygott.

- Ez nagyon szép – motyogtam halkan.

- Örülök, hogy tetszik – lépett az ágyhoz és lerakta a tálcát elém, majd megcsókolt.

- Köszönöm.

- Ugyan.

- Tényleg nagyon köszönöm, ettől szebb ajándékot, nem is kaphattam volna - mondtam.

- Te sokkal szebb vagy - ellenkezett.

- Rob

- Ez az igazság.

- Jó, inkább hagyjuk.

- Ez mi? – néztem a tálcára, amin egy hadseregnek elég kaja volt.

- Erősödnöd kell, így csináltam neked reggelit – vigyorgott büszkén.

- Mi lenne velem nélküled? – simogattam meg az arcát -, de életem ennyit én nem bírok megenni.

- Majd segítek, ha elakadsz – mosolya még szélesebb lett.

- Azt sejtetem – vigyorogtam én is.

- Na most pedig tessék szépen enni – mondta és felvett egy szelet pirítóst és a számhoz közelítette.

- Nem vagyok gyerek – mosolyogtam.

- Na, ne légy rossz kislány – vigyorgott még mindig, így engedelmesen beleharaptam a pirítósba.

Rob szépen megetetett, mint egy gyereket, persze azért ő sem maradt éhen, mivel több mint a felét ő nyomta be. Majd, mint a jóllakott ovisok eldőltünk az ágyon.

- Köszönöm – mondtam miközben hozzábújtam. – Isteni volt a reggeli, hozzá tudnék szokni.

- Én is így gondoltam - vigyorgott.

- Tessék? - értetlenkedtem.

- Ezentúl minden reggel ágyba kapod a reggelit.

- Rob ne - próbálkoztam. – Erre semmi szükség.

- Nem nyitok vitát – tette ujját a számra. – Megérdemled.
- De..
- Sss – és ajkaival tapasztotta be számat.

Onnantól kezdve, azt is elfelejtetem, miért ellenkeztem, csak átadtam magam annak a csodálatos érzésnek, ami átjárta a testemet. Hosszan kényeztette ajkaimat, majd mikor elváltunk, ismét mellkasára hajtottam a fejem.

- Trixi – kezdte – mit szólnál, ha délután elmennénk a kávézóba és elújságolnád nekik a hírt.

- Részemről rendben – mosolyogtam.

- De semmi legénykedés, rendben? – nézett rám szigorúan.

- Nem szabad, hogy megerőltesd magad, csak elmegyünk, beszélsz velük és irány vissza az ágy – adta ki a parancsot.

- Igenis apu – vigyorogtam rá.

- Nem szeretnék az apád lenni – vigyorgott –, mert akkor nem csinálhatnám ezt – mondta és ajkai újból az enyémekkel jártak szédítő táncot.