.jpg)
Sziasztok!
Csak szeretném megköszönni: ma átléptük a 10.000 fős látogatottságot...el sem hiszem...
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek!
Puszi Nektek!
2010. január 30., szombat
69. Meglepetés és királyi bánásmód
Sziasztok!
Itt a következő fejezet, jó szórakozást hozzá, a komikat pedig várom:)
Valamint továbbra is várom, kinek melyik fejezet(ek) a kedvence(i)...
Puszi mindenkinek!
Szorosan hozzábújtam és átkaroltam, ő is így tett. Szorosan tartott a karjaiban. Semmiért nem cseréltem volna el ezeket a perceket. Nem szóltunk, de nem is kellettek szavak, mindketten tudtuk, mit érez a másik, ugyanazt, amit mi magunk. Megtaláltuk azt az embert, akivel teljes az életünk, aki nélkül már nem léteznénk. Hosszú percekig ültünk így csendben, de ez így volt tökéletes.
- Rob – kezdtem egy kis idő múlva. – Kik lesznek ott az esküvőn?
- Nem tudom Te hogy vagy vele – magyarázta -, de én nem szeretnék nagy esküvőt.
- Csak a barátaim, akik történetesen a Twilightos kis csapat és rajtuk kívül 3 gyerekorri barátomra gondoltam, meg anyuékra - mondta.
- Értem – mondta elszontyolodva.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Én nem nagyon tudok senkit meghívni – motyogtam a könnyeimmel küszködve.
- Biztosan vannak barátaid – próbált vigasztalni.
- Akikről azt hittem azok, róluk kiderült, hogy mégsem.
- És a kávézóban? - kérdezte.
- Igazad van – csillant fel a szemem.
- Ők lesznek az én családom – mondtam jobb kedvvel. – Remélem eljönnek majd.
- Biztosan – válaszolta kedvesen.
- Trixi – kezdte – köszönöm.
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Azt hogy vagy nekem.
- Szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek – mondtam egy csók kíséretében, de Robnak ez nem volt elég.
Szorosan magához húzott, keze becsúszott a felsőm alá és elkezdte a hátamat simogatni. Akaratlanul is elmosolyodtam, ami őt is mosolygásra késztette, majd ajkai tovább kényeztették az enyémeket. Egy kis idő múlva eltolt magától, mikor az én kezeim is felfedezőútra indultak mellkasán.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Ezt most nem kellene - motyogta.
- Mi? – néztem rá értetlenül. – Miért?
- Nem rég volt a műtéted – magyarázta. – Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet lenne.
- Annyira figyelmes vagy – bújtam közelebb hozzá és egy apró csókot leheltem a szájára.
- Pedig nehéz volt nemet mondanom - suttogta.
- Tessék?
- Amikor így közeledsz hozzám, mint most is – mondta pironkodva. – Minden önuralmamra szükségem volt, hogy azt mondjam nem, pedig el sem tudod képzelni mennyire kívánlak.
- Akkor mire vársz? – bújtam hozzá közelebb.
- Nem szabad, te is tudod.
- Ne haragudj.
- Ne kérj bocsánatot – mondta majd adott egy puszit a homlokomra én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.
Rövid időn belül, megszűnt a külvilág, azt éreztem, hogy lebegek, majd újból puhaság vett körül, éreztem amint két védelmező kar átölel és több nem is kellett, még mélyebben zuhantam az öntudatlanságba. Reggel fura zajokra ébredtem. Óvatosan kinyitottam a szememet. Rob nem volt mellettem, ami egy kicsit elszomorított, de akkor megpillantottam valamit az ágyon. Egy kis becsomagolt doboz, amire ennyi volt írva Rob kézírásával:
„Életem szerelmének! Szívem örökre a tiéd, szeretlek Rob”
Hajtott a kíváncsiság, így gyors kibontottam és nagy döbbenetemre egy fényképalbum volt benne, tele Rob-ról készült képekkel és rengeteg közös képpel, meg Ashley-ről és Kellan-ról, olyan képek, amik a bulin készültek. Minden közös képünk alá pedig egy-egy kedves sorocska volt írva, mint például: „akiért szívem dobban” vagy „szeretlek mindennél jobban”, „fény a sötétségben” és ilyenek. Könnyek gyűltek a szemembe.
- Jó reggelt életem! – lépett be Rob egy hatalmas tálcával a kezében, ami tele volt ennivalóval és két oldalán orchideával. A kedvencem.
- Látom megtaláltad az ajándékodat - mosolygott.
- Ez nagyon szép – motyogtam halkan.
- Örülök, hogy tetszik – lépett az ágyhoz és lerakta a tálcát elém, majd megcsókolt.
- Köszönöm.
- Ugyan.
- Tényleg nagyon köszönöm, ettől szebb ajándékot, nem is kaphattam volna - mondtam.
- Te sokkal szebb vagy - ellenkezett.
- Rob
- Ez az igazság.
- Jó, inkább hagyjuk.
- Ez mi? – néztem a tálcára, amin egy hadseregnek elég kaja volt.
- Erősödnöd kell, így csináltam neked reggelit – vigyorgott büszkén.
- Mi lenne velem nélküled? – simogattam meg az arcát -, de életem ennyit én nem bírok megenni.
- Majd segítek, ha elakadsz – mosolya még szélesebb lett.
- Azt sejtetem – vigyorogtam én is.
- Na most pedig tessék szépen enni – mondta és felvett egy szelet pirítóst és a számhoz közelítette.
- Nem vagyok gyerek – mosolyogtam.
- Na, ne légy rossz kislány – vigyorgott még mindig, így engedelmesen beleharaptam a pirítósba.
Rob szépen megetetett, mint egy gyereket, persze azért ő sem maradt éhen, mivel több mint a felét ő nyomta be. Majd, mint a jóllakott ovisok eldőltünk az ágyon.
- Köszönöm – mondtam miközben hozzábújtam. – Isteni volt a reggeli, hozzá tudnék szokni.
- Én is így gondoltam - vigyorgott.
- Tessék? - értetlenkedtem.
- Ezentúl minden reggel ágyba kapod a reggelit.
- Rob ne - próbálkoztam. – Erre semmi szükség.
- Nem nyitok vitát – tette ujját a számra. – Megérdemled.
- De..
- Sss – és ajkaival tapasztotta be számat.
Onnantól kezdve, azt is elfelejtetem, miért ellenkeztem, csak átadtam magam annak a csodálatos érzésnek, ami átjárta a testemet. Hosszan kényeztette ajkaimat, majd mikor elváltunk, ismét mellkasára hajtottam a fejem.
- Trixi – kezdte – mit szólnál, ha délután elmennénk a kávézóba és elújságolnád nekik a hírt.
- Részemről rendben – mosolyogtam.
- De semmi legénykedés, rendben? – nézett rám szigorúan.
- Nem szabad, hogy megerőltesd magad, csak elmegyünk, beszélsz velük és irány vissza az ágy – adta ki a parancsot.
- Igenis apu – vigyorogtam rá.
- Nem szeretnék az apád lenni – vigyorgott –, mert akkor nem csinálhatnám ezt – mondta és ajkai újból az enyémekkel jártak szédítő táncot.
Itt a következő fejezet, jó szórakozást hozzá, a komikat pedig várom:)
Valamint továbbra is várom, kinek melyik fejezet(ek) a kedvence(i)...
Puszi mindenkinek!
Szorosan hozzábújtam és átkaroltam, ő is így tett. Szorosan tartott a karjaiban. Semmiért nem cseréltem volna el ezeket a perceket. Nem szóltunk, de nem is kellettek szavak, mindketten tudtuk, mit érez a másik, ugyanazt, amit mi magunk. Megtaláltuk azt az embert, akivel teljes az életünk, aki nélkül már nem léteznénk. Hosszú percekig ültünk így csendben, de ez így volt tökéletes.
- Rob – kezdtem egy kis idő múlva. – Kik lesznek ott az esküvőn?
- Nem tudom Te hogy vagy vele – magyarázta -, de én nem szeretnék nagy esküvőt.
- Csak a barátaim, akik történetesen a Twilightos kis csapat és rajtuk kívül 3 gyerekorri barátomra gondoltam, meg anyuékra - mondta.
- Értem – mondta elszontyolodva.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Én nem nagyon tudok senkit meghívni – motyogtam a könnyeimmel küszködve.
- Biztosan vannak barátaid – próbált vigasztalni.
- Akikről azt hittem azok, róluk kiderült, hogy mégsem.
- És a kávézóban? - kérdezte.
- Igazad van – csillant fel a szemem.
- Ők lesznek az én családom – mondtam jobb kedvvel. – Remélem eljönnek majd.
- Biztosan – válaszolta kedvesen.
- Trixi – kezdte – köszönöm.
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Azt hogy vagy nekem.
- Szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek – mondtam egy csók kíséretében, de Robnak ez nem volt elég.
Szorosan magához húzott, keze becsúszott a felsőm alá és elkezdte a hátamat simogatni. Akaratlanul is elmosolyodtam, ami őt is mosolygásra késztette, majd ajkai tovább kényeztették az enyémeket. Egy kis idő múlva eltolt magától, mikor az én kezeim is felfedezőútra indultak mellkasán.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Ezt most nem kellene - motyogta.
- Mi? – néztem rá értetlenül. – Miért?
- Nem rég volt a műtéted – magyarázta. – Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet lenne.
- Annyira figyelmes vagy – bújtam közelebb hozzá és egy apró csókot leheltem a szájára.
- Pedig nehéz volt nemet mondanom - suttogta.
- Tessék?
- Amikor így közeledsz hozzám, mint most is – mondta pironkodva. – Minden önuralmamra szükségem volt, hogy azt mondjam nem, pedig el sem tudod képzelni mennyire kívánlak.
- Akkor mire vársz? – bújtam hozzá közelebb.
- Nem szabad, te is tudod.
- Ne haragudj.
- Ne kérj bocsánatot – mondta majd adott egy puszit a homlokomra én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.
Rövid időn belül, megszűnt a külvilág, azt éreztem, hogy lebegek, majd újból puhaság vett körül, éreztem amint két védelmező kar átölel és több nem is kellett, még mélyebben zuhantam az öntudatlanságba. Reggel fura zajokra ébredtem. Óvatosan kinyitottam a szememet. Rob nem volt mellettem, ami egy kicsit elszomorított, de akkor megpillantottam valamit az ágyon. Egy kis becsomagolt doboz, amire ennyi volt írva Rob kézírásával:
„Életem szerelmének! Szívem örökre a tiéd, szeretlek Rob”
Hajtott a kíváncsiság, így gyors kibontottam és nagy döbbenetemre egy fényképalbum volt benne, tele Rob-ról készült képekkel és rengeteg közös képpel, meg Ashley-ről és Kellan-ról, olyan képek, amik a bulin készültek. Minden közös képünk alá pedig egy-egy kedves sorocska volt írva, mint például: „akiért szívem dobban” vagy „szeretlek mindennél jobban”, „fény a sötétségben” és ilyenek. Könnyek gyűltek a szemembe.
- Jó reggelt életem! – lépett be Rob egy hatalmas tálcával a kezében, ami tele volt ennivalóval és két oldalán orchideával. A kedvencem.
- Látom megtaláltad az ajándékodat - mosolygott.
- Ez nagyon szép – motyogtam halkan.
- Örülök, hogy tetszik – lépett az ágyhoz és lerakta a tálcát elém, majd megcsókolt.
- Köszönöm.
- Ugyan.
- Tényleg nagyon köszönöm, ettől szebb ajándékot, nem is kaphattam volna - mondtam.
- Te sokkal szebb vagy - ellenkezett.
- Rob
- Ez az igazság.
- Jó, inkább hagyjuk.
- Ez mi? – néztem a tálcára, amin egy hadseregnek elég kaja volt.
- Erősödnöd kell, így csináltam neked reggelit – vigyorgott büszkén.
- Mi lenne velem nélküled? – simogattam meg az arcát -, de életem ennyit én nem bírok megenni.
- Majd segítek, ha elakadsz – mosolya még szélesebb lett.
- Azt sejtetem – vigyorogtam én is.
- Na most pedig tessék szépen enni – mondta és felvett egy szelet pirítóst és a számhoz közelítette.
- Nem vagyok gyerek – mosolyogtam.
- Na, ne légy rossz kislány – vigyorgott még mindig, így engedelmesen beleharaptam a pirítósba.
Rob szépen megetetett, mint egy gyereket, persze azért ő sem maradt éhen, mivel több mint a felét ő nyomta be. Majd, mint a jóllakott ovisok eldőltünk az ágyon.
- Köszönöm – mondtam miközben hozzábújtam. – Isteni volt a reggeli, hozzá tudnék szokni.
- Én is így gondoltam - vigyorgott.
- Tessék? - értetlenkedtem.
- Ezentúl minden reggel ágyba kapod a reggelit.
- Rob ne - próbálkoztam. – Erre semmi szükség.
- Nem nyitok vitát – tette ujját a számra. – Megérdemled.
- De..
- Sss – és ajkaival tapasztotta be számat.
Onnantól kezdve, azt is elfelejtetem, miért ellenkeztem, csak átadtam magam annak a csodálatos érzésnek, ami átjárta a testemet. Hosszan kényeztette ajkaimat, majd mikor elváltunk, ismét mellkasára hajtottam a fejem.
- Trixi – kezdte – mit szólnál, ha délután elmennénk a kávézóba és elújságolnád nekik a hírt.
- Részemről rendben – mosolyogtam.
- De semmi legénykedés, rendben? – nézett rám szigorúan.
- Nem szabad, hogy megerőltesd magad, csak elmegyünk, beszélsz velük és irány vissza az ágy – adta ki a parancsot.
- Igenis apu – vigyorogtam rá.
- Nem szeretnék az apád lenni – vigyorgott –, mert akkor nem csinálhatnám ezt – mondta és ajkai újból az enyémekkel jártak szédítő táncot.
2010. január 29., péntek
Sziasztok!
Hát most nem fejezettel érkeztem...még, hanem egy javaslatom lenne...
Tilla nagyon bölcsen meglátta, hogy közeledünk a történet végéhez, ugyan még van pár fejezet a tarsolyban, de látható közelségbe került a befejezés...
A javaslatom a következő: írjátok meg nekem akár itt komiban, akár emailben, hogy melyik fejezet a kedvencetek. Lehet többet is(olyat azért ne, hogy mind) ill. későbbi fejezetekre is lehet majd nyugodtan szavazni. A legtöbb szavazatot kapó 3 fejezettel kapcsolatban az utolsó fejezet után meglepetést tartogatok:)) Hogy mit, az majd akkor kiderül:)) Szóval hajrá!!!
Puszi mindenkinek!
Hát most nem fejezettel érkeztem...még, hanem egy javaslatom lenne...
Tilla nagyon bölcsen meglátta, hogy közeledünk a történet végéhez, ugyan még van pár fejezet a tarsolyban, de látható közelségbe került a befejezés...
A javaslatom a következő: írjátok meg nekem akár itt komiban, akár emailben, hogy melyik fejezet a kedvencetek. Lehet többet is(olyat azért ne, hogy mind) ill. későbbi fejezetekre is lehet majd nyugodtan szavazni. A legtöbb szavazatot kapó 3 fejezettel kapcsolatban az utolsó fejezet után meglepetést tartogatok:)) Hogy mit, az majd akkor kiderül:)) Szóval hajrá!!!
Puszi mindenkinek!
2010. január 28., csütörtök
68. Adok és kapok
Sziasztok!
Itt is a folytatás, ahol is kiderül, mit tervezett Rob:)
Jó szórakozást hozzá!
Folytatás szombat este vagy vasárnap délután, rajtatok is múlik..
Puszi mindenkinek!
- Kire gondoltál? – kérdeztem.
- Kellanra – jött a gyors válasz.
- Gondolod, hogy benne lenne? – kérdeztem halkan.
- Ugye ezt nem kérdezted komolyan? – nézett rám. – Tőle boldogabb ember nem is lenne.
- Hogyhogy? – értetlenkedtem.
- Annyira szeret téged, mint a kishúgát, akiért bármit megtenne – magyarázta. – Ettől nagyobb boldogság nem is érhetné.
- Megkérdezed? – néztem rá félénken.
- Csak akkor, ha tényleg akarod - válaszolta.
- Igen! – válaszoltam mosolyogva. – Nagyon örülnék neki, ha ő kísérne az oltárhoz.
- Ettől nagyobb örömet nem is szerezhetnél neki – mondta miközben adott egy puszit az arcomra. Majd már tárcsázott is.
- Szia! – szólt bele.
- Trixi beszélni szeretne veled – mondta és már adta is a telefont.
- Áruló! – motyogtam. - Ezért még megfizetsz!
- Szia! – szólt bele. – Valami baj van?
- Szia! – köszöntem én is. – Nem, miért?
- Csak, mintha valami olyat mondtál volna, hogy áruló – jött a halk válasz.
- De jó füled van - motyogtam.
- Trixi, mi baj? – kérdezte nyomatékosan.
- Semmi – makogtam. – Csak kérdezni szeretnék valamit.
- Halljuk!
- Hát csak, az van, hogy ugye megkérte a kezem és fél év múlva esküvő és ..és nem tudom, ki kísérhetne oltár elé és arra gondoltam, hogy esetleg Te, persze, csak ha nem jelentene gondot - motyogtam.
- Ez most komoly?
- Nem kell, ha nem akarod, csak gondoltam – hebegtem- habogtam.
- Ne beszélj butaságokat! – korholt le. - Ettől nagyobb megtiszteltetés nem is érhetne.
- Akkor igen? - kérdeztem.
- Még szép! - vigyorgott.
- Köszönöm!
- Én köszönöm, hogy rám gondoltál.
- Van még valami? - kérdezte.
- Nem, csak ennyit szerettem volna - mondtam.
- Okés, akkor ha nem haragszol, nekem most le kell tennem.
- Oké, semmi baj és köszönöm még egyszer! - mondtam.
- Én köszönöm!
- Puszillak csajszi, és a majmot is üdvözlöm – mondta kirobbanó jó kedvvel.
- Átadom, miután kitekertem a nyakát – mondtam gyilkos pillantásokat lövellve Rob felé.
- Okés, de csak óvatosan – nevetett Kellan.
- Rendben!
- Szia!
- Szia!
Leraktam, és olyan szúrós pillantással néztem Robra, amilyennel csak tudtam.
- Ezt most miért kellett? - kérdeztem.
- Mondtam, hogy örülni fog – közölte elégedett vigyorral.
- Igazad van – enyhültem meg. – Köszönöm.
- Ugyan! – simogatta meg az arcomat. – Ez a legkevesebb.
- Szeretlek.
- Én is téged – mondtam és megcsókoltam.
Hosszan becézgették ajkaink egymást, majd mikor elváltunk Rob ölébe hajtottam a fejem, ő pedig az arcomat simogatta.
- Kicsim?
- Tessék?
- Mit szólnál, ha elmennénk meglátogatni a szüleimet? – kérdezte halkan.
