56. Egy régi barát

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, jó olvasást és nagyon kíváncsi lennék továbbra is, hogy mit gondoltok...
Nem tudom mikor érkezik a folytatás, mivel nyelvvizsgára tanulgatok...

Puszilok mindenkit!






A hazafelé út eszméletlenül hosszú volt. A fájdalom és a megbántottság teljesen letaglózott. Nem érzékeltem a külvilágot, csak azt éreztem, hogy a szívem kb. ezer sebből vérzik, és olyannyira darabokban van, hogy nem segíthet rajta már semmi és senki. Arra riadtam fel, hogy valaki megfogta a vállamat.

- Elnézést kisasszony – mondta a mellettem ülő úr - legyen kedves bekapcsolni az övét, megkezdjük a leszállást.

- Ohh – kaptam fel a fejem – persze, köszönöm.

- Nincs mit.

Miután sikeresen levergődtem a gépről és a repülőtérről is sikerült kijutnom, úgy éreztem, hogy még nem akarok haza menni. Otthon túl sok emlék fűzne R….., de nem mondtam ki. Elharaptam a szó végét, még magamban sem akartam kiejteni a nevét. Annyit tudtam, hogy most még nem akarok haza menni, még kell egy kis idő. Mivel csomaggal voltam, arra jutottam, hogy valahova le kellene pakolnom, elvégre ahhoz sincs kedvem, hogy egész délután hatalmas táskával mászkáljak a városban. Felhívtam egy nagyon régi, nagyon kedves barátomat, akiről tudtam, hogy Pesten dolgozik.

- Igen, tessék, Nosztredamusz Péter – szólt bele a telefonba

- Szia Peti! – köszöntem a telefonba - Némedi Beatrix vagyok.

- Ohh! – éreztem, hogy meglepődött - Szia Trixi!

- Hogy vagy? – kérdezte és hallottam a hangján, hogy örül a hívásomnak.

- Köszi, jól – válaszoltam

- Mesélj – kérlelt

- Itt vagyok Pesten.

- Komolyan?

- Igen, éppen nyaralásból jöttem haza, de a vonatom nem megy csak este, és azt szerettem volna megkérdezni, hogy lerakhatnám-e nálad a csomagomat?

- Persze – jött egyből a válasz

- Gyere be a munkahelyemre, és addig berakjuk az irodámba, és esetleg ha van kedved utána elmehetnénk együtt valahova és mesélhetnél, hogy mi van veled – csak úgy dőltek belőle a szavak – persze csak ha nincs más dolgod

- Részemről rendben

- Oké, akkor gyere a Király utca 10 számhoz – mondta – megtalálod?

- Azt hiszem menni fog - mosolyogtam

- Köszönöm - mondtam

- Igazán nincs mit, akkor nem sokára – köszönt el

- Igen. Szia

Miután letettem egy kicsit elgondolkodtam. Egyedül akartam lenni, de lehet, hogy jobb így. Legalább valaki lefoglalja a gondolataimat, és nem zakatol annyit az agyam, hogy hol és mikor rontottam el. Mindig is kedveltem Petit, nagyon jó barátok voltunk, csak hát ő felkerült Pestre én meg maradtam Szegeden, így ritkán beszéltünk, de ha lejött Szegedre, mindig meglátogatott. Elindultam a Király utca felé, és szerencsém volt, mert abban a pillanatban, ahogy kiértem a megállóba, jött is a busz. Gyors felpattantam és tovább folytattam a gondolkodást. Felidéztem mennyi hülyeséget csináltunk Petivel. Olyan volt nekem, mintha a bátyám lenne, egy ember, akire mindig számíthattam. Sajnos az utóbbi időben egy kicsit eltávolodtunk. Ekkor egy hangfoszlány jutott el a tudatomig.

2 középiskolás lány beszélgetett:

- Képzeld – újságolta az egyik – Robert Pesten fog forgatni!

Mikor meghallottam ezt a nevet, a sírás újra rám tört és nem bírtam abbahagyni. A buszon mindenki engem nézett, de nem érdekelt. Megpróbáltam uralni a vonásaimat, de nem sok sikerrel, nem akartam, hogy Peti rájöjjön, hogy baj van, elmondani pedig nem volt kedvem. 20 perc múlva le is szálltam a buszról és a megállóban, már ott várt Péter. Addigra sikerült egy kicsit úrrá lennem a fájdalmamon.

- Szia csajszi! – köszönt vigyorogva – majd odajött hozzám és adott 2 puszit.

- Szia! – mosolyogtam rá

- Na add a csomagodat!

- Elbírok vele - ellenkeztem

- Ne ellenkezz!

- Oké – adtam meg magam

3 perc séta után meg is érkeztünk a Király utcába.

- Gyors felviszem a csomagod – mondta – 1 perc és itt vagyok

- Rendben

Valóban nem is telt bele 1 perc és Peti már vissza is tért

- Itt is vagyok – vigyorgott – el sem hiszem, hogy látlak

- Hát valóban régen beszéltünk

- Mikor megy a vonatod? - kérdezte

- 20:53-kor – válaszoltam

- Szuper, kiviszlek az állomásra – vigyorgott még mindig

- De – kezdtem volna

- Erről nem nyitok vitát - legyintett

- Köszönöm

- Ez a legkevesebb – mosolygott és megölelt

- Vagyis van 4 óránk – összegezte a dolgokat – tudok egy nagyon hangulatos helyet a közelben

- Oké- adtam meg magam, mert rájöttem, hogy kár ellenkezni -,de várj csak, neked nem lesz bajod abból, ha most lógsz a munkából?

- Nem, mivel enyém az iroda- vigyorgott

- Ohh! – szólt belőlem a meglepettség – Ezt el kell mesélned!

- Csak utánad – vigyorgott még mindig és adott egy puszit a homlokomra

Ez a gesztus nem lepett meg, mivel Petivel, mindig is ez volt a szokás közöttünk.

- Tessék? - habogtam

- Először te mesélsz, majd aztán én – nézett rám - rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom, mi történt veled az elmúlt 2 évben.

- Nem sok – motyogtam

- Azt nem hiszem el- mosolygott rám- te, aki körül mindig zajlottak az események. Soha nem voltál az az otthonülő típus.

- Na mesélj! – vigyorgott – Munka? Pasi?

Ennél a szónál a gyomrom görcsbe rándult és eddig jól leplezett fájdalmam a felszínre tört és nem bírtam tovább, könnyeim újra ömleni kezdtek.