67. Akár hátra is dőlhetek…

Sziasztok!

Itt is a folytatás, jó szórakozást hozzá:)
Folytatás hamarosan, a komik is befolyásoló hatással bírnak:)

Pussz mindenkinek!




- Rob kérdezhetek valamit? - kezdtem.

- Persze - mondta.

- Te tényleg féltél, attól, hogy nemet mondok? – hangzott el a kérdésem.

- Ezt miből gondolod? – kérdezett vissza.

- Kellan viselkedéséből - válaszoltam.

- Hát.. – motyogta és lehajtotta a fejét.

- Ezt igennek veszem – mondtam.

- De miért? – kérdeztem. – Hiszen egyszer már igent mondtam.

- Igen, de az óta történt néhány dolog – magyarázta, de nem mondta tovább.

- Rendben, ebbe ne menjünk jobban bele – kértem és a mellkasára hajtottam a fejem.

- Akkor fél év múlva esküvő? – motyogtam csak úgy magamnak.

- Csak akkor, ha tényleg akarod - mondta és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézzen.

- Akarom – mosolyogtam rá.

- Akkor igen – mondta és egy apró csókot lehelt az ajkaimra.

A vállára hajtottam a fejem, majd elgondolkodtam.

- Rob - kezdtem.

- Igen?

- Neked nem sokára kezdődik a forgatás, nem?

- De igen, a jövő héten – mondta szomorúan.

- És meddig tart? – kérdeztem lefelé görbülő szájjal.

- 2 hónap – motyogta - abból 1 hónap Pesten, 1 Londonban.

- Értem - suttogtam.

- De nem maradsz egyedül.

- Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül.

- Ashley segíteni fog neked mindenben.

- Tessék?

- Nem akar kimaradni a szervezésből – motyogta. – Ahogy őt ismerem semmi dolgod nem lesz.

Erre mintegy vezényszóra csörögni kezdett a telefonom.

- Ashley az – mondtam. – Mintha olvasna a gondolatokban.

- Szia! - köszöntem.

- Szia!– csiripelte a telefonba. – Hallom menyasszony vagy, gratulálok!

- De gyorsan terjednek a hírek – mosolyogtam. – Csak nem Kellan mondta?

- Az most teljesen mindegy – mondta. - Hogy tetszik a gyűrűd?

- Gyönyörű!

- Akkor jó – mondta mosolyogva.

- Trixi kérdezhetek valamit? – kezdett bele. – Bár Rob már megígérte, de azért tőled is megkérdezem.

- Mond csak!

- Segíthetek a szervezésben? – hangzott a kérdés, amire vártam.

- Persze – mondtam meghatódva a telefonba. – Nagyon örülnék neki.

- Köszi! Köszi!

- Ugyan – mosolyogtam. - Én köszönöm, hogy segítesz.

- Semmiség – vigyorgott. – Már vannak is ötleteim. Mindent átküldök emailben és akkor meg tudod nézni és egyeztetünk mi lesz jó, mi az, amin változtatni kell.

- Álljunk csak meg! – hökkentem meg. - Te már elkezdted?

- Hát, izé…- makogta – tudtam, hogy igent mondasz, és így már utánanéztem néhány dolognak.

- Ashley! - szóltam.

- Na jó! – adta meg magát. – Teljesen be vagyok sózva. Kinéztem neked 10 ruhát, amiből választhatsz, meg helyeket is néztem már. Persze a végső döntés úgyis a ti kezetekben van.

Alig bírtam felfogni miket mond, de olyan lelkes volt.

- Köszönöm! - makogtam.

- Mégis mit?

- Hogy segítesz.

- Mondtam már, hogy nem tesz semmit - mondta.

Egy pillanatra elgondolkodtam és nem figyeltem mi mindent mond Ashley, majd megszólaltam.

- Ash kérdezhetek valamit?

- Persze!

- Arra gondoltam – kezdtem -, hogy hát izé, persze csak, ha van hozzá kedved..

- Trixi nyögd már ki! – szólt rám.

- Na szóval, lennél a koszorúslányom? – mondtam ki, ami megfogalmazódott bennem.

1 perces néma csend következett.

- Ash ott vagy? – kérdeztem ijedten.

- Igeeeeeennnnnnn! Kösziiii! – ujjongott a telefonba.

- Szívesen – vigyorogtam már én is.

- Na jó azt hiszem most megyek – mondta majd fél órás beszámoló után. – Mindent küldök emailben.

- Rendben és köszi!

- Ugyan! Legyél jó! Puszillak. Szia!

- Szia! – mondtam, majd leraktam.

- Na mit mondtam? – nézett rám sokat tudóan Rob.

- Te erről tudtál, igaz? – néztem rá.

- Hát..

- Áruló – mondtam mosolyogva.

- Aranyos volt tőled, hogy felkérted koszorúslánynak.

- Ugyan! – mondtam. – Úgysincs senkim, ez a legkevesebb, azért, amit tesz.

Ekkor, mint villámcsapás tört rám a felismerés, hogy tényleg nincs senkim és ez mérhetetlen szomorúsággal töltött el és könnyek szöktek a szemembe.

- Kicsim mi a baj? – nézett rám ijedten Rob.

- Semmi csak.. – makogtam. – Nekem tényleg nincs senkim.

- Hogy mondhatsz ilyet?

- Ez az igazság – motyogtam. - Nem tudok kivel osztozni a boldogságomban.

- Jaj, szívem – simogatta meg az arcomat.

- Ki fog egyáltalán oltár elé kísérni? – suttogtam. - Nincs senkim..

- Hát éppenséggel lenne egy ötletem, ha benne vagy – mondta Rob halkan.