- Te…tessék? Mikor? – a döbbenettől, alig bírtam beszélni.
Az anyukája nagyon kedves, amit az apukájáról már nem igazán tudok elmondani. Éppenséggel az első és egyben utolsó találkozásunk alkalmával egy kurva voltam. Nem túl szép emlékek.
- A forgatás után, mert neked most még pihenned kell - magyarázta.
- Hát nem is tudom - motyogtam.
- Nem akarod? – kérdezte.
- Nem erről van szó – válaszoltam gyorsan. - Csak hát… apukád nem igazán kedvel.
- Nem kell félned! – nézett rám kedvesen. – Biztos vagyok benne, hogy már megbékélt.
- Egy ilyen angyalt nem lehet nem szeretni – mondta olyan gyengéd hangon, hogy a csontom is megolvadt.
- Nem lesz semmi baj! – ígérte és én hittem neki.
Itt is a folytatás, ahol is kiderül, mit tervezett Rob:)
Jó szórakozást hozzá!
Folytatás szombat este vagy vasárnap délután, rajtatok is múlik..
Puszi mindenkinek!
- Kire gondoltál? – kérdeztem.
- Kellanra – jött a gyors válasz.
- Gondolod, hogy benne lenne? – kérdeztem halkan.
- Ugye ezt nem kérdezted komolyan? – nézett rám. – Tőle boldogabb ember nem is lenne.
- Hogyhogy? – értetlenkedtem.
- Annyira szeret téged, mint a kishúgát, akiért bármit megtenne – magyarázta. – Ettől nagyobb boldogság nem is érhetné.
- Megkérdezed? – néztem rá félénken.
- Csak akkor, ha tényleg akarod - válaszolta.
- Igen! – válaszoltam mosolyogva. – Nagyon örülnék neki, ha ő kísérne az oltárhoz.
- Ettől nagyobb örömet nem is szerezhetnél neki – mondta miközben adott egy puszit az arcomra. Majd már tárcsázott is.
- Szia! – szólt bele.
- Trixi beszélni szeretne veled – mondta és már adta is a telefont.
- Áruló! – motyogtam. - Ezért még megfizetsz!
- Szia! – szólt bele. – Valami baj van?
- Szia! – köszöntem én is. – Nem, miért?
- Csak, mintha valami olyat mondtál volna, hogy áruló – jött a halk válasz.
- De jó füled van - motyogtam.
- Trixi, mi baj? – kérdezte nyomatékosan.
- Semmi – makogtam. – Csak kérdezni szeretnék valamit.
- Halljuk!
- Hát csak, az van, hogy ugye megkérte a kezem és fél év múlva esküvő és ..és nem tudom, ki kísérhetne oltár elé és arra gondoltam, hogy esetleg Te, persze, csak ha nem jelentene gondot - motyogtam.
- Ez most komoly?
- Nem kell, ha nem akarod, csak gondoltam – hebegtem- habogtam.
- Ne beszélj butaságokat! – korholt le. - Ettől nagyobb megtiszteltetés nem is érhetne.
- Akkor igen? - kérdeztem.
- Még szép! - vigyorgott.
- Köszönöm!
- Én köszönöm, hogy rám gondoltál.
- Van még valami? - kérdezte.
- Nem, csak ennyit szerettem volna - mondtam.
- Okés, akkor ha nem haragszol, nekem most le kell tennem.
- Oké, semmi baj és köszönöm még egyszer! - mondtam.
- Én köszönöm!
- Puszillak csajszi, és a majmot is üdvözlöm – mondta kirobbanó jó kedvvel.
- Átadom, miután kitekertem a nyakát – mondtam gyilkos pillantásokat lövellve Rob felé.
- Okés, de csak óvatosan – nevetett Kellan.
- Rendben!
- Szia!
- Szia!
Leraktam, és olyan szúrós pillantással néztem Robra, amilyennel csak tudtam.
- Ezt most miért kellett? - kérdeztem.
- Mondtam, hogy örülni fog – közölte elégedett vigyorral.
- Igazad van – enyhültem meg. – Köszönöm.
- Ugyan! – simogatta meg az arcomat. – Ez a legkevesebb.
- Szeretlek.
- Én is téged – mondtam és megcsókoltam.
Hosszan becézgették ajkaink egymást, majd mikor elváltunk Rob ölébe hajtottam a fejem, ő pedig az arcomat simogatta.
- Kicsim?
- Tessék?
- Mit szólnál, ha elmennénk meglátogatni a szüleimet? – kérdezte halkan.
- Te…tessék? Mikor? – a döbbenettől, alig bírtam beszélni.
Az anyukája nagyon kedves, amit az apukájáról már nem igazán tudok elmondani. Éppenséggel az első és egyben utolsó találkozásunk alkalmával egy kurva voltam. Nem túl szép emlékek.
- A forgatás után, mert neked most még pihenned kell - magyarázta.
- Hát nem is tudom - motyogtam.
- Nem akarod? – kérdezte.
- Nem erről van szó – válaszoltam gyorsan. - Csak hát… apukád nem igazán kedvel.
- Nem kell félned! – nézett rám kedvesen. – Biztos vagyok benne, hogy már megbékélt.
- Egy ilyen angyalt nem lehet nem szeretni – mondta olyan gyengéd hangon, hogy a csontom is megolvadt.
- Nem lesz semmi baj! – ígérte és én hittem neki.
2010. január 26., kedd
67. Akár hátra is dőlhetek…
Sziasztok!
Itt is a folytatás, jó szórakozást hozzá:)
Folytatás hamarosan, a komik is befolyásoló hatással bírnak:)
Pussz mindenkinek!
- Rob kérdezhetek valamit? - kezdtem.
- Persze - mondta.
- Te tényleg féltél, attól, hogy nemet mondok? – hangzott el a kérdésem.
- Ezt miből gondolod? – kérdezett vissza.
- Kellan viselkedéséből - válaszoltam.
- Hát.. – motyogta és lehajtotta a fejét.
- Ezt igennek veszem – mondtam.
- De miért? – kérdeztem. – Hiszen egyszer már igent mondtam.
- Igen, de az óta történt néhány dolog – magyarázta, de nem mondta tovább.
- Rendben, ebbe ne menjünk jobban bele – kértem és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Akkor fél év múlva esküvő? – motyogtam csak úgy magamnak.
- Csak akkor, ha tényleg akarod - mondta és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézzen.
- Akarom – mosolyogtam rá.
- Akkor igen – mondta és egy apró csókot lehelt az ajkaimra.
A vállára hajtottam a fejem, majd elgondolkodtam.
- Rob - kezdtem.
- Igen?
- Neked nem sokára kezdődik a forgatás, nem?
- De igen, a jövő héten – mondta szomorúan.
- És meddig tart? – kérdeztem lefelé görbülő szájjal.
- 2 hónap – motyogta - abból 1 hónap Pesten, 1 Londonban.
- Értem - suttogtam.
- De nem maradsz egyedül.
- Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül.
- Ashley segíteni fog neked mindenben.
- Tessék?
- Nem akar kimaradni a szervezésből – motyogta. – Ahogy őt ismerem semmi dolgod nem lesz.
Erre mintegy vezényszóra csörögni kezdett a telefonom.
- Ashley az – mondtam. – Mintha olvasna a gondolatokban.
- Szia! - köszöntem.
- Szia!– csiripelte a telefonba. – Hallom menyasszony vagy, gratulálok!
- De gyorsan terjednek a hírek – mosolyogtam. – Csak nem Kellan mondta?
- Az most teljesen mindegy – mondta. - Hogy tetszik a gyűrűd?
- Gyönyörű!
- Akkor jó – mondta mosolyogva.
- Trixi kérdezhetek valamit? – kezdett bele. – Bár Rob már megígérte, de azért tőled is megkérdezem.
- Mond csak!
- Segíthetek a szervezésben? – hangzott a kérdés, amire vártam.
- Persze – mondtam meghatódva a telefonba. – Nagyon örülnék neki.
- Köszi! Köszi!
- Ugyan – mosolyogtam. - Én köszönöm, hogy segítesz.
- Semmiség – vigyorgott. – Már vannak is ötleteim. Mindent átküldök emailben és akkor meg tudod nézni és egyeztetünk mi lesz jó, mi az, amin változtatni kell.
- Álljunk csak meg! – hökkentem meg. - Te már elkezdted?
- Hát, izé…- makogta – tudtam, hogy igent mondasz, és így már utánanéztem néhány dolognak.
- Ashley! - szóltam.
- Na jó! – adta meg magát. – Teljesen be vagyok sózva. Kinéztem neked 10 ruhát, amiből választhatsz, meg helyeket is néztem már. Persze a végső döntés úgyis a ti kezetekben van.
Alig bírtam felfogni miket mond, de olyan lelkes volt.
- Köszönöm! - makogtam.
- Mégis mit?
- Hogy segítesz.
- Mondtam már, hogy nem tesz semmit - mondta.
Egy pillanatra elgondolkodtam és nem figyeltem mi mindent mond Ashley, majd megszólaltam.
- Ash kérdezhetek valamit?
- Persze!
- Arra gondoltam – kezdtem -, hogy hát izé, persze csak, ha van hozzá kedved..
- Trixi nyögd már ki! – szólt rám.
- Na szóval, lennél a koszorúslányom? – mondtam ki, ami megfogalmazódott bennem.
1 perces néma csend következett.
- Ash ott vagy? – kérdeztem ijedten.
- Igeeeeeennnnnnn! Kösziiii! – ujjongott a telefonba.
- Szívesen – vigyorogtam már én is.
- Na jó azt hiszem most megyek – mondta majd fél órás beszámoló után. – Mindent küldök emailben.
- Rendben és köszi!
- Ugyan! Legyél jó! Puszillak. Szia!
- Szia! – mondtam, majd leraktam.
- Na mit mondtam? – nézett rám sokat tudóan Rob.
- Te erről tudtál, igaz? – néztem rá.
- Hát..
- Áruló – mondtam mosolyogva.
- Aranyos volt tőled, hogy felkérted koszorúslánynak.
- Ugyan! – mondtam. – Úgysincs senkim, ez a legkevesebb, azért, amit tesz.
Ekkor, mint villámcsapás tört rám a felismerés, hogy tényleg nincs senkim és ez mérhetetlen szomorúsággal töltött el és könnyek szöktek a szemembe.
- Kicsim mi a baj? – nézett rám ijedten Rob.
- Semmi csak.. – makogtam. – Nekem tényleg nincs senkim.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Ez az igazság – motyogtam. - Nem tudok kivel osztozni a boldogságomban.
- Jaj, szívem – simogatta meg az arcomat.
- Ki fog egyáltalán oltár elé kísérni? – suttogtam. - Nincs senkim..
- Hát éppenséggel lenne egy ötletem, ha benne vagy – mondta Rob halkan.
Itt is a folytatás, jó szórakozást hozzá:)
Folytatás hamarosan, a komik is befolyásoló hatással bírnak:)
Pussz mindenkinek!
- Rob kérdezhetek valamit? - kezdtem.
- Persze - mondta.
- Te tényleg féltél, attól, hogy nemet mondok? – hangzott el a kérdésem.
- Ezt miből gondolod? – kérdezett vissza.
- Kellan viselkedéséből - válaszoltam.
- Hát.. – motyogta és lehajtotta a fejét.
- Ezt igennek veszem – mondtam.
- De miért? – kérdeztem. – Hiszen egyszer már igent mondtam.
- Igen, de az óta történt néhány dolog – magyarázta, de nem mondta tovább.
- Rendben, ebbe ne menjünk jobban bele – kértem és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Akkor fél év múlva esküvő? – motyogtam csak úgy magamnak.
- Csak akkor, ha tényleg akarod - mondta és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézzen.
- Akarom – mosolyogtam rá.
- Akkor igen – mondta és egy apró csókot lehelt az ajkaimra.
A vállára hajtottam a fejem, majd elgondolkodtam.
- Rob - kezdtem.
- Igen?
- Neked nem sokára kezdődik a forgatás, nem?
- De igen, a jövő héten – mondta szomorúan.
- És meddig tart? – kérdeztem lefelé görbülő szájjal.
- 2 hónap – motyogta - abból 1 hónap Pesten, 1 Londonban.
- Értem - suttogtam.
- De nem maradsz egyedül.
- Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül.
- Ashley segíteni fog neked mindenben.
- Tessék?
- Nem akar kimaradni a szervezésből – motyogta. – Ahogy őt ismerem semmi dolgod nem lesz.
Erre mintegy vezényszóra csörögni kezdett a telefonom.
- Ashley az – mondtam. – Mintha olvasna a gondolatokban.
- Szia! - köszöntem.
- Szia!– csiripelte a telefonba. – Hallom menyasszony vagy, gratulálok!
- De gyorsan terjednek a hírek – mosolyogtam. – Csak nem Kellan mondta?
- Az most teljesen mindegy – mondta. - Hogy tetszik a gyűrűd?
- Gyönyörű!
- Akkor jó – mondta mosolyogva.
- Trixi kérdezhetek valamit? – kezdett bele. – Bár Rob már megígérte, de azért tőled is megkérdezem.
- Mond csak!
- Segíthetek a szervezésben? – hangzott a kérdés, amire vártam.
- Persze – mondtam meghatódva a telefonba. – Nagyon örülnék neki.
- Köszi! Köszi!
- Ugyan – mosolyogtam. - Én köszönöm, hogy segítesz.
- Semmiség – vigyorgott. – Már vannak is ötleteim. Mindent átküldök emailben és akkor meg tudod nézni és egyeztetünk mi lesz jó, mi az, amin változtatni kell.
- Álljunk csak meg! – hökkentem meg. - Te már elkezdted?
- Hát, izé…- makogta – tudtam, hogy igent mondasz, és így már utánanéztem néhány dolognak.
- Ashley! - szóltam.
- Na jó! – adta meg magát. – Teljesen be vagyok sózva. Kinéztem neked 10 ruhát, amiből választhatsz, meg helyeket is néztem már. Persze a végső döntés úgyis a ti kezetekben van.
Alig bírtam felfogni miket mond, de olyan lelkes volt.
- Köszönöm! - makogtam.
- Mégis mit?
- Hogy segítesz.
- Mondtam már, hogy nem tesz semmit - mondta.
Egy pillanatra elgondolkodtam és nem figyeltem mi mindent mond Ashley, majd megszólaltam.
- Ash kérdezhetek valamit?
- Persze!
- Arra gondoltam – kezdtem -, hogy hát izé, persze csak, ha van hozzá kedved..
- Trixi nyögd már ki! – szólt rám.
- Na szóval, lennél a koszorúslányom? – mondtam ki, ami megfogalmazódott bennem.
1 perces néma csend következett.
- Ash ott vagy? – kérdeztem ijedten.
- Igeeeeeennnnnnn! Kösziiii! – ujjongott a telefonba.
- Szívesen – vigyorogtam már én is.
- Na jó azt hiszem most megyek – mondta majd fél órás beszámoló után. – Mindent küldök emailben.
- Rendben és köszi!
- Ugyan! Legyél jó! Puszillak. Szia!
- Szia! – mondtam, majd leraktam.
- Na mit mondtam? – nézett rám sokat tudóan Rob.
- Te erről tudtál, igaz? – néztem rá.
- Hát..
- Áruló – mondtam mosolyogva.
- Aranyos volt tőled, hogy felkérted koszorúslánynak.
- Ugyan! – mondtam. – Úgysincs senkim, ez a legkevesebb, azért, amit tesz.
Ekkor, mint villámcsapás tört rám a felismerés, hogy tényleg nincs senkim és ez mérhetetlen szomorúsággal töltött el és könnyek szöktek a szemembe.
- Kicsim mi a baj? – nézett rám ijedten Rob.
- Semmi csak.. – makogtam. – Nekem tényleg nincs senkim.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Ez az igazság – motyogtam. - Nem tudok kivel osztozni a boldogságomban.
- Jaj, szívem – simogatta meg az arcomat.
- Ki fog egyáltalán oltár elé kísérni? – suttogtam. - Nincs senkim..
- Hát éppenséggel lenne egy ötletem, ha benne vagy – mondta Rob halkan.
2010. január 24., vasárnap
66. A nagy kérdés
Sziasztok!
Itt is a következő fejezet, amiben kiderül, mit tervez Rob:)
Jó szórakozást!
Nem tudom mikor lesz folytatás, tőletek is függ:)
Puszilok mindenkit!
Robert valóban gyorsan visszatért, ahogy ígérte. Nem volt távol 10 percnél tovább, mégis eszméletlenül hiányzott.
- Örülök, hogy visszajöttél – mosolyogtam rá. – Nagyon hiányoztál.
- Csak 10 percre mentem el – mondta majd odaült mellém, átölelt és megcsókolt.
- Tudom – motyogtam -, de nélküled minden perc kín.
- Jaj kicsim.
- Szeretlek – suttogtam.
- Én is téged, nagyon – mondta és újból megcsókolt.
- Trixi – kezdte pár perc múlva komoly arccal. – Mondanom kell valamit.
- Jézusom, megijesztesz – suttogtam. – Mi baj?
- Nincs semmi baj – csókolt homlokon. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak tényleg mondanom kell valamit…meg kérdeznem is.
- Na most már végképp nem értek semmit – makogtam.
Erre adott egy gyors csókot, majd megfogta a kezem és letérdelt a kanapé elé.
- Szeretlek az életemnél is jobban, mindent megadnék neked – mondta. - Amióta velem vagy, igazán boldog vagyok és Téged is szeretnélek azzá tenni, mert nálad fontosabb nincs az életemben, örökké veled akarok lenni:
„Egy lány kiért élek,
Kinek elvesztésétől félek.
Napfény Ő, mi rám ragyog,
Tőle sok csodát kapok.
Szeretem mindennél jobban,
Szívem csakis érte dobban.
Nélküle nem élek,
Így csak egyet kérek:
Légy a feleségem” - mondta.
Miután a vers végére ért elővett egy kis dobozt és kinyitotta, egy gyönyörű gyűrű volt benne. Még a lélegzetem is elállt, igaz egyszer már megkérte a kezemet, de erre nem számítottam.
- Hozzám jössz? – kérdezte.
Nem igazán tudtam mit mondani a meglepettségtől, így csak néztem és hallgattam.
- Trixi jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Igen – motyogtam könnyes szemmel.
- Mi igen?
- Hozzád megyek – borultam a nyakába.
- Köszönöm – suttogta, majd megcsókolt és a gyűrűt az ujjamra húzta.
- Ez gyönyörű – motyogtam.
- Örülök, hogy tetszik - mondta és visszaült mellém én pedig szorosan hozzábújtam.
- Kérdezhetek én is valamit? – kezdtem.
-Aha.
- Mióta van meg a gyűrű?
- Régóta – vallotta be. – Már Cipruson oda akartam adni, csak..
- Erről inkább ne – kértem. – Szeretném elfelejteni.
- Ne haragudj – kért elnézést.
