58. Halvány fény a sötétségben

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, ami még nem Rob szemszöge, de az is jön hamarosan, ígérem:)
Van egy ajánlatom: 5 komi esetén 3 nap múlva lesz friss, 8 komi esetén 2 nap múlva:)
Szóval csak rajtatok múlik!
Jó olvasást!
Puszi!


A hazafelé út hosszabbnak tűnt, mint eddig valaha. 1 órás vonatozás után, megint csörögni kezdett a mobilom. Ránéztem a kijelzőre és Peti neve villogott rajta. Szívem szerint nem vettem volna fel, pláne azok után, ami az állomáson történt, de nem akartam bunkó lenni. Azt viszont nyugtáztam magamban, hogy jól tettem, hogy nem fogadtam el a meghívását, semmi jóra nem vezetett volna. Vettem egy nagy levegőt és felvettem a telefont.

- Szia! – szóltam bele
- Szia csajszi! – köszönt ő is - ne haragudj rám, hülye voltam az állomáson, csak hát nem tudom elviselni, hogy valaki megbántott és, hogy ilyen szomorú vagy és egy kicsit elborult az agyam – hadarta egy szuszra – meg tudsz nekem bocsátani?

- Persze – mondtam gyorsan, mielőtt hegyi beszédbe kezdett volt – fátylat rá

- Köszönöm – mondta megkönnyebbülten – akkor barátok?

- Barátok – nyugtáztam én is

- Nagyon vigyázz magadra és ha bármi baj van, tudod, hol találsz

- Köszönöm! Szia! – köszöntem el

- Szia!

Ezután az út hátralevő részét magamba roskadva töltöttem. Mikor beléptem a lakásba, a szomorúság meg nagyobb erővel tört rám, mint eddig. Minden Robra emlékeztetett, már ő is ide tartozott. Behunytam a szemem és éreztem ahogy átkarol, éreztem ajkait, az ajkamon. Kinyitottam a szemem és megráztam a fejem. El kell felejtenem, nem szabad, hogy a gondolataim csak körülötte forogjanak. Ő volt az életem, de annak már vége, bár azt is tudtam, hogy ez nem igaz. A szívem ugyan darabokban, de minden egyes kis darabjai csak őt szereti, még mindig. Kipakolni nem volt erőm, így a táskát csak ledobtam a kanapé mellé, bementem a szobámba és ledőltem az ágyra. Az ágyon éreztem az illatát, ami megint határozottan nem tett jót nekem, így a könnyeim újra felszínre törtek. Zokogtam, zokogtam és zokogtam egészen addig, amíg álomba nem sírtam magam.
Reggel nyúzottan ébredtem és nagyon örültem, hogy nincs suli. Egyedül akartam lenni, bár az nem lesz nehéz, mert valóban egyedül vagyok. Kimentem a fürdőbe és most az egyszer nem ijedtem meg attól, ahogy kinézek. Rosszabbra számítottam. Rendbe szedtem magam, majd kijöttem. Tudtam, hogy valamivel le kellene foglalnom magam, de nem tudtam mivel. Enni nem tudtam volna, de egy kávéra szükségem volt. Gyorsan főztem magamnak kávét és eszembe jutott, hogy kb. 100 dolgozat várja, hogy kijavítsam. Elővettem a dolgozatokat, befészkeltem magam a kanapéra a kávémmal együtt és nekiláttam. Ez lefoglalt egy kicsit, így nem kalandoztak annyira a gondolataim. A dolgozatok javításával elég sokáig elvoltam. Ennyi dolgozatot még soha nem javítottam ki egyszerre, de most jól esett. Viszont miután ezzel végeztem, nem tudtam mit kezdhetnék magammal, így elhatároztam, hogy elmegyek a kedvenc kávézómba, ott otthon érzem magam. Gyors felkaptam egy farmert, meg egy felsőt, a hajam összekötöttem, felvettem a napszemüvegem és elindultam.
Mikor beléptem, megnyugodtam, tudtam, hogy itt nem bánthat senki. Timi és Tamás is dolgozott. Mikor Tamás látta, hogy egyedül vagyok, egyből oda akart hozzám jönni, gondolom, hogy kifaggasson, de Timi elkapta a karját. Látta rajtam, hogy erre a beszélgetésre nem most kellene sort keríteni, így gyors súgott valamit Tamás fülébe én intettem, hogy leülök, mire csak bólintottak. Pár perc múlva Timi már ott ült velem szembe.

- Jézusom mi történt? – kérdezte aggodalmasan

- Most nem szeretnék erről beszélni - motyogtam

- Rendben – egyezett bele – ha beszélgetni szeretnél, tudod hol találsz

- Köszönöm

- A szokásosat? - kérdezte

Bólintottam.

- Rögtön hozom!

Pár perc múlva hozta is Timi az italomat.

- Köszi - mondtam

Miután Timi elment, vettem csak észre, hogy van egy kis papírka a pohár mellett. Szétnyitottam és ez állt rajta.

„Senki nem érdemli meg, hogy bánkódj miatta, aki téged eldob az a világ legnagyobb marhája! Egy okos, gyönyörű nő vagy és örülök, hogy ismerhetlek! Fel a fejjel, boldog leszel nem sokára, mert ez jár neked!” Tamás

Ezen mosolyognom kellett. Itt tényleg szeretnek és ez a hely az igazi otthonom. Miután megittam az italomat, odamentem a pulthoz és megöleltem Tamást.

- Köszönöm!

- Tudod, hogy itt szeretettel látunk bármikor, bármi történjék – mondták egyszerre Timivel

- Tudom és köszönöm

Vettem volna elő a tárcámat, de Tamás elkapta a kezem.

- Nem - mondta gyorsan – a vendégünk voltál

- De – kezdtem volna

- Nincs de

- Köszönöm!

- Sziasztok! - köszöntem el és most már őszinte volt a mosolyom

- Vigyázz magadra! – mondták megint egyszerre

- Rendben

Ez kellett nekem, egy kicsit jobb kedvem lett. Nem jött rendbe semmi, de máshogy láttam a dolgokat. Már tudtam mosolyogni is. Hazaérve sem kerített már hatalmába a fájdalom olyan erővel, mint tegnap. Ugyan a szívem még mindig darabokban, de tudtam, hogy most már jobb lesz. Túl fogok tudni lépni rajta … idővel, de megtettem az első lépést azon az úton, ami a fényre vezet.