- Semmi baj – mosolyogtam rá. – Csak ne beszéljünk többet róla.
- Trixi – szólalt meg újra pár perc múlva. - Kérdezhetnék még valamit?
- Persze.
- Mit szólnál hozzá, ha egy fél év múlva megtartanánk az esküvőt, addig van időnk mindent megszervezni – tette fel a következő váratlan kérdését.
- Ez komoly? - makogtam.
- Ne érts félre, nem szeretnélek sürgetni – mentegetőzött. - Csak felmerült bennem.
- Nem-nem – ellenkeztem. – Örülnék neki.
- Tényleg? – kérdezte. – Eddig az volt, hogy várjunk még.
- Tudom – válaszoltam – de szeretlek és veled akarok lenni, mindig.
- Kicsim – motyogta és hátradöntött miközben megcsókolt.
10 perces csókcsata után, a karjaiban pihentem, amikor csengettek.
- Ez biztos a pizza lesz – tápászkodott fel.
El is felejtkeztem róla, hogy éhes vagyok.
Rob ajtót nyitott és átvette a kaját, majd bevonult a konyhába és két tányérra pakolt 2 szeletet, majd visszajött hozzám. Pillanatok alatt eltűntettük az egész pizzát. Rob el akart pakolni, de nem engedtem.
- Maradj – néztem rá nagy boci szemekkel.
- Rendben – adta meg magát és visszaült mellém én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.
Fél óra múlva elkezdett csörögni a telefonja, ránézett a kijelzőre és elhúzta a száját.
- Basszus – szisszent fel. - Elfelejtettem szólni Kellanak, most tuti leharapja a fejem.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Vele beszéltem, mikor eltűntem és megígértem neki, hogy felhívom, de elmaradt – magyarázta.
- Értem, szóval ő is tudott róla - összegeztem.
- Igen, meg Ash is – vigyorgott. – Együtt vettük a gyűrűt.
- Szép kis összeesküvés - mondtam.
- Érted bármit – vigyorgott rám, majd felvette a telefont.
- Szia – szólt bele.
- Nem, nem, minden jól ment.
- Igen, igent mondott.
- Rendben.
- Beszélni akar veled – nyújtotta a készüléket.
- Szia – szóltam bele.
- Szia csajszi – köszöntött. - Örülök, hogy jól vagy.
- Köszönöm!
- Már azt hittem, hogy megetted ezt a majmot, hogy nem hív és komolyan kezdtem aggódni - ugratott.
- Haha, nagyon vicces vagy – nevettem a telefonba.
- Nem tudnám bántani – mondtam miközben megsimogattam Rob arcát.
- Sok boldogságot nektek – mondta Kellan.
- Köszi!
- Na nem is zavarok, csak kíváncsi voltam – vigyorgott. – Vigyázzatok magatokra!
- Okés, te is.
- Rendicsek.
- Szia – köszönt el.
- Szia – mondtam én is és visszaadtam Robnak a telefont.
Bocsi, ez lemaradt...
A gyűrű:
http://farm4.static.flickr.com/3121/3247176557_d1d2c366d7.jpg
Itt is a következő fejezet, amiben kiderül, mit tervez Rob:)
Jó szórakozást!
Nem tudom mikor lesz folytatás, tőletek is függ:)
Puszilok mindenkit!
Robert valóban gyorsan visszatért, ahogy ígérte. Nem volt távol 10 percnél tovább, mégis eszméletlenül hiányzott.
- Örülök, hogy visszajöttél – mosolyogtam rá. – Nagyon hiányoztál.
- Csak 10 percre mentem el – mondta majd odaült mellém, átölelt és megcsókolt.
- Tudom – motyogtam -, de nélküled minden perc kín.
- Jaj kicsim.
- Szeretlek – suttogtam.
- Én is téged, nagyon – mondta és újból megcsókolt.
- Trixi – kezdte pár perc múlva komoly arccal. – Mondanom kell valamit.
- Jézusom, megijesztesz – suttogtam. – Mi baj?
- Nincs semmi baj – csókolt homlokon. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak tényleg mondanom kell valamit…meg kérdeznem is.
- Na most már végképp nem értek semmit – makogtam.
Erre adott egy gyors csókot, majd megfogta a kezem és letérdelt a kanapé elé.
- Szeretlek az életemnél is jobban, mindent megadnék neked – mondta. - Amióta velem vagy, igazán boldog vagyok és Téged is szeretnélek azzá tenni, mert nálad fontosabb nincs az életemben, örökké veled akarok lenni:
„Egy lány kiért élek,
Kinek elvesztésétől félek.
Napfény Ő, mi rám ragyog,
Tőle sok csodát kapok.
Szeretem mindennél jobban,
Szívem csakis érte dobban.
Nélküle nem élek,
Így csak egyet kérek:
Légy a feleségem” - mondta.
Miután a vers végére ért elővett egy kis dobozt és kinyitotta, egy gyönyörű gyűrű volt benne. Még a lélegzetem is elállt, igaz egyszer már megkérte a kezemet, de erre nem számítottam.
- Hozzám jössz? – kérdezte.
Nem igazán tudtam mit mondani a meglepettségtől, így csak néztem és hallgattam.
- Trixi jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Igen – motyogtam könnyes szemmel.
- Mi igen?
- Hozzád megyek – borultam a nyakába.
- Köszönöm – suttogta, majd megcsókolt és a gyűrűt az ujjamra húzta.
- Ez gyönyörű – motyogtam.
- Örülök, hogy tetszik - mondta és visszaült mellém én pedig szorosan hozzábújtam.
- Kérdezhetek én is valamit? – kezdtem.
-Aha.
- Mióta van meg a gyűrű?
- Régóta – vallotta be. – Már Cipruson oda akartam adni, csak..
- Erről inkább ne – kértem. – Szeretném elfelejteni.
- Ne haragudj – kért elnézést.
- Semmi baj – mosolyogtam rá. – Csak ne beszéljünk többet róla.
- Trixi – szólalt meg újra pár perc múlva. - Kérdezhetnék még valamit?
- Persze.
- Mit szólnál hozzá, ha egy fél év múlva megtartanánk az esküvőt, addig van időnk mindent megszervezni – tette fel a következő váratlan kérdését.
- Ez komoly? - makogtam.
- Ne érts félre, nem szeretnélek sürgetni – mentegetőzött. - Csak felmerült bennem.
- Nem-nem – ellenkeztem. – Örülnék neki.
- Tényleg? – kérdezte. – Eddig az volt, hogy várjunk még.
- Tudom – válaszoltam – de szeretlek és veled akarok lenni, mindig.
- Kicsim – motyogta és hátradöntött miközben megcsókolt.
10 perces csókcsata után, a karjaiban pihentem, amikor csengettek.
- Ez biztos a pizza lesz – tápászkodott fel.
El is felejtkeztem róla, hogy éhes vagyok.
Rob ajtót nyitott és átvette a kaját, majd bevonult a konyhába és két tányérra pakolt 2 szeletet, majd visszajött hozzám. Pillanatok alatt eltűntettük az egész pizzát. Rob el akart pakolni, de nem engedtem.
- Maradj – néztem rá nagy boci szemekkel.
- Rendben – adta meg magát és visszaült mellém én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.
Fél óra múlva elkezdett csörögni a telefonja, ránézett a kijelzőre és elhúzta a száját.
- Basszus – szisszent fel. - Elfelejtettem szólni Kellanak, most tuti leharapja a fejem.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Vele beszéltem, mikor eltűntem és megígértem neki, hogy felhívom, de elmaradt – magyarázta.
- Értem, szóval ő is tudott róla - összegeztem.
- Igen, meg Ash is – vigyorgott. – Együtt vettük a gyűrűt.
- Szép kis összeesküvés - mondtam.
- Érted bármit – vigyorgott rám, majd felvette a telefont.
- Szia – szólt bele.
- Nem, nem, minden jól ment.
- Igen, igent mondott.
- Rendben.
- Beszélni akar veled – nyújtotta a készüléket.
- Szia – szóltam bele.
- Szia csajszi – köszöntött. - Örülök, hogy jól vagy.
- Köszönöm!
- Már azt hittem, hogy megetted ezt a majmot, hogy nem hív és komolyan kezdtem aggódni - ugratott.
- Haha, nagyon vicces vagy – nevettem a telefonba.
- Nem tudnám bántani – mondtam miközben megsimogattam Rob arcát.
- Sok boldogságot nektek – mondta Kellan.
- Köszi!
- Na nem is zavarok, csak kíváncsi voltam – vigyorgott. – Vigyázzatok magatokra!
- Okés, te is.
- Rendicsek.
- Szia – köszönt el.
- Szia – mondtam én is és visszaadtam Robnak a telefont.
Bocsi, ez lemaradt...
A gyűrű:
http://farm4.static.flickr.com/3121/3247176557_d1d2c366d7.jpg
2010. január 22., péntek
65. Új élet vagy a régi folytatása?
Sziasztok!
Íme megérkezett a következő fejezet, jó szórakozást hozzá :) A folytatás nem tudom mikor érkezik, motiváció ellenében hamarabb! Puszi
Már 3 óra is eltelt, de Trixi még mindig nem ébredt fel, már annyira ideges voltam, az volt a szerencse, hogy semmi törékeny nem került a kezembe, tuti nem úszta volna meg ép bőrrel.
- Nyugi haver – nyugtatott Kellan. – A nővérke azt mondta, hogy minden rendben van.
- Akkor miért nem ébredt még fel? – kérdeztem nyugtalanul.
- Kimerült – válaszolta Ash.
Tudtam, hogy igazuk van, de mégsem tudtam megnyugodni. Végre fél óra múlva megmozdult, és lassan kinyitotta a szemét.
- Mi történt? - kérdezte.
- Megint rosszul lettél - válaszoltam.
- Mitől van ez? - kérdezte.
- A baba miatt... - suttogtam.
- Mi?? Mi történt? - rémüldözött.
- Trixi – motyogtam. - Meg kellett, hogy műtsenek, a szervezeted nem tudta befogadni a babát, ezért voltak az állandó rosszullétek.
Láttam, hogy gyűlnek a könnyek a szemében, és a szívem összeszorult. Akarta ezt a babát, én pedig helyette döntöttem.
- Sajnálom, ne haragudj rám – motyogta zokogva.
Erre nem számítottam.
- Miért haragudnék? – kérdeztem meglepetten.
- Akartad ezt a babát, én pedig csalódást okoztam – motyogta még mindig sírva.
- Ne beszélj butaságokat – mondtam. - Szeretlek, és ezen semmi nem változtat. Különben meg rengeteg gyerekünk lehet, ha majd felkészültél rá, az orvos mondta – magyaráztam.
Úgy tűnt ez egy kicsit megnyugtatta.
- Rob – kezdte. – Megígéred, hogy soha többé nem lesz ilyen, és soha többé nem veszekszünk?
- Ígérem.
Ekkor teljesen felém fordította az arcát, és ragyogó szemekkel nézett rám.
- Akkor folytatjuk vagy újra kezdjük, vagy nem is tudom - mondta.
- Ez minden vágyam – mondtam, és gyengéden megcsókoltam.
Nem sokkal később elérkezett a vizit, és persze minket kiküldtek. Amikor kijött az orvos kedvesen rám mosolygott, és csak annyit mondott:
- Minden rendben lesz. Pár nap múlva haza is mehetnek – mondta, és kezet nyújtott.
- Köszönöm.
Majd az orvos és kísérete gyorsan el is tűnt.
- Haver, akkor mi el is köszönünk – mondta Kellan. – Most már nem lesz baj, és így is pipák ránk, amiért…
- Persze menjetek csak – mondtam gyorsan. – Köszönök mindent.
- Ha bármi van szólj – ölelt meg Ashley is.
Visszamentünk a szobába, és elköszöntek Trixitől is és már ott sem voltak. Így hogy végre újra teljes volt az életem Trixi mellett az a pár nap gyorsan el is telt, amit a kórházban kellett töltenünk, és hazavihettem.
A forgatásig még volt 1 hét, így a nap 24 órájában vigyázhatok rá, aminek nagyon örültem. Nem tudnám most magára hagyni.
Mikor hazaértünk egyből ágyba parancsoltam:
- Pihenned kell - mondtam.
- Jól vagyok – próbált ellenkezni. - Eddig is pihentem... elegem van, csinálnom kell valamit.
- Lefekszel, különben bajok lesznek – próbáltam mérges lenni, de nem tudtam.
- Igen, mégis mi? – kérdezte, és elindult a konyha felé.
- Mit csinálsz? – álltam elé.
- Valami kaját, mert éhen halok – válaszolta egyszerűen.
- Szó sem lehet róla!
- Kérlek – nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel.
- Nem – próbáltam határozott maradni.
- Kérlek.
- Ne csináld ezt, feküdj le szépen, én pedig csinálok valami kaját - mondtam.
- Oké - adta meg magát, és elvonult a kanapéra.
- Az ágyba feküdj, kényelmesebb .
- Nem akarok egyedül lenni – mondta a földet nézve
- Oké, rendben – egyeztem bele, és elkészítettem neki a kanapét, és el is terült rajta.
Adtam neki egy gyors csókot, és elvonultam valami kaját készíteni, de nem sokkal később rájöttem, hogy nem sok minden van a hűtőben így visszamentem Trixihez.
- Mit szólnál, ha pizzát rendelnénk – mondtam miközben hozzám bújt. – A hűtőd igencsak üres.
- Nekem mindegy csak kaja legyen – adta a gyors választ.
- Okés.
Gyorsan el is intéztem a rendelést.
- 10 perc, és itt a kaja – mondtam.
- Ajánlom is.
- Magadra hagyhatlak 5 percre? - kérdeztem.
- Miért hová mész? – nézett rám.
- Csak gyors elintézek valamit, sietek – mondtam, és adtam egy puszit az arcára.
- Rendben.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Gyors kivonultam a folyosóra, és felhívtam Kellant.
- Hali haver – szólt bele. – Na odaadtad neki?
- Még nem – válaszoltam. – Most akarom.
- Akkor hajrá – vigyorgott. – Mire vársz?
- Egy kicsit félek – vallottam be.
- Mitől? – kérdezte. – Egyszer már igent mondott.
- Tudom – motyogtam -, de azóta történt 1-2 dolog.
- Nyugi, nem lesz baj - nyugtatott Kellan.
- Remélem is - mondtam - kívánj szerencsét.
- Nagy kalappal - mondta.
- Köszi, majd jelentkezem.
- Szia.
- Szia – köszöntem el én is, és visszamentem Trixihez.
Íme megérkezett a következő fejezet, jó szórakozást hozzá :) A folytatás nem tudom mikor érkezik, motiváció ellenében hamarabb! Puszi
Már 3 óra is eltelt, de Trixi még mindig nem ébredt fel, már annyira ideges voltam, az volt a szerencse, hogy semmi törékeny nem került a kezembe, tuti nem úszta volna meg ép bőrrel.
- Nyugi haver – nyugtatott Kellan. – A nővérke azt mondta, hogy minden rendben van.
- Akkor miért nem ébredt még fel? – kérdeztem nyugtalanul.
- Kimerült – válaszolta Ash.
Tudtam, hogy igazuk van, de mégsem tudtam megnyugodni. Végre fél óra múlva megmozdult, és lassan kinyitotta a szemét.
- Mi történt? - kérdezte.
- Megint rosszul lettél - válaszoltam.
- Mitől van ez? - kérdezte.
- A baba miatt... - suttogtam.
- Mi?? Mi történt? - rémüldözött.
- Trixi – motyogtam. - Meg kellett, hogy műtsenek, a szervezeted nem tudta befogadni a babát, ezért voltak az állandó rosszullétek.
Láttam, hogy gyűlnek a könnyek a szemében, és a szívem összeszorult. Akarta ezt a babát, én pedig helyette döntöttem.
- Sajnálom, ne haragudj rám – motyogta zokogva.
Erre nem számítottam.
- Miért haragudnék? – kérdeztem meglepetten.
- Akartad ezt a babát, én pedig csalódást okoztam – motyogta még mindig sírva.
- Ne beszélj butaságokat – mondtam. - Szeretlek, és ezen semmi nem változtat. Különben meg rengeteg gyerekünk lehet, ha majd felkészültél rá, az orvos mondta – magyaráztam.
Úgy tűnt ez egy kicsit megnyugtatta.
- Rob – kezdte. – Megígéred, hogy soha többé nem lesz ilyen, és soha többé nem veszekszünk?
- Ígérem.
Ekkor teljesen felém fordította az arcát, és ragyogó szemekkel nézett rám.
- Akkor folytatjuk vagy újra kezdjük, vagy nem is tudom - mondta.
- Ez minden vágyam – mondtam, és gyengéden megcsókoltam.
Nem sokkal később elérkezett a vizit, és persze minket kiküldtek. Amikor kijött az orvos kedvesen rám mosolygott, és csak annyit mondott:
- Minden rendben lesz. Pár nap múlva haza is mehetnek – mondta, és kezet nyújtott.
- Köszönöm.
Majd az orvos és kísérete gyorsan el is tűnt.
- Haver, akkor mi el is köszönünk – mondta Kellan. – Most már nem lesz baj, és így is pipák ránk, amiért…
- Persze menjetek csak – mondtam gyorsan. – Köszönök mindent.
- Ha bármi van szólj – ölelt meg Ashley is.
Visszamentünk a szobába, és elköszöntek Trixitől is és már ott sem voltak. Így hogy végre újra teljes volt az életem Trixi mellett az a pár nap gyorsan el is telt, amit a kórházban kellett töltenünk, és hazavihettem.
A forgatásig még volt 1 hét, így a nap 24 órájában vigyázhatok rá, aminek nagyon örültem. Nem tudnám most magára hagyni.
Mikor hazaértünk egyből ágyba parancsoltam:
- Pihenned kell - mondtam.
- Jól vagyok – próbált ellenkezni. - Eddig is pihentem... elegem van, csinálnom kell valamit.
- Lefekszel, különben bajok lesznek – próbáltam mérges lenni, de nem tudtam.
- Igen, mégis mi? – kérdezte, és elindult a konyha felé.
- Mit csinálsz? – álltam elé.
- Valami kaját, mert éhen halok – válaszolta egyszerűen.
- Szó sem lehet róla!
- Kérlek – nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel.
- Nem – próbáltam határozott maradni.
- Kérlek.
- Ne csináld ezt, feküdj le szépen, én pedig csinálok valami kaját - mondtam.
- Oké - adta meg magát, és elvonult a kanapéra.
- Az ágyba feküdj, kényelmesebb .
- Nem akarok egyedül lenni – mondta a földet nézve
- Oké, rendben – egyeztem bele, és elkészítettem neki a kanapét, és el is terült rajta.
Adtam neki egy gyors csókot, és elvonultam valami kaját készíteni, de nem sokkal később rájöttem, hogy nem sok minden van a hűtőben így visszamentem Trixihez.
- Mit szólnál, ha pizzát rendelnénk – mondtam miközben hozzám bújt. – A hűtőd igencsak üres.
- Nekem mindegy csak kaja legyen – adta a gyors választ.
- Okés.
Gyorsan el is intéztem a rendelést.
- 10 perc, és itt a kaja – mondtam.
- Ajánlom is.
- Magadra hagyhatlak 5 percre? - kérdeztem.
- Miért hová mész? – nézett rám.
- Csak gyors elintézek valamit, sietek – mondtam, és adtam egy puszit az arcára.
- Rendben.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Gyors kivonultam a folyosóra, és felhívtam Kellant.
- Hali haver – szólt bele. – Na odaadtad neki?
- Még nem – válaszoltam. – Most akarom.
- Akkor hajrá – vigyorgott. – Mire vársz?
- Egy kicsit félek – vallottam be.
- Mitől? – kérdezte. – Egyszer már igent mondott.
- Tudom – motyogtam -, de azóta történt 1-2 dolog.
- Nyugi, nem lesz baj - nyugtatott Kellan.
- Remélem is - mondtam - kívánj szerencsét.
- Nagy kalappal - mondta.
- Köszi, majd jelentkezem.
- Szia.
- Szia – köszöntem el én is, és visszamentem Trixihez.
2010. január 20., szerda
64. Döntés
Sziasztok!
Most kicsit kevésbé volt aktív az olvasóközösség, de itt a következő Rob szemszögéből. Következő fejezet időpontja kérdéses, rajtatok is múlik. Puszi
Teljesen kétségbe estem, így miután lefektettem, gyorsan kerestem egy nővért, és vázoltam neki a helyzetet. Két perc múlva meg is jelent egy orvossal az oldalán, akivel már egyszer beszéltem, és bementek Trixihez, persze nekem kint kellett várnom. Már vagy fél órája bent voltak, és kezdtem nagyon ideges lenni, hogy valami nagy baj van, de akkor végre kinyílt az ajtó, és a doki odajött hozzám.
- Fiatalember beszélhetnénk? – tette fel a kérdést.
- Persze - válaszoltam.
- Jöjjön – mondta, és elindult a folyosón.
Én pedig engedelmesen követtem, a nővérrel a nyomunkban. Bementünk a szobájába, és hellyel kínált.
- Foglaljon helyet – mutatott egy székre.
- Köszönöm.
- Mi a baja a menyasszonyomnak? – kérdeztem egyből, miután leültem.
- Ne szaladjunk ennyire előre – mondta az orvos komolyan. – Én szeretnék először pár kérdést feltenni.
Ez a komolyság megijesztett, de bólintottam.
- Mikor kezdődtek a párjánál a rosszullétek, ájulások? – hangzott el az első kérdés.
- Néhány hete – mondtam. – Nem emlékszem pontosan.
Úgy tűnt az orvosnak ez megmagyaráz bizonyos dolgokat.
- Még egy kérdésem lenne – mondta gyorsan.
- A párja nem akart babát, igaz?
- Még nem – válaszoltam. – Azt mondta, hogy fiatal még, és szeretne majd kisbabát, de később.
- Így már érthető – nézett maga elé a doki.
- Micsoda? - értetlenkedtem.
- A terhesség miatt vannak a rosszullétek – magyarázta. – Az ifjú hölgy még nagyon nem volt felkészülve a terhességre, és ezek szerint nem is akart még babát, így valamilyen okból kifolyólag, amit pontosan mi sem értünk, a szervezete nem tudja befogadni a babát és ezért van rosszul.
Elsápadtam.
- Mit lehet tenni? – kérdeztem halkan.
- Meg kell műtenünk, amihez a beleegyezésére van szükségünk – folytatta a doki.
- Erről én nem dönthetek – motyogtam. – Erről neki kell döntenie.
- Azt hiszem a párja nincs olyan állapotban, hogy dönthetne – mondta az orvos. - Magának kell meghoznia a döntést.
- Annyit azonban még tudnia kell - folytatta. - Ha sokáig húzzuk a dolgot, komoly következményekkel járhat a hölgy egészségére nézve ill. az sem kizárt, hogy később nem lehet gyermeke.
Elsápadtam, és azt az orvos is észrevette.
- Nyugodjon meg – nyugtatott. - Ha megműtjük, nem lesz a hölgynek semmi baja, és babája is lehet, és biztonságban ki tudja majd hordani, amint ő is felkészült rá.
- Értem.
- Akkor hogyan döntött? – kérdezte. - Aláírja a papírt?
- Igen.
Gyors az orrom alá tolt egy papírt, én pedig gyorsan aláírtam. Mikor visszavette a lapot, és megnézte a nevemet, mintha valami bekattant volna neki.
- Már értem - mosolygott.
- Mit? – néztem rá.
- Hogy miért zakkant meg minden nővér, mióta maga itt van – mondta, és az ajtónál álló pipacsvörös nővérre nézett.
- A lányom is imádja a filmet – mosolygott rám.
- Sajnálom.
- Semmi baj fiatalember – mondta, majd felállt és kezet nyújtott. – Nem lesz semmi baj, megígérem.
- Köszönöm.
- Még egy kérdés – mondtam gyorsan.
- Igen?
- Mikor műtik? - kérdeztem.
- Holnap reggel – válaszolta. – A mai napot átalussza majd a nyugtatók miatt, és holnap ő lesz az első.
- Köszönöm.
- Kitartás – mosolygott rám. – Minden rendben lesz.
- Tudom – mondtam, és kioldalaztam a nővér mellett, aki kicsin múlott csak, hogy nem szédült a karjaimba. Teljesen össze voltam zavarodva, és kétségbe voltam esve. Nem akartam, hogy Trixinek baja essen. Visszamentem hozzá a szobába, és leültem az ágy mellé, kezét a kezembe vettem és próbáltam nem sírni, ami nem jött össze.
- Sajnálom kicsim – motyogtam. – Ne haragudj.
Nem sokkal később beállított Ash és Kellan.
- Jézusom Rob – rémüldözött Ash. – Mi baj?
- Trixit meg kell műteni – motyogtam.
- Mi?? – kérdezték egyszerre.
Így elmeséltem nekik, amit a doki mondott.
- Akkor nem megyünk sehova – szögezte le Kellan.
- Tessék? – néztem rájuk.
- Holnap vissza kellene mennünk, és csak elköszönni jöttünk - magyarázta Kellan. – De így nem hagyunk itt benneteket.
- Menjetek nyugodtan - mondtam.
- Szó sem lehet róla - zárta le a vitát. - Már vette is a telefonját, és kivonult a folyosóra, pár perc múlva vissza is tért.
- Ez letudva – mondta. - Nem örültek, de ez van.
- Köszönöm.
Erre mindketten rám mosolyogtak.
Az éjszaka nagyon hosszú volt, de egy percre sem tágítottam mellőle. A dokinak igaza volt, békésen aludt a nyugtatóknak köszönhetően. Ash és Kellan is végig ott maradtak, közben hoztak nekem kávét. Jól esett, hogy velem, velünk vannak, igazi barátok.
Reggel valóban jött is a nővér, és kiküldött minket, mondván, hogy fel kell készíteni a műtétre.
Húsz perc múlva már tolták is a műtőbe, szerettem volna egy darabon elkísérni, de nem engedték.
- Nem lesz semmi baj – ölelt meg Ashley.
- Nagyon félek – suttogtam.
- Nem kell – nyugtatott. – Érzem, hogy nem lesz semmi baj.
- Köszönöm.
- Ez a legkevesebb – fogta meg Kellan a vállamat.
Az idő eszméletlen lassan telt, de végül kb 3 óra múlva visszatolták a szobájába.
- Ne aggódjon a műtét jól sikerült, semmi komplikáció és szövődmények sem lesznek – mondta a nővér kedvesen – pár év múlva pedig lesz egy egészséges kisbabájuk
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Meglepő, hogy ő nem akart rád mászni – vigyorgott Kellan.
- Nem láttad, hogy szegény már nem is látott, így nem észlelte kivel beszél – próbálta oldani Ash is a hangulatot.
Visszamentünk a szobába, leültem a lány mellé, aki nélkül nem tudnék élni és vártam, hogy felébredjen.
Most kicsit kevésbé volt aktív az olvasóközösség, de itt a következő Rob szemszögéből. Következő fejezet időpontja kérdéses, rajtatok is múlik. Puszi
Teljesen kétségbe estem, így miután lefektettem, gyorsan kerestem egy nővért, és vázoltam neki a helyzetet. Két perc múlva meg is jelent egy orvossal az oldalán, akivel már egyszer beszéltem, és bementek Trixihez, persze nekem kint kellett várnom. Már vagy fél órája bent voltak, és kezdtem nagyon ideges lenni, hogy valami nagy baj van, de akkor végre kinyílt az ajtó, és a doki odajött hozzám.
- Fiatalember beszélhetnénk? – tette fel a kérdést.
- Persze - válaszoltam.
- Jöjjön – mondta, és elindult a folyosón.
Én pedig engedelmesen követtem, a nővérrel a nyomunkban. Bementünk a szobájába, és hellyel kínált.
- Foglaljon helyet – mutatott egy székre.
- Köszönöm.
- Mi a baja a menyasszonyomnak? – kérdeztem egyből, miután leültem.
- Ne szaladjunk ennyire előre – mondta az orvos komolyan. – Én szeretnék először pár kérdést feltenni.
Ez a komolyság megijesztett, de bólintottam.
- Mikor kezdődtek a párjánál a rosszullétek, ájulások? – hangzott el az első kérdés.
- Néhány hete – mondtam. – Nem emlékszem pontosan.
Úgy tűnt az orvosnak ez megmagyaráz bizonyos dolgokat.
- Még egy kérdésem lenne – mondta gyorsan.
- A párja nem akart babát, igaz?
- Még nem – válaszoltam. – Azt mondta, hogy fiatal még, és szeretne majd kisbabát, de később.
- Így már érthető – nézett maga elé a doki.
- Micsoda? - értetlenkedtem.
- A terhesség miatt vannak a rosszullétek – magyarázta. – Az ifjú hölgy még nagyon nem volt felkészülve a terhességre, és ezek szerint nem is akart még babát, így valamilyen okból kifolyólag, amit pontosan mi sem értünk, a szervezete nem tudja befogadni a babát és ezért van rosszul.
Elsápadtam.
- Mit lehet tenni? – kérdeztem halkan.
- Meg kell műtenünk, amihez a beleegyezésére van szükségünk – folytatta a doki.
- Erről én nem dönthetek – motyogtam. – Erről neki kell döntenie.
- Azt hiszem a párja nincs olyan állapotban, hogy dönthetne – mondta az orvos. - Magának kell meghoznia a döntést.
- Annyit azonban még tudnia kell - folytatta. - Ha sokáig húzzuk a dolgot, komoly következményekkel járhat a hölgy egészségére nézve ill. az sem kizárt, hogy később nem lehet gyermeke.
Elsápadtam, és azt az orvos is észrevette.
- Nyugodjon meg – nyugtatott. - Ha megműtjük, nem lesz a hölgynek semmi baja, és babája is lehet, és biztonságban ki tudja majd hordani, amint ő is felkészült rá.
- Értem.
- Akkor hogyan döntött? – kérdezte. - Aláírja a papírt?
- Igen.
Gyors az orrom alá tolt egy papírt, én pedig gyorsan aláírtam. Mikor visszavette a lapot, és megnézte a nevemet, mintha valami bekattant volna neki.
- Már értem - mosolygott.
- Mit? – néztem rá.
- Hogy miért zakkant meg minden nővér, mióta maga itt van – mondta, és az ajtónál álló pipacsvörös nővérre nézett.
- A lányom is imádja a filmet – mosolygott rám.
- Sajnálom.
- Semmi baj fiatalember – mondta, majd felállt és kezet nyújtott. – Nem lesz semmi baj, megígérem.
- Köszönöm.
- Még egy kérdés – mondtam gyorsan.
- Igen?
- Mikor műtik? - kérdeztem.
- Holnap reggel – válaszolta. – A mai napot átalussza majd a nyugtatók miatt, és holnap ő lesz az első.
- Köszönöm.
- Kitartás – mosolygott rám. – Minden rendben lesz.
- Tudom – mondtam, és kioldalaztam a nővér mellett, aki kicsin múlott csak, hogy nem szédült a karjaimba. Teljesen össze voltam zavarodva, és kétségbe voltam esve. Nem akartam, hogy Trixinek baja essen. Visszamentem hozzá a szobába, és leültem az ágy mellé, kezét a kezembe vettem és próbáltam nem sírni, ami nem jött össze.
- Sajnálom kicsim – motyogtam. – Ne haragudj.
Nem sokkal később beállított Ash és Kellan.
- Jézusom Rob – rémüldözött Ash. – Mi baj?
- Trixit meg kell műteni – motyogtam.
- Mi?? – kérdezték egyszerre.
Így elmeséltem nekik, amit a doki mondott.
- Akkor nem megyünk sehova – szögezte le Kellan.
- Tessék? – néztem rájuk.
- Holnap vissza kellene mennünk, és csak elköszönni jöttünk - magyarázta Kellan. – De így nem hagyunk itt benneteket.
- Menjetek nyugodtan - mondtam.
- Szó sem lehet róla - zárta le a vitát. - Már vette is a telefonját, és kivonult a folyosóra, pár perc múlva vissza is tért.
- Ez letudva – mondta. - Nem örültek, de ez van.
- Köszönöm.
Erre mindketten rám mosolyogtak.
Az éjszaka nagyon hosszú volt, de egy percre sem tágítottam mellőle. A dokinak igaza volt, békésen aludt a nyugtatóknak köszönhetően. Ash és Kellan is végig ott maradtak, közben hoztak nekem kávét. Jól esett, hogy velem, velünk vannak, igazi barátok.
Reggel valóban jött is a nővér, és kiküldött minket, mondván, hogy fel kell készíteni a műtétre.
Húsz perc múlva már tolták is a műtőbe, szerettem volna egy darabon elkísérni, de nem engedték.
- Nem lesz semmi baj – ölelt meg Ashley.
- Nagyon félek – suttogtam.
- Nem kell – nyugtatott. – Érzem, hogy nem lesz semmi baj.
- Köszönöm.
- Ez a legkevesebb – fogta meg Kellan a vállamat.
Az idő eszméletlen lassan telt, de végül kb 3 óra múlva visszatolták a szobájába.
- Ne aggódjon a műtét jól sikerült, semmi komplikáció és szövődmények sem lesznek – mondta a nővér kedvesen – pár év múlva pedig lesz egy egészséges kisbabájuk
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Meglepő, hogy ő nem akart rád mászni – vigyorgott Kellan.
- Nem láttad, hogy szegény már nem is látott, így nem észlelte kivel beszél – próbálta oldani Ash is a hangulatot.
Visszamentünk a szobába, leültem a lány mellé, aki nélkül nem tudnék élni és vártam, hogy felébredjen.
2010. január 19., kedd
63. Új kezdet?
Sziasztok!
Köszönöm szépen a sok komit, hálám jeléül itt is a következő fejezet:)
Ez most Trixi szemszöge, jó szórakozást hozzá és a véleményeket továbbra is várom:)
Puszillak benneteket!
Nem tudtam, hol vagyok és nem tudtam mi történt. Csak annyit éreztem, hogy valaki fogja a kezemet. A fejemet nagyon nehézen bírtam megmozdítani, de végül csak sikerült és a szememet is sikerült kinyitnom és megpillantottam Robot, akinek a megkönnyebbülés jeleit véltem felfedezni az arcán.
- Mit …mit keresel itt…itt? – dadogtam
Úgy tűnt nem erre a kérdésre számított, mert egyből elszontyolodott.
- És ho…hol vagyok?
- Kórházban vagy – mondta Kellan, mert ekkor hirtelen ő is megjelent a semmiből Ashley-vel együtt
- Mi?? – nem érettem semmit
- Trixi, 2 napig voltál eszméletlen – mondták kórusban
- Tényleg?
- Igen és nagyon aggódtam – mondta Rob - vagyis aggódtunk
- Nem kell – erősködtem - Rob menj el kérlek, nem akarlak látni!
- Ne!
- Jól vagyok – mondtam gyorsan
- Ezt mintha már hallottam volna! – mondta mérgesen - ha jól lennél nem lennél kórházban!
- Kutya bajom, menj el, nem akarok veszekedni!
- Nem hagylak itt! - bizonygatta
- Akkor én megyek
- Mit képzelsz? – kérdezte mérgesen - nem kellhetsz fel!
- Nekem ne mond meg mit csináljak és mit nem! – kezdtem nagyon mérges lenni
- Rendben elmegyek csak pihenj! – adta meg magát -, de előtte mondhatnék még valamit?
- Ha nagyon muszáj
- Gyerekek, jobb, ha mi megyünk – mondta Ash – örülök, hogy magadhoz tértél, nagyon megijesztettél minket – mondta 2 puszi kíséretében
- Ilyet többet ne csinálj, rendben? – mondta Kellan is
- Majd hívlak! – kiabált még vissza Ash az ajtóból
- Sziasztok! – köszöntem el
- Mit akarsz mondani? – kérdeztem Rob-tól
- Vigyázz magadra kérlek, nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne – mondta - vagyis bajotok
- Bajotok, ezt meg hogy értsem? – néztem rá elkerekedett szemekkel
- Trixi, kisbabát vársz – mondta halkan
- Az nem lehet - motyogtam
- De, az orvos mondta – nézett mélyen a szemembe - kisbabánk lesz
- Miből gondolod, hogy a tiéd? – kérdeztem
Tudtam, hogy ez övön aluli ütés volt, de nem akartam, hogy azzal hitegesse magát, hogy ez bármit is megváltoztat. Nem tudtam megbocsátani neki, még.
- Te…tessék? - kérdezte
- Honnan veszed, hogy a tiéd a baba? – kérdeztem kimérten
- Nem lehet – mondta teljesen elképedve – nem hiszem el
- Biztos vagy benne? – kérdeztem tovább folytatva a játékot, bár nehezemre esett - sokat voltál távol, én pedig unatkoztam
- Nem olyan vagy - motyogta
- Tényleg? – kérdeztem rezzenéstelen arccal - ismersz annyira, hogy bátran ki mered jelenteni, hogy igazad van?
- Igen
- Nagyon magabiztos vagy - mondtam
- Azt hiszem most tényleg jobb, ha elmegyek – mondta és látszott rajta, hogy össze van zavarodva
- Szerintem is - mondtam
- Szia!
- Szia!
Néztem, ahogy kimegy a szobából. Egy utolsó szemétnek éreztem magam, ez nem volt fair játék, a baba az övé. Nem volt más férfi az életemben, rajta kívül. Senki más nem létezett számomra csak Ő, de a tüske még akkor is ott volt bennem. Nem bírtam tovább és megeredtek a könnyeim.
- Trixi miért sírsz? – hallottam meg Rob hangját
- Mit keresel itt? – kérdeztem hüppögve - az volt, hogy elmész
- Rájöttem, hogy elfelejtettem valamit – mondta majd odajött hozzám és megfogta a kezem - Mi a baj? Mi történt?
- Nincs semmi baj - mondtam még mindig könnyes szemekkel
- Ha nincs baj, nem szoktak az emberek sírni - mondta
- De nagyokos itt valaki
- Na mi a baj? - kérdezte
- Az, hogy egy hazudós, aljas nőszemély vagyok - motyogtam
- Tudtam – mosolyodott el
- Hogy lehettél benne ennyire biztos? - kérdeztem
- Ismerlek
- Attól még nem lehetsz 100%-ig biztos a dolgodban, te is megcsaltál és hazudtál - makacskodtam
- Kicsim nekem a színészet a munkám – magyarázta - el tudom játszani, ha akarom, az már más dolog, hogy a lelkiismeretemmel, nem tudok elszámolni, de te elég rossz színésznő lennél
- Köszi - fintorogtam
- Szóval elismered, hogy játszottál? – kérdeztem
- Veled soha – mondta komoly hangon
- Ohh – többet nem tudtam kinyögni
Pár percig csak néztem ki az ablakon, ő pedig továbbra is fogta a kezemet.
- Szóval – törte meg a csendet - mi lesz a babánkkal?
- Semmi - válaszoltam - vagyis nem tudom
- Ezt hogy érted? – kérdezte hitetlenkedve
- Figyelj! - kezdtem bele - attól, hogy ez most így alakult nem jelenti azt, hogy megbocsátottam
- Tudom – hajtotta le a fejét -, de már az is előrelépés, hogy szóba állsz velem
- Ez igaz, de semmi nem változott - mondtam
- Megteszek mindent, hogy megváltozzon! – mondta határozottan
- Akkor kezdésként elmagyarázhatnád, hogy mi is történt Cipruson - mondtam
- Azt tudnod kell, hogy nem akartalak megbántani és nagyon szeretlek - suttogta
- Akkor miért tetted? – kérdeztem - úgy tűnt nem igazán tiltakoztál
- Nem tudom - motyogta
- Ezt hogy érted?
- Nem akartam megtenni – válaszolta - egy aljas, szemét disznó vagyok, amiért megtettem, de nem tudtam mást tenni. Közben végig azon járt az agyam, hogy mennyire megbántalak, de nem tudtam mást tenni.
- Nincs mentségem - folytatta - hibát követtem el, méghozzá hatalmas hibát. Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét és őszintén sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.
- Nem igazán értem
- Veled nem volt még olyan, hogy tudtad, hogy nem szabad, de valamiért mégsem tudtál ellenállni? - kérdezte
Kezdtem megérteni.
- Egy kérdésemre válaszolj még - kértem
- Rendben
- Ki kezdte?
- Mármint hogy Rami vagy én? - kérdezte
Bólintottam.
- Nem akarom bántani a barátnődet - hajtotta le a fejét -,de ő.
- Azt hiszem már régóta nem a barátnőm - motyogtam
Erre csak sóhajtott egy nagyot.
- Tudsz valamit, igaz? – néztem rá
- Rami mondta – kezdte -, hogy sosem tekintett a barátnőjének, csak kihasznált. A londoni is csak egy színjáték volt
- Ez most komoly? - hitetlenkedtem
- Hogy lehetek ennyire naiv? - néztem ki üveges szemekkel az ablakon
- Nem naiv vagy csak jószívű – mondta és megsimogatta az arcomat
- Naiv - mondtam
Erre már nem tudott mit mondani, így megint percekig csak hallgattunk, majd megszólaltam.
- Magamra hagynál egy kicsit? Pihenni szeretnék.
- Persze – mondta azzal felállt mellőlem és elindult az ajtó felé.
A szívem sajgott, néztem távolodó alakját és az üresség, ami már elviselhető volt, újra egyre kongóbb és elviselhetetlenebb lett. Tudtam, hogy szükségem van rá, nem engedhetem el.
- Rob – kiabáltam utána és kimásztam az ágyból
Mikor meghallott egyből megfordult, de amint meglátta, hogy kimásztam az ágyból arca elkomolyodott.
- Feküdj szépen vissza! - kért
- Nincs semmi baj, jól vagyok – mondtam és elindultam felé, de az első lépés megtétele után, hihetetlen mértékű fájdalom tört rám. Belém nyílalt, megrándultam és éreztem, hogy az erőm újra elhagy. Olyan erővel tört rám, hogy nem tudtam ellene küzdeni.
- Ro..- kezdtem volna, de nem bírtam befejezni
Annyit még láttam, hogy arca elfehéredik, odaszalad hozzám és elkap, nehogy elvágódjak. Aztán már látni nem láttam semmit, csak karjait érzékeltem, ahogy visszafektet az ágyba, majd újra megszűnt minden.
Köszönöm szépen a sok komit, hálám jeléül itt is a következő fejezet:)
Ez most Trixi szemszöge, jó szórakozást hozzá és a véleményeket továbbra is várom:)
Puszillak benneteket!
Nem tudtam, hol vagyok és nem tudtam mi történt. Csak annyit éreztem, hogy valaki fogja a kezemet. A fejemet nagyon nehézen bírtam megmozdítani, de végül csak sikerült és a szememet is sikerült kinyitnom és megpillantottam Robot, akinek a megkönnyebbülés jeleit véltem felfedezni az arcán.
- Mit …mit keresel itt…itt? – dadogtam
Úgy tűnt nem erre a kérdésre számított, mert egyből elszontyolodott.
- És ho…hol vagyok?
- Kórházban vagy – mondta Kellan, mert ekkor hirtelen ő is megjelent a semmiből Ashley-vel együtt
- Mi?? – nem érettem semmit
- Trixi, 2 napig voltál eszméletlen – mondták kórusban
- Tényleg?
- Igen és nagyon aggódtam – mondta Rob - vagyis aggódtunk
- Nem kell – erősködtem - Rob menj el kérlek, nem akarlak látni!
- Ne!
- Jól vagyok – mondtam gyorsan
- Ezt mintha már hallottam volna! – mondta mérgesen - ha jól lennél nem lennél kórházban!
- Kutya bajom, menj el, nem akarok veszekedni!
- Nem hagylak itt! - bizonygatta
- Akkor én megyek
- Mit képzelsz? – kérdezte mérgesen - nem kellhetsz fel!
- Nekem ne mond meg mit csináljak és mit nem! – kezdtem nagyon mérges lenni
- Rendben elmegyek csak pihenj! – adta meg magát -, de előtte mondhatnék még valamit?
- Ha nagyon muszáj
- Gyerekek, jobb, ha mi megyünk – mondta Ash – örülök, hogy magadhoz tértél, nagyon megijesztettél minket – mondta 2 puszi kíséretében
- Ilyet többet ne csinálj, rendben? – mondta Kellan is
- Majd hívlak! – kiabált még vissza Ash az ajtóból
- Sziasztok! – köszöntem el
- Mit akarsz mondani? – kérdeztem Rob-tól
- Vigyázz magadra kérlek, nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne – mondta - vagyis bajotok
- Bajotok, ezt meg hogy értsem? – néztem rá elkerekedett szemekkel
- Trixi, kisbabát vársz – mondta halkan
- Az nem lehet - motyogtam
- De, az orvos mondta – nézett mélyen a szemembe - kisbabánk lesz
- Miből gondolod, hogy a tiéd? – kérdeztem
Tudtam, hogy ez övön aluli ütés volt, de nem akartam, hogy azzal hitegesse magát, hogy ez bármit is megváltoztat. Nem tudtam megbocsátani neki, még.
- Te…tessék? - kérdezte
- Honnan veszed, hogy a tiéd a baba? – kérdeztem kimérten
- Nem lehet – mondta teljesen elképedve – nem hiszem el
- Biztos vagy benne? – kérdeztem tovább folytatva a játékot, bár nehezemre esett - sokat voltál távol, én pedig unatkoztam
- Nem olyan vagy - motyogta
- Tényleg? – kérdeztem rezzenéstelen arccal - ismersz annyira, hogy bátran ki mered jelenteni, hogy igazad van?
- Igen
- Nagyon magabiztos vagy - mondtam
- Azt hiszem most tényleg jobb, ha elmegyek – mondta és látszott rajta, hogy össze van zavarodva
- Szerintem is - mondtam
- Szia!
- Szia!
Néztem, ahogy kimegy a szobából. Egy utolsó szemétnek éreztem magam, ez nem volt fair játék, a baba az övé. Nem volt más férfi az életemben, rajta kívül. Senki más nem létezett számomra csak Ő, de a tüske még akkor is ott volt bennem. Nem bírtam tovább és megeredtek a könnyeim.
- Trixi miért sírsz? – hallottam meg Rob hangját
- Mit keresel itt? – kérdeztem hüppögve - az volt, hogy elmész
- Rájöttem, hogy elfelejtettem valamit – mondta majd odajött hozzám és megfogta a kezem - Mi a baj? Mi történt?
- Nincs semmi baj - mondtam még mindig könnyes szemekkel
- Ha nincs baj, nem szoktak az emberek sírni - mondta
- De nagyokos itt valaki
- Na mi a baj? - kérdezte
- Az, hogy egy hazudós, aljas nőszemély vagyok - motyogtam
- Tudtam – mosolyodott el
- Hogy lehettél benne ennyire biztos? - kérdeztem
- Ismerlek
- Attól még nem lehetsz 100%-ig biztos a dolgodban, te is megcsaltál és hazudtál - makacskodtam
- Kicsim nekem a színészet a munkám – magyarázta - el tudom játszani, ha akarom, az már más dolog, hogy a lelkiismeretemmel, nem tudok elszámolni, de te elég rossz színésznő lennél
- Köszi - fintorogtam
- Szóval elismered, hogy játszottál? – kérdeztem
- Veled soha – mondta komoly hangon
- Ohh – többet nem tudtam kinyögni
Pár percig csak néztem ki az ablakon, ő pedig továbbra is fogta a kezemet.
- Szóval – törte meg a csendet - mi lesz a babánkkal?
- Semmi - válaszoltam - vagyis nem tudom
- Ezt hogy érted? – kérdezte hitetlenkedve
- Figyelj! - kezdtem bele - attól, hogy ez most így alakult nem jelenti azt, hogy megbocsátottam
- Tudom – hajtotta le a fejét -, de már az is előrelépés, hogy szóba állsz velem
- Ez igaz, de semmi nem változott - mondtam
- Megteszek mindent, hogy megváltozzon! – mondta határozottan
- Akkor kezdésként elmagyarázhatnád, hogy mi is történt Cipruson - mondtam
- Azt tudnod kell, hogy nem akartalak megbántani és nagyon szeretlek - suttogta
- Akkor miért tetted? – kérdeztem - úgy tűnt nem igazán tiltakoztál
- Nem tudom - motyogta
- Ezt hogy érted?
- Nem akartam megtenni – válaszolta - egy aljas, szemét disznó vagyok, amiért megtettem, de nem tudtam mást tenni. Közben végig azon járt az agyam, hogy mennyire megbántalak, de nem tudtam mást tenni.
- Nincs mentségem - folytatta - hibát követtem el, méghozzá hatalmas hibát. Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét és őszintén sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.
- Nem igazán értem
- Veled nem volt még olyan, hogy tudtad, hogy nem szabad, de valamiért mégsem tudtál ellenállni? - kérdezte
Kezdtem megérteni.
- Egy kérdésemre válaszolj még - kértem
- Rendben
- Ki kezdte?
- Mármint hogy Rami vagy én? - kérdezte
Bólintottam.
- Nem akarom bántani a barátnődet - hajtotta le a fejét -,de ő.
- Azt hiszem már régóta nem a barátnőm - motyogtam
Erre csak sóhajtott egy nagyot.
- Tudsz valamit, igaz? – néztem rá
- Rami mondta – kezdte -, hogy sosem tekintett a barátnőjének, csak kihasznált. A londoni is csak egy színjáték volt
- Ez most komoly? - hitetlenkedtem
- Hogy lehetek ennyire naiv? - néztem ki üveges szemekkel az ablakon
- Nem naiv vagy csak jószívű – mondta és megsimogatta az arcomat
- Naiv - mondtam
Erre már nem tudott mit mondani, így megint percekig csak hallgattunk, majd megszólaltam.
- Magamra hagynál egy kicsit? Pihenni szeretnék.
- Persze – mondta azzal felállt mellőlem és elindult az ajtó felé.
A szívem sajgott, néztem távolodó alakját és az üresség, ami már elviselhető volt, újra egyre kongóbb és elviselhetetlenebb lett. Tudtam, hogy szükségem van rá, nem engedhetem el.
- Rob – kiabáltam utána és kimásztam az ágyból
Mikor meghallott egyből megfordult, de amint meglátta, hogy kimásztam az ágyból arca elkomolyodott.
- Feküdj szépen vissza! - kért
- Nincs semmi baj, jól vagyok – mondtam és elindultam felé, de az első lépés megtétele után, hihetetlen mértékű fájdalom tört rám. Belém nyílalt, megrándultam és éreztem, hogy az erőm újra elhagy. Olyan erővel tört rám, hogy nem tudtam ellene küzdeni.
- Ro..- kezdtem volna, de nem bírtam befejezni
Annyit még láttam, hogy arca elfehéredik, odaszalad hozzám és elkap, nehogy elvágódjak. Aztán már látni nem láttam semmit, csak karjait érzékeltem, ahogy visszafektet az ágyba, majd újra megszűnt minden.
2010. január 18., hétfő
62. Ébredés
Sziasztok!
Itt a következő fejezet, még mindig Rob szemszögéből...
Köszönöm a sok komit, továbbra is várom őket, tudjátok, rajtatok áll, mikor érkezik a folytatás!:)
Puszi mindenkinek!
- Ez most komoly?? – kérdeztem miközben már az emelet felé haladtunk.
Kellan csak bólintott. Hirtelen nem tudtam, mit kezdjek ezzel az információval, de valahogy most nem is érdekelt, csak az, hogy Trixi rendbe jöjjön. Mikor kiléptünk a liftből megpillantottam Ashley-t, aki egyből odajött hozzánk.
- Ne hidd, hogy nem haragszom rád! – kezdte, de látszott rajta, hogy már olvad a jég – de erről tudnod kellett
- Hogy van? - kérdeztem
- Semmi változás – mondta szomorúan
- Mit mondanak az orvosok?
- Nem tudnak semmit - válaszolta
- Mi az hogy nem tudnak semmit? - kezdett bennem felmenni a pumpa - ez a dolguk nem?
- Hééé – kezdte Ash – ne akadj ki, rendben és ne csinálj balhét!
- Oké – vettem egy mély levegőt - megpróbálok viselkedni
Azzal Ash belém karolt és elindultunk az egyik szoba felé. Mikor beléptem és megláttam, ahogy Trixi ott fekszik eszméletlenül, én is mentem rosszul lettem.
- Héé Rob jól vagy? – kérdezte Ash ijedten
- Igen , persze – mondtam és megpróbáltam összeszedni magam.
Kifejtettem a karomat Ashley szorításából és odamentem az ágyhoz. Még így is gyönyörű volt.
- Kicsim én annyira sajnálom – motyogtam zokogva és térdre rogytam az ágy mellett.
Megfogtam a kezét és megsimogattam.
- Szeretlek – nyögtem
Így ülhettem, vagyis térdelhettem vagy egy fél órát, amikor éreztem, hogy nagyon zsibbad a lábam, így feltápászkodtam. Ash és Kellan az ajtónál álltak.
- Beszélek egy orvossal – mondtam miközben remegő lábakkal elindultam az ajtó felé
- Nem fognak tudni semmit mondani – mondta Kellan
- Akkor is
- Oké – adta meg magát
Elindultam a folyosón és végre megpillantottam egy nővért. Odamentem hozzá és mikor felém fordult azt hitem menten összeesik és ő is ápolásra szorul majd.
- Uramisten – nyögte – maga…
- Igen, de most nem számít ki vagyok! – kezdtem - a menyasszonyom itt van a kórházban és a hogyléte felől szeretnék érdeklődni
- A menyasszonya? – kérdezte elkerekedett szemekkel
- Igen – válaszoltam kimérten - Némedi Beatrix
A nővér még jobban elsápadt, de aztán erőt vett magán és nagy nehezen kinyögte, hogy keres egy orvost.
- Köszönöm - mondtam
Azzal el is indult. Kb. 10 perc múlva jött is egy doki.
- Miben segíthetek? - kérdezte
- Jó napot doktor úr! – kezdtem - a menyasszonyom hogyléte felől szeretnék érdeklődni
- Neve? - kérdezte
- Némedi Beatrix
- Ááá – most kattant be neki a dolog - a hölgy, akinek nem tudjuk, mi baja
- Igen - motyogtam
- Sajnálom uram, de tényleg nem szolgálhatok semmilyen információval – fogalmunk sincs mi baja a kisasszonynak. Még tartanak a vizsgálatok, addig nem tudunk semmit.
- Értem – motyogtam - lehetne egy utolsó kérdésem?
- De gyorsan, mert dolgom van!
- A párom tényleg terhes? – nyögtem ki
- Igen – mondta gyorsan - de ha megbocsát tényleg rengeteg dolgom van
- Köszönöm
Azzal ott hagyott a folyóson. Pár percig csak álltam, tényleg kisbabánk lesz. El se akartam hinni. Trixi babát vár. Agyaltam ezen egy darabig, aztán mikor egy kicsit magamhoz tértem, feltűnt, hogy pusmognak körülöttem, így jobbnak láttam kereket oldani és visszasiettem a kórterembe.
- Na jutottál valamire? – kérdezték egyszerre
- Csak arra amire ti - válaszoltam
Fogtam egy széket és odahúztam az ágyhoz. Leültem és kezét a két kezem közé fogtam.
- Szeretlek – suttogtam megint könnyes szemekkel - nem hagyhatsz magamra, szükségem van rád!
Megsimogattam az arcát, mire mintha úgy éreztem volna, hogy megmozdul, de nem, csak képzelődtem.
Órák teltek el így, hogy csak fogtam a kezét. Egyszer csak arra riadtam, fel, hogy valaki megfogja a vállamat.
- Héé haver! – kezdte Kellan - pihenned kellene!
- Nem megyek sehová! - mondtam
- Ne készítsd ki magad! – győzködött Ash - azzal nem segítesz rajta
- Nem megyek sehová! - mondtam - ti menjetek nyugodtan
- Oké, ahogy gondolod – egyezett bele - holnap reggel jövünk
- Sziasztok!
- Szia!
Virrasztottam egész éjjel. 2-szer bejött egy nővér megnézni, hogy van-e változás. Mikor engem meglátott, mosoly ült ki az arcára, de mikor ráemeltem könnyes szemeimet, rájött, hogy nem a legalkalmasabb pillanat, akármit is akart.
Reggel valóban meg is érkezett Ashley és Kellan egy csésze kávé kíséretében.
- Hogy vagy? – kérdezte Ash
- Szerinted?
- Hoztunk neked kávét – mondta Kellan
- Köszi
- Van változás? – kérdezték egyszerre
- Semmi
- Nyugi, rendbe jön – mondta Ash és megölelt.
Közben bejött egy doki is, hogy megnézze és kiküldött minket a szobából. Mikor végzett megpróbáltam belőle is kiszedni valamit, mivel nem az a doki volt, akivel tegnap beszéltem.
- Doktor úr! - kezdtem
- Ne haragudjon, de nem érek rá – mondta idegesen - mennem kell egy másik beteghez!
- Egy perc lenne
- De gyorsan – fordult indulatosan felém
- Tudnak már valamit?
- Még semmit
- Ohh
- Nézze uram - kezdte - tudom, hogy aggódik, de azzal nem segíti a munkánkat, ha láb alatt van. Hagyja, hogy végezzük a dolgunkat – mondta és azzal otthagyott.
Letörve másztam vissza a szobába, nyomomba Ashley-vel és Kellan-nal
Megálltam az ágy mellett, megsimogattam Trixi arcát, majd adtam egy puszit a homlokára. Újra 2 kezem közé vettem a kezét és leültem a székre. Órákig ültem így, mikor végre megtörtént a csoda: megmozdult és kinyílt a szeme.
Itt a következő fejezet, még mindig Rob szemszögéből...
Köszönöm a sok komit, továbbra is várom őket, tudjátok, rajtatok áll, mikor érkezik a folytatás!:)
Puszi mindenkinek!
- Ez most komoly?? – kérdeztem miközben már az emelet felé haladtunk.
Kellan csak bólintott. Hirtelen nem tudtam, mit kezdjek ezzel az információval, de valahogy most nem is érdekelt, csak az, hogy Trixi rendbe jöjjön. Mikor kiléptünk a liftből megpillantottam Ashley-t, aki egyből odajött hozzánk.
- Ne hidd, hogy nem haragszom rád! – kezdte, de látszott rajta, hogy már olvad a jég – de erről tudnod kellett
- Hogy van? - kérdeztem
- Semmi változás – mondta szomorúan
- Mit mondanak az orvosok?
- Nem tudnak semmit - válaszolta
- Mi az hogy nem tudnak semmit? - kezdett bennem felmenni a pumpa - ez a dolguk nem?
- Hééé – kezdte Ash – ne akadj ki, rendben és ne csinálj balhét!
- Oké – vettem egy mély levegőt - megpróbálok viselkedni
Azzal Ash belém karolt és elindultunk az egyik szoba felé. Mikor beléptem és megláttam, ahogy Trixi ott fekszik eszméletlenül, én is mentem rosszul lettem.
- Héé Rob jól vagy? – kérdezte Ash ijedten
- Igen , persze – mondtam és megpróbáltam összeszedni magam.
Kifejtettem a karomat Ashley szorításából és odamentem az ágyhoz. Még így is gyönyörű volt.
- Kicsim én annyira sajnálom – motyogtam zokogva és térdre rogytam az ágy mellett.
Megfogtam a kezét és megsimogattam.
- Szeretlek – nyögtem
Így ülhettem, vagyis térdelhettem vagy egy fél órát, amikor éreztem, hogy nagyon zsibbad a lábam, így feltápászkodtam. Ash és Kellan az ajtónál álltak.
- Beszélek egy orvossal – mondtam miközben remegő lábakkal elindultam az ajtó felé
- Nem fognak tudni semmit mondani – mondta Kellan
- Akkor is
- Oké – adta meg magát
Elindultam a folyosón és végre megpillantottam egy nővért. Odamentem hozzá és mikor felém fordult azt hitem menten összeesik és ő is ápolásra szorul majd.
- Uramisten – nyögte – maga…
- Igen, de most nem számít ki vagyok! – kezdtem - a menyasszonyom itt van a kórházban és a hogyléte felől szeretnék érdeklődni
- A menyasszonya? – kérdezte elkerekedett szemekkel
- Igen – válaszoltam kimérten - Némedi Beatrix
A nővér még jobban elsápadt, de aztán erőt vett magán és nagy nehezen kinyögte, hogy keres egy orvost.
- Köszönöm - mondtam
Azzal el is indult. Kb. 10 perc múlva jött is egy doki.
- Miben segíthetek? - kérdezte
- Jó napot doktor úr! – kezdtem - a menyasszonyom hogyléte felől szeretnék érdeklődni
- Neve? - kérdezte
- Némedi Beatrix
- Ááá – most kattant be neki a dolog - a hölgy, akinek nem tudjuk, mi baja
- Igen - motyogtam
- Sajnálom uram, de tényleg nem szolgálhatok semmilyen információval – fogalmunk sincs mi baja a kisasszonynak. Még tartanak a vizsgálatok, addig nem tudunk semmit.
- Értem – motyogtam - lehetne egy utolsó kérdésem?
- De gyorsan, mert dolgom van!
- A párom tényleg terhes? – nyögtem ki
- Igen – mondta gyorsan - de ha megbocsát tényleg rengeteg dolgom van
- Köszönöm
Azzal ott hagyott a folyóson. Pár percig csak álltam, tényleg kisbabánk lesz. El se akartam hinni. Trixi babát vár. Agyaltam ezen egy darabig, aztán mikor egy kicsit magamhoz tértem, feltűnt, hogy pusmognak körülöttem, így jobbnak láttam kereket oldani és visszasiettem a kórterembe.
- Na jutottál valamire? – kérdezték egyszerre
- Csak arra amire ti - válaszoltam
Fogtam egy széket és odahúztam az ágyhoz. Leültem és kezét a két kezem közé fogtam.
- Szeretlek – suttogtam megint könnyes szemekkel - nem hagyhatsz magamra, szükségem van rád!
Megsimogattam az arcát, mire mintha úgy éreztem volna, hogy megmozdul, de nem, csak képzelődtem.
Órák teltek el így, hogy csak fogtam a kezét. Egyszer csak arra riadtam, fel, hogy valaki megfogja a vállamat.
- Héé haver! – kezdte Kellan - pihenned kellene!
- Nem megyek sehová! - mondtam
- Ne készítsd ki magad! – győzködött Ash - azzal nem segítesz rajta
- Nem megyek sehová! - mondtam - ti menjetek nyugodtan
- Oké, ahogy gondolod – egyezett bele - holnap reggel jövünk
- Sziasztok!
- Szia!
Virrasztottam egész éjjel. 2-szer bejött egy nővér megnézni, hogy van-e változás. Mikor engem meglátott, mosoly ült ki az arcára, de mikor ráemeltem könnyes szemeimet, rájött, hogy nem a legalkalmasabb pillanat, akármit is akart.
Reggel valóban meg is érkezett Ashley és Kellan egy csésze kávé kíséretében.
- Hogy vagy? – kérdezte Ash
- Szerinted?
- Hoztunk neked kávét – mondta Kellan
- Köszi
- Van változás? – kérdezték egyszerre
- Semmi
- Nyugi, rendbe jön – mondta Ash és megölelt.
Közben bejött egy doki is, hogy megnézze és kiküldött minket a szobából. Mikor végzett megpróbáltam belőle is kiszedni valamit, mivel nem az a doki volt, akivel tegnap beszéltem.
- Doktor úr! - kezdtem
- Ne haragudjon, de nem érek rá – mondta idegesen - mennem kell egy másik beteghez!
- Egy perc lenne
- De gyorsan – fordult indulatosan felém
- Tudnak már valamit?
- Még semmit
- Ohh
- Nézze uram - kezdte - tudom, hogy aggódik, de azzal nem segíti a munkánkat, ha láb alatt van. Hagyja, hogy végezzük a dolgunkat – mondta és azzal otthagyott.
Letörve másztam vissza a szobába, nyomomba Ashley-vel és Kellan-nal
Megálltam az ágy mellett, megsimogattam Trixi arcát, majd adtam egy puszit a homlokára. Újra 2 kezem közé vettem a kezét és leültem a székre. Órákig ültem így, mikor végre megtörtént a csoda: megmozdult és kinyílt a szeme.
2010. január 17., vasárnap
61. Bizonytalanság és...
Sziasztok!:)
Itt a következő fejezet, még mindig Rob szemszögéből:)
A komikat továbbra is várom, kíváncsi vagyok, mit gondoltok és tudjátok, döntő befolyással bír a komik száma abban, hogy mikor érkezik a következő fejezet!:)
Puszi mindenkinek!
Megállt bennem az ütő, azt hittem menten összeesek.
- Mi történt vele? – kérdeztem gyorsan
- Kórházban van! – jött a kimért válasz
- Mi? Mégis mi történt? – kérdeztem ijedten
- Nem tudom – válaszolta Kellan
- Mi az, hogy nem tudod, és egyáltalán mit keresel nála? – kérdeztem idegesen
- Elég volt! - üvöltött ő is – csak, hogy tudd, én fel sem akartalak hívni, csak Ashley vett rá, hogy szóljak neked is, mert jogod van tudni
- Oké, rendben, elnézést – suttogtam – de mi történt?
- Tényleg nem tudom – enyhült meg ő is – összeesett. Behozták a kórházba, de valami nagy baj lehet, mert régóta nem tért magához és az orvosok sem tudnak semmit.
- Odamegyek – jelentettem ki
- Ez lehet, hogy nem jó ötlet - tiltakozott
- Mellette a helyem! – mondtam gyorsan – és lehet, hogy nehéz elhinni, azok után, amit tettem, de tényleg szeretem, mindennél jobban!
Pár percig csak hallgatott.
- Kellan! – szóltam bele
- Hiszek neked – motyogta
- Tessék?
- Rob – kezdte - a barátom vagy, lehetsz akármilyen marha, és csinálhatsz bármilyen hülyeséget, akkor is a barátom maradsz, csak tényleg kedvelem Trixit és egy kicsit elborult az agyam
- Bocs – kért elnézést
- Semmi baj – válaszoltam – és Te se haragudj rám!
Így, hogy legalább Kellannal sikerült tisztáznom a dolgokat egy kicsit könnyebb lett a lelkem, de még mindig ott volt Trixi.
- Hol van? Melyik kórházban? - kérdeztem
- Hát ezt így nem tudom elmagyarázni – mondta - nem igazán ismerem még itt ki magam, de találkozzunk a lakásánál. Csörögj rám, ha már majdnem itt vagy és ott foglak várni.
- Rendben és Kellan
- Igen?
- Köszi, hogy szóltál
- Jogod van tudni
Ezzel leraktuk a telefont. Eszeveszett pakolásba kezdtem, hogy minél hamarabb ott lehessek. Gyorsan el is készültem, hívtam egy taxit és 3 perc múlva már a reptér felé tartottunk. Persze ahogy az lenni szokott a fotósok a legrosszabb pillanatban bukkantak fel. Láthatták rajtam, hogy ehhez most tényleg nagyon nincs türelmem, és hogy ideges vagyok és feszült, de azért néhányan bepróbálkoztak.
- Mr. Pattinson! Miért ilyen ideges? – jött a bugyuta kérdés
- Azért, mert maguk hülye piócák egy perc nyugtot sem hagynak nekünk! – vágtam rá dühösen és megpróbáltam kiszabadulni.
Szerencsém volt, mert a biztonságiak megint a segítségemre siettek, így végre levegőhöz jutottam. 1,5 óra múlva már a gépen ültem, és végig csak Rá tudtam gondolni. Mi történhetett? Ekkor jutott eszembe, hogy az utóbbi időben, gyakran szédült meg. Mindig megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, de csak legyintett és azt mondta, hogy semmi. Hát mégiscsak van valami baj, csak tudnám mi. A repülőút kimondhatatlanul hosszú volt és a Szegedre tartó taxizás is végtelennek tűnt. Mikor már majdnem Szegedre értünk, szóltam Kellanak. 20 perc múlva már a háznál voltam, ahol Kellan várt rám.
- Szia haver! - köszönt
- Szia! – köszöntem én is - Most pedig mond el mi történt!
- Tényleg nem tudom – mondta miközben már el is indult
- Eljöttünk Ashley-vel meglátogatni, hogy hogy van. Úgy tűnt már egy kicsit jobban. Lehet én rosszabb idegállapotban voltam, mint ő - magyarázta
- A kanapén ültünk, egyszer csak hirtelen felállt és összecsuklott, éppen hogy sikerült elkapnom. Lefektettem a kanapéra, de csak nem akart magához térni, így Ashley és én is kezdtünk egy kicsit idegesek lenni, így a telefonjából kikerestük valami dokinak a számát és felhívtuk. Ki is jött, de nem tudott mit mondani és aggódott, így hívott mentőt és behozták a kórházba – folytatta a mesélést és ekkor már a kórház elé értünk.
- És mi van vele? - kérdeztem
- Az orvosok nem tudnak semmit – hajtotta le a fejét - nem tudnak rájönni, mi baja lehet
- Hogyhogy? - értetlenkedtem
- Nem tudom - motyogta
- Mióta eszméletlen? – jött a következő kérdésem
- Már 15 órája – válaszolta halkan
Elsápadtam.
- Nyugi haver! – nyugtatott, de éreztem a hangján, hogy ő is aggódik – nem lesz semmi baja, nem lehet semmi baja!
- Remélem igazad van – motyogtam – azt nem élném túl, ha történne vele valami!
- Rob – kezdte Kellan – van még valami, amit tudnod kell!
- Jézusom! – sápadtam el még jobban – Mi jöhet még? Valami ennél is rosszabb? Ettől rosszabb nincs.
- Haver higgadj le! - mondta
- Mond már mi van még! – kezdtem egyre jobban kiakadni
- Trixi terhes – jött a válasz
Itt a következő fejezet, még mindig Rob szemszögéből:)
A komikat továbbra is várom, kíváncsi vagyok, mit gondoltok és tudjátok, döntő befolyással bír a komik száma abban, hogy mikor érkezik a következő fejezet!:)
Puszi mindenkinek!
Megállt bennem az ütő, azt hittem menten összeesek.
- Mi történt vele? – kérdeztem gyorsan
- Kórházban van! – jött a kimért válasz
- Mi? Mégis mi történt? – kérdeztem ijedten
- Nem tudom – válaszolta Kellan
- Mi az, hogy nem tudod, és egyáltalán mit keresel nála? – kérdeztem idegesen
- Elég volt! - üvöltött ő is – csak, hogy tudd, én fel sem akartalak hívni, csak Ashley vett rá, hogy szóljak neked is, mert jogod van tudni
- Oké, rendben, elnézést – suttogtam – de mi történt?
- Tényleg nem tudom – enyhült meg ő is – összeesett. Behozták a kórházba, de valami nagy baj lehet, mert régóta nem tért magához és az orvosok sem tudnak semmit.
- Odamegyek – jelentettem ki
- Ez lehet, hogy nem jó ötlet - tiltakozott
- Mellette a helyem! – mondtam gyorsan – és lehet, hogy nehéz elhinni, azok után, amit tettem, de tényleg szeretem, mindennél jobban!
Pár percig csak hallgatott.
- Kellan! – szóltam bele
- Hiszek neked – motyogta
- Tessék?
- Rob – kezdte - a barátom vagy, lehetsz akármilyen marha, és csinálhatsz bármilyen hülyeséget, akkor is a barátom maradsz, csak tényleg kedvelem Trixit és egy kicsit elborult az agyam
- Bocs – kért elnézést
- Semmi baj – válaszoltam – és Te se haragudj rám!
Így, hogy legalább Kellannal sikerült tisztáznom a dolgokat egy kicsit könnyebb lett a lelkem, de még mindig ott volt Trixi.
- Hol van? Melyik kórházban? - kérdeztem
- Hát ezt így nem tudom elmagyarázni – mondta - nem igazán ismerem még itt ki magam, de találkozzunk a lakásánál. Csörögj rám, ha már majdnem itt vagy és ott foglak várni.
- Rendben és Kellan
- Igen?
- Köszi, hogy szóltál
- Jogod van tudni
Ezzel leraktuk a telefont. Eszeveszett pakolásba kezdtem, hogy minél hamarabb ott lehessek. Gyorsan el is készültem, hívtam egy taxit és 3 perc múlva már a reptér felé tartottunk. Persze ahogy az lenni szokott a fotósok a legrosszabb pillanatban bukkantak fel. Láthatták rajtam, hogy ehhez most tényleg nagyon nincs türelmem, és hogy ideges vagyok és feszült, de azért néhányan bepróbálkoztak.
- Mr. Pattinson! Miért ilyen ideges? – jött a bugyuta kérdés
- Azért, mert maguk hülye piócák egy perc nyugtot sem hagynak nekünk! – vágtam rá dühösen és megpróbáltam kiszabadulni.
Szerencsém volt, mert a biztonságiak megint a segítségemre siettek, így végre levegőhöz jutottam. 1,5 óra múlva már a gépen ültem, és végig csak Rá tudtam gondolni. Mi történhetett? Ekkor jutott eszembe, hogy az utóbbi időben, gyakran szédült meg. Mindig megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, de csak legyintett és azt mondta, hogy semmi. Hát mégiscsak van valami baj, csak tudnám mi. A repülőút kimondhatatlanul hosszú volt és a Szegedre tartó taxizás is végtelennek tűnt. Mikor már majdnem Szegedre értünk, szóltam Kellanak. 20 perc múlva már a háznál voltam, ahol Kellan várt rám.
- Szia haver! - köszönt
- Szia! – köszöntem én is - Most pedig mond el mi történt!
- Tényleg nem tudom – mondta miközben már el is indult
- Eljöttünk Ashley-vel meglátogatni, hogy hogy van. Úgy tűnt már egy kicsit jobban. Lehet én rosszabb idegállapotban voltam, mint ő - magyarázta
- A kanapén ültünk, egyszer csak hirtelen felállt és összecsuklott, éppen hogy sikerült elkapnom. Lefektettem a kanapéra, de csak nem akart magához térni, így Ashley és én is kezdtünk egy kicsit idegesek lenni, így a telefonjából kikerestük valami dokinak a számát és felhívtuk. Ki is jött, de nem tudott mit mondani és aggódott, így hívott mentőt és behozták a kórházba – folytatta a mesélést és ekkor már a kórház elé értünk.
- És mi van vele? - kérdeztem
- Az orvosok nem tudnak semmit – hajtotta le a fejét - nem tudnak rájönni, mi baja lehet
- Hogyhogy? - értetlenkedtem
- Nem tudom - motyogta
- Mióta eszméletlen? – jött a következő kérdésem
- Már 15 órája – válaszolta halkan
Elsápadtam.
- Nyugi haver! – nyugtatott, de éreztem a hangján, hogy ő is aggódik – nem lesz semmi baja, nem lehet semmi baja!
- Remélem igazad van – motyogtam – azt nem élném túl, ha történne vele valami!
- Rob – kezdte Kellan – van még valami, amit tudnod kell!
- Jézusom! – sápadtam el még jobban – Mi jöhet még? Valami ennél is rosszabb? Ettől rosszabb nincs.
- Haver higgadj le! - mondta
- Mond már mi van még! – kezdtem egyre jobban kiakadni
- Trixi terhes – jött a válasz
2010. január 15., péntek
60. Önmarcangolás és a lépés, ami várat magára
Sziasztok!
Mivel túl vagyok a nyelvvizsgán és a szóbeli meglett, így jó kedvemben itt a következő feji, Rob szemszögéből:)))))))))
A komikat továbbra is várom, tudjátok rajtatok múlik, mikor kerül fel a folytatás!
Puszillak benneteket!
Magamat ostoroztam. Annyira, de annyira hülye voltam. Miért kellett visszacsókolnom Ramit??? Miért tettem? Magam sem tudom. Egyszerűen nem tudtam megállni, nem tudtam ellenállni, holott azt is tudtam ezzel mélységesen megbántom Trixit, pedig nem akartam. Tényleg szeretem őt és nagyon fontos nekem. Élénken él bennem az utolsó beszélgetésünk:
Az ajtó mellett ültem, mikor kilépett, szomorúan, bőröndökkel.
- Hova mész? – kérdeztem szomorúan
- Haza - mondta
- Ne! – suttogtam – kérlek, beszéljük meg!
- Ezen nincs mit beszélni! – mondta - láttam, amit láttam!
- Meg tudom magyarázni...
- Na persze! - mondta gúnyosan – nem akartad, stb.
- Ehhez képest a nyelved egész mélyen benne volt Rami szájában és a kezed is a seggén időzött, ha jól láttam – mondta - jaj persze, így akartad eltolni magadtól értem én – húzta el a száját
- Trixi, én sz…– mondtam volna, de megint nem hagyta
- Jaj kérlek csak ezt ne! – mondta – ezek után ne merd a szemembe mondani, hogy szeretsz!
- Rob – kezdte – én tényleg szerettelek, de ezt már nem bírom elviselni, ezt nem bírom megbocsátani!
- Legalább annyit ígérj meg, hogy felhívsz, ha hazaértél – kértem megadóan – csak hogy tudjam, hogy jól vagy.
- Majd még meglátom! – mondta és ott hagyott.
Utána mehettem volna, de nem tettem. Időt akartam neki adni, hogy felejteni tudjon, vagy nem is tudom. Lehet, hogy egyszerűen csak nem bírtam a szemébe nézni. Éreztem, sőt tudtam, hogy egy utolsó, aljas, szemét disznó voltam. Tudtam, hogy soha nem fog nekem megbocsátani, de reméltem, hogy nem lesz igazam. Hívni többször próbáltam, de soha nem vette fel a telefont. Gyáva voltam, nagyon is, utána kellett volna mennem, de féltem.
Most már csak arra tudtam gondolni, hogy boldog legyen, jobban szerettem volna, ha velem lenne boldog, de tudtam, hogy az már nem lehet, így csak annyit kérhettem, hogy felejtsen el és találja meg a boldogságot. Én soha nem fogom tudni elfelejteni őt, ahhoz túl sokat kaptam tőle. A szívem örökre nála marad, de a jelenlegi helyzetet magamnak okoztam.
Nem csináltam semmit, folyton csak ő járt a fejemben. Felidéztem minden boldog pillanatunkat, az első csókot, amikor elpirult, olyan gyönyörű volt. A szemét, ahogy mosolygott rám. Életem legszebb időszaka volt a vele töltött hónapok sora. Szenvedtem, de azt már nem akartam, hogy ő is tovább szenvedjen, így arra jutottam, hogy el kell engednem, de nem tudtam megtenni. Önző voltam, őt akartam, de nem tudtam, hogyan kérhetnék bocsánatot, ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy nincs több esélyem. Milliószor lejátszottam magamban millió lehetőséget, hogy kérhetnék bocsánatot, de gyáva voltam megtenni. Sokszor kaptam lehetőséget a hibáimat jóvá tenni, kijavítani, sokkal többször mint megérdemeltem volna, nem remélhettem még egy életet.
Rami is többször próbált velem beszélni, de nem akartam, hogy a kígyó újra elbűvöljön, így jobbnak láttam, ha erre nem kerül sor. Bár utána Cipruson odajött hozzám bocsánatot kérni, de közöltem vele, hogy nem kérek belőle, így ennyiben is maradtunk.
2 napja pedig Kellantól kaptam egy nem éppen baráti hívást, amikor is igencsak a földbe döngölt, így telefonon keresztül is, mintha nem érezném anélkül is ramatyul magamat, de persze teljesen igaza van. Ashley is teljesen kiakadt, tőle is kaptam egy kis fejmosást, teljes joggal. Persze tudom, hogy anyu is aggódik, mikor napokig nem jelentkezek és Trixit is sajnálja, mivel nagyon szerette. Szerinte utána kellene mennem, de hogy tehetném. Azt viszont nem értem miért kellett elmondania a többieknek?
Az életem romokban hever, amit csak magamnak köszönhetek. Volt egy gyönyörű okos barátnőm, aki már a menyasszonyom is volt, teljes volt az életem és most nincs semmim.
Ezek a gondolatok jártak minden nap, minden órájában a fejemben és nem tudtam tőlük szabadulni.
A mai napon is eddig annyit tettem, hogy felkeltem és vártam a csodát. Ültem az ágyon és újra csak kavarogtak a gondolatok a fejemben, azok a gondolatok, amik egy ideje kitöltik az elmémet.
Egyszer megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és Kellan neve villogott rajta.
- Remek újabb lecseszés - gondoltam magamban.
Először arra gondoltam, hogy fel sem veszem, de rájöttem, hogy azzal csak olajat öntenék a tűzre, így felvettem a telefont és vártam a kitörést.
- Kellan! – szóltam bele.
- Rob! – alig hallottam mit mond, csak suttogott, éreztem, hogy baj van.
- Jézusom mi történt? - kérdeztem
- T…Tri…Trixi – dadogta
Mivel túl vagyok a nyelvvizsgán és a szóbeli meglett, így jó kedvemben itt a következő feji, Rob szemszögéből:)))))))))
A komikat továbbra is várom, tudjátok rajtatok múlik, mikor kerül fel a folytatás!
Puszillak benneteket!
Magamat ostoroztam. Annyira, de annyira hülye voltam. Miért kellett visszacsókolnom Ramit??? Miért tettem? Magam sem tudom. Egyszerűen nem tudtam megállni, nem tudtam ellenállni, holott azt is tudtam ezzel mélységesen megbántom Trixit, pedig nem akartam. Tényleg szeretem őt és nagyon fontos nekem. Élénken él bennem az utolsó beszélgetésünk:
Az ajtó mellett ültem, mikor kilépett, szomorúan, bőröndökkel.
- Hova mész? – kérdeztem szomorúan
- Haza - mondta
- Ne! – suttogtam – kérlek, beszéljük meg!
- Ezen nincs mit beszélni! – mondta - láttam, amit láttam!
- Meg tudom magyarázni...
- Na persze! - mondta gúnyosan – nem akartad, stb.
- Ehhez képest a nyelved egész mélyen benne volt Rami szájában és a kezed is a seggén időzött, ha jól láttam – mondta - jaj persze, így akartad eltolni magadtól értem én – húzta el a száját
- Trixi, én sz…– mondtam volna, de megint nem hagyta
- Jaj kérlek csak ezt ne! – mondta – ezek után ne merd a szemembe mondani, hogy szeretsz!
- Rob – kezdte – én tényleg szerettelek, de ezt már nem bírom elviselni, ezt nem bírom megbocsátani!
- Legalább annyit ígérj meg, hogy felhívsz, ha hazaértél – kértem megadóan – csak hogy tudjam, hogy jól vagy.
- Majd még meglátom! – mondta és ott hagyott.
Utána mehettem volna, de nem tettem. Időt akartam neki adni, hogy felejteni tudjon, vagy nem is tudom. Lehet, hogy egyszerűen csak nem bírtam a szemébe nézni. Éreztem, sőt tudtam, hogy egy utolsó, aljas, szemét disznó voltam. Tudtam, hogy soha nem fog nekem megbocsátani, de reméltem, hogy nem lesz igazam. Hívni többször próbáltam, de soha nem vette fel a telefont. Gyáva voltam, nagyon is, utána kellett volna mennem, de féltem.
Most már csak arra tudtam gondolni, hogy boldog legyen, jobban szerettem volna, ha velem lenne boldog, de tudtam, hogy az már nem lehet, így csak annyit kérhettem, hogy felejtsen el és találja meg a boldogságot. Én soha nem fogom tudni elfelejteni őt, ahhoz túl sokat kaptam tőle. A szívem örökre nála marad, de a jelenlegi helyzetet magamnak okoztam.
Nem csináltam semmit, folyton csak ő járt a fejemben. Felidéztem minden boldog pillanatunkat, az első csókot, amikor elpirult, olyan gyönyörű volt. A szemét, ahogy mosolygott rám. Életem legszebb időszaka volt a vele töltött hónapok sora. Szenvedtem, de azt már nem akartam, hogy ő is tovább szenvedjen, így arra jutottam, hogy el kell engednem, de nem tudtam megtenni. Önző voltam, őt akartam, de nem tudtam, hogyan kérhetnék bocsánatot, ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy nincs több esélyem. Milliószor lejátszottam magamban millió lehetőséget, hogy kérhetnék bocsánatot, de gyáva voltam megtenni. Sokszor kaptam lehetőséget a hibáimat jóvá tenni, kijavítani, sokkal többször mint megérdemeltem volna, nem remélhettem még egy életet.
Rami is többször próbált velem beszélni, de nem akartam, hogy a kígyó újra elbűvöljön, így jobbnak láttam, ha erre nem kerül sor. Bár utána Cipruson odajött hozzám bocsánatot kérni, de közöltem vele, hogy nem kérek belőle, így ennyiben is maradtunk.
2 napja pedig Kellantól kaptam egy nem éppen baráti hívást, amikor is igencsak a földbe döngölt, így telefonon keresztül is, mintha nem érezném anélkül is ramatyul magamat, de persze teljesen igaza van. Ashley is teljesen kiakadt, tőle is kaptam egy kis fejmosást, teljes joggal. Persze tudom, hogy anyu is aggódik, mikor napokig nem jelentkezek és Trixit is sajnálja, mivel nagyon szerette. Szerinte utána kellene mennem, de hogy tehetném. Azt viszont nem értem miért kellett elmondania a többieknek?
Az életem romokban hever, amit csak magamnak köszönhetek. Volt egy gyönyörű okos barátnőm, aki már a menyasszonyom is volt, teljes volt az életem és most nincs semmim.
Ezek a gondolatok jártak minden nap, minden órájában a fejemben és nem tudtam tőlük szabadulni.
A mai napon is eddig annyit tettem, hogy felkeltem és vártam a csodát. Ültem az ágyon és újra csak kavarogtak a gondolatok a fejemben, azok a gondolatok, amik egy ideje kitöltik az elmémet.
Egyszer megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és Kellan neve villogott rajta.
- Remek újabb lecseszés - gondoltam magamban.
Először arra gondoltam, hogy fel sem veszem, de rájöttem, hogy azzal csak olajat öntenék a tűzre, így felvettem a telefont és vártam a kitörést.
- Kellan! – szóltam bele.
- Rob! – alig hallottam mit mond, csak suttogott, éreztem, hogy baj van.
- Jézusom mi történt? - kérdeztem
- T…Tri…Trixi – dadogta
2010. január 13., szerda
59. Váratlan látogatók
Sziasztok!
Ígéretemhez híven itt is a következő fejezet:)Felrakom, mielőtt még belefulladnék a spanyol szavakba...:)
Ez még Trixi szemszöge, a következő viszont már Rob szemszögéből mutatja majd a dolgokat.
Az ajánlatom továbbra is áll, a komik számától függ, mikor érkezik a következő fejezet, szóval újfent rajtatok múlik!
Puszillak benneteket!
u.i: Köszönöm szépen a komikat!!!
Jaj és tegnap (2010. jan. 12.-én) kevesebb, mint 1 hónap alatt elértük az 5000 látogatót. Ezt is nagyon KÖSZÖNÖM!
A napok elteltek felettem, egyik követte a másikat. Még mindig nem voltam jól, a szívem darabjai fájtak, de a felejtés és gyógyulás útjára léptem. Bár a felejtés nehezen ment és nem is igazán akartam felejteni. A szép emlékeket meg akartam őrizni és mosolyogva visszaemlékezni rájuk. Robot még mindig szerettem és tudtam, hogy szeretni is fogom, ezen nem tudok változtatni. Közben Robert persze próbált felhívni, de nem vettem fel, vagy kinyomtam. 2-szer küldtem neki sms-t, hogy jól vagyok, csak hagyjon békén. Néha csokrokat is kaptam, kártyákkal, hogy „sajnálom” „ne haragudj” „szeretlek”, de ezek a csokrok szépen a kukában landoltak.
Meglepődtem azon, hogy nem jött utánam, pedig számítottam rá.
Már másfél hét telt el és újra megkezdődött a suli, így megint volt, ami lekötötte a figyelmemet.
A kedvenc kávézómban is mindennapi vendég voltam. Egyik nap, mikor hazaértem suliból, újabb csokor várt az ajtó előtt, ezen a következő kártya szerepelt: „ A szívem nálad van”
Ezt a csokrot már nem dobtam ki a kukába, hanem szépen kiraktam az asztalra. Éreztem, hogy ez is egy újabb lépés a fény felé.
Nekiláttam, hogy valami kaját csináljak magamnak, amikor megszólalt a mobilom. Mikor megláttam a kijelzőn, hogy ki keres, örültem is, de egy kicsit féltem is.
- Szia Ash! – szóltam bele
- Szia! – mondta egy kicsit mérgesen
- Mi baj? - kérdeztem
- Ezt én is kérdezhetném – mondta durcásan - miért nem szóltál, hogy baj van, miért csak most tudom meg, hogy összevesztetek?
- Ash, ne haragudj, csak annyira magam alatt voltam, hogy.. - kezdtem
- Oké, semmi baj, nem kell magyarázkodnod - enyhült meg – úgyis nem sokára elmesélhetsz mindent.
- Ezt meg, hogy érted? – kérdeztem meglepetten
- Úgy hogy úton vagyok hozzád – magyarázta – baj?
- Nem dehogyis - mondtam -, de jó lesz, örülök
- Akkor jó
„Hogy lehet ekkora barom” – hallottam a háttérből
- Ez ki volt? – kérdeztem
- Nyugi, csak Kellan – magyarázta Ashley – mikor megtudta, nem bírt egy helyben maradni és közölte, hogy ő is jön és egy kicsit pipa Robra és akkor még finoman fogalmaztam.
- Ohh – nyögtem
- Akkor várlak benneteket – mondtam – mikorra értek ide?
- Kb 1 óra
- Rendben, akkor nem sokára
- Szia!
- Szia!
Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy sírjak. Elvégre nagyon szeretem Ashleyt és Kellant is, de mégiscsak Rob barátai és nem tudtam mi sülhet ki ebből.
Úgy döntöttem gyors összedobok valami kaját és a rakott tészta mellett tettem le a voksom, mivel az gyorsan készen van. Épp kivettem a sütőből a kaját, mikor kopogtattak az ajtón.
- Sziasztok! – köszöntem miután ajtót nyitottam – gyertek be!
Mindketten adtak 2-2 puszit és beljebb masíroztak.
- Hogy vagy? – kérdezte Ash
- Most már jól – mondtam – de őt nem tudtam becsapni.
- Szereted, igaz és szenvedsz? – szegezte nekem a kérdést
- Szeretem és mindig is szeretni fogom! - válaszoltam
- Na akkor mesélj el szépen minden, mert Robból nem lehetett semmi értelmeset kihúzni – adta ki a parancsot
Letelepedtünk a kanapéra. Kellan és Ash közrefogtak és itták minden szavamat. Ash gyilkos pillantásokat vetett, mikor a fő részhez értem, Kellan keze pedig ökölbe szorult és morgott a foga között.
- Hát ennyi lenne – zártam le
- Azt a… – kezdte volna Kellan
- Hagyd abba! – rivallt rá Ashley
- Azt ugye tudod, hogy szeret? – kérdezte tőlem
- Persze – mondtam gúnyosan
- Lehet, hogy meg kellett volna hallgatnod – motyogta maga elé
- Ugyan miért? – kérdeztem mérgesen - úgy láttam elég jól elvoltak és Rob sem igazán tiltakozott
- De – mondta volna tovább Ash
- Ashley – kezdtem mérges lenni – most azért jöttél, hogy őt védd, mert ha igen, akkor nincs miről beszélnünk
- Nem azért jöttünk – hajtotta le a fejét – Rob valóban aljas dolgot művelt. Aggódtunk érted.
- Nekem már tényleg olyan vagy, mint a testvérem – magyarázta - és tudnom kellett, hogy jól vagy.
- Köszönöm! – borultam a nyakába
- Kitekerem a nyakát! – morgott Kellan
- Héé mackó, nyugi – bújtam oda hozzá, mire ő átölelt
- Megverem, amiért bántott téged – motyogta a hajamba
- Nem bántott
- De igen
- Hagyjuk jó – kértem
Így végre lezártuk ezt a témát, pár perc múlva megszólaltam.
- Annyira jó, hogy itt vagytok
- Holnapután megyünk is vissza, csak tudni akartuk, hogy jól vagy – mondta Ash
- És hol alszotok? - kérdeztem
- Majd keresünk valami szállodát - válaszolta
- Szó sem lehet róla! – ellenkeztem - itt alszotok!
- Nem akarunk zavarni
- Beszélsz butákat! – mondtam - maradtok és kész!
- Oké – egyezett bele
- Ha nem gond igénybe venném a fürdőt - mondta Ashley - egy kicsit megviselt az út
- Persze, csak nyugodtan – mosolyogtam - a konyha melletti ajtó
- Nem sokára jövök – nézett hátra
- Tényleg jól vagy? – kérdezte Kellan pár perc múlva
- Igen
- Ha kell egy váll, amin sírni szeretnél vagy valaki, aki meghallgat - mondta
- Köszi, aranyos vagy – mondtam és adtam egy puszit az arcára
Szorosan magához húzott és jó érzés volt a karjai között pihenni. Néhány perc múlva, azonban kezdett egy kicsit kellemetlen lenni, így kimásztam Kellan karjaiból, de túl hirtelen állhattam fel, mert megszédültem. Még láttam a fürdőből kilépő Ashley homályos alakját, de aztán elsötétült a kép.
Ígéretemhez híven itt is a következő fejezet:)Felrakom, mielőtt még belefulladnék a spanyol szavakba...:)
Ez még Trixi szemszöge, a következő viszont már Rob szemszögéből mutatja majd a dolgokat.
Az ajánlatom továbbra is áll, a komik számától függ, mikor érkezik a következő fejezet, szóval újfent rajtatok múlik!
Puszillak benneteket!
u.i: Köszönöm szépen a komikat!!!
Jaj és tegnap (2010. jan. 12.-én) kevesebb, mint 1 hónap alatt elértük az 5000 látogatót. Ezt is nagyon KÖSZÖNÖM!
A napok elteltek felettem, egyik követte a másikat. Még mindig nem voltam jól, a szívem darabjai fájtak, de a felejtés és gyógyulás útjára léptem. Bár a felejtés nehezen ment és nem is igazán akartam felejteni. A szép emlékeket meg akartam őrizni és mosolyogva visszaemlékezni rájuk. Robot még mindig szerettem és tudtam, hogy szeretni is fogom, ezen nem tudok változtatni. Közben Robert persze próbált felhívni, de nem vettem fel, vagy kinyomtam. 2-szer küldtem neki sms-t, hogy jól vagyok, csak hagyjon békén. Néha csokrokat is kaptam, kártyákkal, hogy „sajnálom” „ne haragudj” „szeretlek”, de ezek a csokrok szépen a kukában landoltak.
Meglepődtem azon, hogy nem jött utánam, pedig számítottam rá.
Már másfél hét telt el és újra megkezdődött a suli, így megint volt, ami lekötötte a figyelmemet.
A kedvenc kávézómban is mindennapi vendég voltam. Egyik nap, mikor hazaértem suliból, újabb csokor várt az ajtó előtt, ezen a következő kártya szerepelt: „ A szívem nálad van”
Ezt a csokrot már nem dobtam ki a kukába, hanem szépen kiraktam az asztalra. Éreztem, hogy ez is egy újabb lépés a fény felé.
Nekiláttam, hogy valami kaját csináljak magamnak, amikor megszólalt a mobilom. Mikor megláttam a kijelzőn, hogy ki keres, örültem is, de egy kicsit féltem is.
- Szia Ash! – szóltam bele
- Szia! – mondta egy kicsit mérgesen
- Mi baj? - kérdeztem
- Ezt én is kérdezhetném – mondta durcásan - miért nem szóltál, hogy baj van, miért csak most tudom meg, hogy összevesztetek?
- Ash, ne haragudj, csak annyira magam alatt voltam, hogy.. - kezdtem
- Oké, semmi baj, nem kell magyarázkodnod - enyhült meg – úgyis nem sokára elmesélhetsz mindent.
- Ezt meg, hogy érted? – kérdeztem meglepetten
- Úgy hogy úton vagyok hozzád – magyarázta – baj?
- Nem dehogyis - mondtam -, de jó lesz, örülök
- Akkor jó
„Hogy lehet ekkora barom” – hallottam a háttérből
- Ez ki volt? – kérdeztem
- Nyugi, csak Kellan – magyarázta Ashley – mikor megtudta, nem bírt egy helyben maradni és közölte, hogy ő is jön és egy kicsit pipa Robra és akkor még finoman fogalmaztam.
- Ohh – nyögtem
- Akkor várlak benneteket – mondtam – mikorra értek ide?
- Kb 1 óra
- Rendben, akkor nem sokára
- Szia!
- Szia!
Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy sírjak. Elvégre nagyon szeretem Ashleyt és Kellant is, de mégiscsak Rob barátai és nem tudtam mi sülhet ki ebből.
Úgy döntöttem gyors összedobok valami kaját és a rakott tészta mellett tettem le a voksom, mivel az gyorsan készen van. Épp kivettem a sütőből a kaját, mikor kopogtattak az ajtón.
- Sziasztok! – köszöntem miután ajtót nyitottam – gyertek be!
Mindketten adtak 2-2 puszit és beljebb masíroztak.
- Hogy vagy? – kérdezte Ash
- Most már jól – mondtam – de őt nem tudtam becsapni.
- Szereted, igaz és szenvedsz? – szegezte nekem a kérdést
- Szeretem és mindig is szeretni fogom! - válaszoltam
- Na akkor mesélj el szépen minden, mert Robból nem lehetett semmi értelmeset kihúzni – adta ki a parancsot
Letelepedtünk a kanapéra. Kellan és Ash közrefogtak és itták minden szavamat. Ash gyilkos pillantásokat vetett, mikor a fő részhez értem, Kellan keze pedig ökölbe szorult és morgott a foga között.
- Hát ennyi lenne – zártam le
- Azt a… – kezdte volna Kellan
- Hagyd abba! – rivallt rá Ashley
- Azt ugye tudod, hogy szeret? – kérdezte tőlem
- Persze – mondtam gúnyosan
- Lehet, hogy meg kellett volna hallgatnod – motyogta maga elé
- Ugyan miért? – kérdeztem mérgesen - úgy láttam elég jól elvoltak és Rob sem igazán tiltakozott
- De – mondta volna tovább Ash
- Ashley – kezdtem mérges lenni – most azért jöttél, hogy őt védd, mert ha igen, akkor nincs miről beszélnünk
- Nem azért jöttünk – hajtotta le a fejét – Rob valóban aljas dolgot művelt. Aggódtunk érted.
- Nekem már tényleg olyan vagy, mint a testvérem – magyarázta - és tudnom kellett, hogy jól vagy.
- Köszönöm! – borultam a nyakába
- Kitekerem a nyakát! – morgott Kellan
- Héé mackó, nyugi – bújtam oda hozzá, mire ő átölelt
- Megverem, amiért bántott téged – motyogta a hajamba
- Nem bántott
- De igen
- Hagyjuk jó – kértem
Így végre lezártuk ezt a témát, pár perc múlva megszólaltam.
- Annyira jó, hogy itt vagytok
- Holnapután megyünk is vissza, csak tudni akartuk, hogy jól vagy – mondta Ash
- És hol alszotok? - kérdeztem
- Majd keresünk valami szállodát - válaszolta
- Szó sem lehet róla! – ellenkeztem - itt alszotok!
- Nem akarunk zavarni
- Beszélsz butákat! – mondtam - maradtok és kész!
- Oké – egyezett bele
- Ha nem gond igénybe venném a fürdőt - mondta Ashley - egy kicsit megviselt az út
- Persze, csak nyugodtan – mosolyogtam - a konyha melletti ajtó
- Nem sokára jövök – nézett hátra
- Tényleg jól vagy? – kérdezte Kellan pár perc múlva
- Igen
- Ha kell egy váll, amin sírni szeretnél vagy valaki, aki meghallgat - mondta
- Köszi, aranyos vagy – mondtam és adtam egy puszit az arcára
Szorosan magához húzott és jó érzés volt a karjai között pihenni. Néhány perc múlva, azonban kezdett egy kicsit kellemetlen lenni, így kimásztam Kellan karjaiból, de túl hirtelen állhattam fel, mert megszédültem. Még láttam a fürdőből kilépő Ashley homályos alakját, de aztán elsötétült a kép.
2010. január 11., hétfő
58. Halvány fény a sötétségben
Sziasztok!
Itt a következő fejezet, ami még nem Rob szemszöge, de az is jön hamarosan, ígérem:)
Van egy ajánlatom: 5 komi esetén 3 nap múlva lesz friss, 8 komi esetén 2 nap múlva:)
Szóval csak rajtatok múlik!
Jó olvasást!
Puszi!
A hazafelé út hosszabbnak tűnt, mint eddig valaha. 1 órás vonatozás után, megint csörögni kezdett a mobilom. Ránéztem a kijelzőre és Peti neve villogott rajta. Szívem szerint nem vettem volna fel, pláne azok után, ami az állomáson történt, de nem akartam bunkó lenni. Azt viszont nyugtáztam magamban, hogy jól tettem, hogy nem fogadtam el a meghívását, semmi jóra nem vezetett volna. Vettem egy nagy levegőt és felvettem a telefont.
- Szia! – szóltam bele
- Szia csajszi! – köszönt ő is - ne haragudj rám, hülye voltam az állomáson, csak hát nem tudom elviselni, hogy valaki megbántott és, hogy ilyen szomorú vagy és egy kicsit elborult az agyam – hadarta egy szuszra – meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze – mondtam gyorsan, mielőtt hegyi beszédbe kezdett volt – fátylat rá
- Köszönöm – mondta megkönnyebbülten – akkor barátok?
- Barátok – nyugtáztam én is
- Nagyon vigyázz magadra és ha bármi baj van, tudod, hol találsz
- Köszönöm! Szia! – köszöntem el
- Szia!
Ezután az út hátralevő részét magamba roskadva töltöttem. Mikor beléptem a lakásba, a szomorúság meg nagyobb erővel tört rám, mint eddig. Minden Robra emlékeztetett, már ő is ide tartozott. Behunytam a szemem és éreztem ahogy átkarol, éreztem ajkait, az ajkamon. Kinyitottam a szemem és megráztam a fejem. El kell felejtenem, nem szabad, hogy a gondolataim csak körülötte forogjanak. Ő volt az életem, de annak már vége, bár azt is tudtam, hogy ez nem igaz. A szívem ugyan darabokban, de minden egyes kis darabjai csak őt szereti, még mindig. Kipakolni nem volt erőm, így a táskát csak ledobtam a kanapé mellé, bementem a szobámba és ledőltem az ágyra. Az ágyon éreztem az illatát, ami megint határozottan nem tett jót nekem, így a könnyeim újra felszínre törtek. Zokogtam, zokogtam és zokogtam egészen addig, amíg álomba nem sírtam magam.
Reggel nyúzottan ébredtem és nagyon örültem, hogy nincs suli. Egyedül akartam lenni, bár az nem lesz nehéz, mert valóban egyedül vagyok. Kimentem a fürdőbe és most az egyszer nem ijedtem meg attól, ahogy kinézek. Rosszabbra számítottam. Rendbe szedtem magam, majd kijöttem. Tudtam, hogy valamivel le kellene foglalnom magam, de nem tudtam mivel. Enni nem tudtam volna, de egy kávéra szükségem volt. Gyorsan főztem magamnak kávét és eszembe jutott, hogy kb. 100 dolgozat várja, hogy kijavítsam. Elővettem a dolgozatokat, befészkeltem magam a kanapéra a kávémmal együtt és nekiláttam. Ez lefoglalt egy kicsit, így nem kalandoztak annyira a gondolataim. A dolgozatok javításával elég sokáig elvoltam. Ennyi dolgozatot még soha nem javítottam ki egyszerre, de most jól esett. Viszont miután ezzel végeztem, nem tudtam mit kezdhetnék magammal, így elhatároztam, hogy elmegyek a kedvenc kávézómba, ott otthon érzem magam. Gyors felkaptam egy farmert, meg egy felsőt, a hajam összekötöttem, felvettem a napszemüvegem és elindultam.
Mikor beléptem, megnyugodtam, tudtam, hogy itt nem bánthat senki. Timi és Tamás is dolgozott. Mikor Tamás látta, hogy egyedül vagyok, egyből oda akart hozzám jönni, gondolom, hogy kifaggasson, de Timi elkapta a karját. Látta rajtam, hogy erre a beszélgetésre nem most kellene sort keríteni, így gyors súgott valamit Tamás fülébe én intettem, hogy leülök, mire csak bólintottak. Pár perc múlva Timi már ott ült velem szembe.
- Jézusom mi történt? – kérdezte aggodalmasan
- Most nem szeretnék erről beszélni - motyogtam
- Rendben – egyezett bele – ha beszélgetni szeretnél, tudod hol találsz
- Köszönöm
- A szokásosat? - kérdezte
Bólintottam.
- Rögtön hozom!
Pár perc múlva hozta is Timi az italomat.
- Köszi - mondtam
Miután Timi elment, vettem csak észre, hogy van egy kis papírka a pohár mellett. Szétnyitottam és ez állt rajta.
„Senki nem érdemli meg, hogy bánkódj miatta, aki téged eldob az a világ legnagyobb marhája! Egy okos, gyönyörű nő vagy és örülök, hogy ismerhetlek! Fel a fejjel, boldog leszel nem sokára, mert ez jár neked!” Tamás
Ezen mosolyognom kellett. Itt tényleg szeretnek és ez a hely az igazi otthonom. Miután megittam az italomat, odamentem a pulthoz és megöleltem Tamást.
- Köszönöm!
- Tudod, hogy itt szeretettel látunk bármikor, bármi történjék – mondták egyszerre Timivel
- Tudom és köszönöm
Vettem volna elő a tárcámat, de Tamás elkapta a kezem.
- Nem - mondta gyorsan – a vendégünk voltál
- De – kezdtem volna
- Nincs de
- Köszönöm!
- Sziasztok! - köszöntem el és most már őszinte volt a mosolyom
- Vigyázz magadra! – mondták megint egyszerre
- Rendben
Ez kellett nekem, egy kicsit jobb kedvem lett. Nem jött rendbe semmi, de máshogy láttam a dolgokat. Már tudtam mosolyogni is. Hazaérve sem kerített már hatalmába a fájdalom olyan erővel, mint tegnap. Ugyan a szívem még mindig darabokban, de tudtam, hogy most már jobb lesz. Túl fogok tudni lépni rajta … idővel, de megtettem az első lépést azon az úton, ami a fényre vezet.
Itt a következő fejezet, ami még nem Rob szemszöge, de az is jön hamarosan, ígérem:)
Van egy ajánlatom: 5 komi esetén 3 nap múlva lesz friss, 8 komi esetén 2 nap múlva:)
Szóval csak rajtatok múlik!
Jó olvasást!
Puszi!
A hazafelé út hosszabbnak tűnt, mint eddig valaha. 1 órás vonatozás után, megint csörögni kezdett a mobilom. Ránéztem a kijelzőre és Peti neve villogott rajta. Szívem szerint nem vettem volna fel, pláne azok után, ami az állomáson történt, de nem akartam bunkó lenni. Azt viszont nyugtáztam magamban, hogy jól tettem, hogy nem fogadtam el a meghívását, semmi jóra nem vezetett volna. Vettem egy nagy levegőt és felvettem a telefont.
- Szia! – szóltam bele
- Szia csajszi! – köszönt ő is - ne haragudj rám, hülye voltam az állomáson, csak hát nem tudom elviselni, hogy valaki megbántott és, hogy ilyen szomorú vagy és egy kicsit elborult az agyam – hadarta egy szuszra – meg tudsz nekem bocsátani?
- Persze – mondtam gyorsan, mielőtt hegyi beszédbe kezdett volt – fátylat rá
- Köszönöm – mondta megkönnyebbülten – akkor barátok?
- Barátok – nyugtáztam én is
- Nagyon vigyázz magadra és ha bármi baj van, tudod, hol találsz
- Köszönöm! Szia! – köszöntem el
- Szia!
Ezután az út hátralevő részét magamba roskadva töltöttem. Mikor beléptem a lakásba, a szomorúság meg nagyobb erővel tört rám, mint eddig. Minden Robra emlékeztetett, már ő is ide tartozott. Behunytam a szemem és éreztem ahogy átkarol, éreztem ajkait, az ajkamon. Kinyitottam a szemem és megráztam a fejem. El kell felejtenem, nem szabad, hogy a gondolataim csak körülötte forogjanak. Ő volt az életem, de annak már vége, bár azt is tudtam, hogy ez nem igaz. A szívem ugyan darabokban, de minden egyes kis darabjai csak őt szereti, még mindig. Kipakolni nem volt erőm, így a táskát csak ledobtam a kanapé mellé, bementem a szobámba és ledőltem az ágyra. Az ágyon éreztem az illatát, ami megint határozottan nem tett jót nekem, így a könnyeim újra felszínre törtek. Zokogtam, zokogtam és zokogtam egészen addig, amíg álomba nem sírtam magam.
Reggel nyúzottan ébredtem és nagyon örültem, hogy nincs suli. Egyedül akartam lenni, bár az nem lesz nehéz, mert valóban egyedül vagyok. Kimentem a fürdőbe és most az egyszer nem ijedtem meg attól, ahogy kinézek. Rosszabbra számítottam. Rendbe szedtem magam, majd kijöttem. Tudtam, hogy valamivel le kellene foglalnom magam, de nem tudtam mivel. Enni nem tudtam volna, de egy kávéra szükségem volt. Gyorsan főztem magamnak kávét és eszembe jutott, hogy kb. 100 dolgozat várja, hogy kijavítsam. Elővettem a dolgozatokat, befészkeltem magam a kanapéra a kávémmal együtt és nekiláttam. Ez lefoglalt egy kicsit, így nem kalandoztak annyira a gondolataim. A dolgozatok javításával elég sokáig elvoltam. Ennyi dolgozatot még soha nem javítottam ki egyszerre, de most jól esett. Viszont miután ezzel végeztem, nem tudtam mit kezdhetnék magammal, így elhatároztam, hogy elmegyek a kedvenc kávézómba, ott otthon érzem magam. Gyors felkaptam egy farmert, meg egy felsőt, a hajam összekötöttem, felvettem a napszemüvegem és elindultam.
Mikor beléptem, megnyugodtam, tudtam, hogy itt nem bánthat senki. Timi és Tamás is dolgozott. Mikor Tamás látta, hogy egyedül vagyok, egyből oda akart hozzám jönni, gondolom, hogy kifaggasson, de Timi elkapta a karját. Látta rajtam, hogy erre a beszélgetésre nem most kellene sort keríteni, így gyors súgott valamit Tamás fülébe én intettem, hogy leülök, mire csak bólintottak. Pár perc múlva Timi már ott ült velem szembe.
- Jézusom mi történt? – kérdezte aggodalmasan
- Most nem szeretnék erről beszélni - motyogtam
- Rendben – egyezett bele – ha beszélgetni szeretnél, tudod hol találsz
- Köszönöm
- A szokásosat? - kérdezte
Bólintottam.
- Rögtön hozom!
Pár perc múlva hozta is Timi az italomat.
- Köszi - mondtam
Miután Timi elment, vettem csak észre, hogy van egy kis papírka a pohár mellett. Szétnyitottam és ez állt rajta.
„Senki nem érdemli meg, hogy bánkódj miatta, aki téged eldob az a világ legnagyobb marhája! Egy okos, gyönyörű nő vagy és örülök, hogy ismerhetlek! Fel a fejjel, boldog leszel nem sokára, mert ez jár neked!” Tamás
Ezen mosolyognom kellett. Itt tényleg szeretnek és ez a hely az igazi otthonom. Miután megittam az italomat, odamentem a pulthoz és megöleltem Tamást.
- Köszönöm!
- Tudod, hogy itt szeretettel látunk bármikor, bármi történjék – mondták egyszerre Timivel
- Tudom és köszönöm
Vettem volna elő a tárcámat, de Tamás elkapta a kezem.
- Nem - mondta gyorsan – a vendégünk voltál
- De – kezdtem volna
- Nincs de
- Köszönöm!
- Sziasztok! - köszöntem el és most már őszinte volt a mosolyom
- Vigyázz magadra! – mondták megint egyszerre
- Rendben
Ez kellett nekem, egy kicsit jobb kedvem lett. Nem jött rendbe semmi, de máshogy láttam a dolgokat. Már tudtam mosolyogni is. Hazaérve sem kerített már hatalmába a fájdalom olyan erővel, mint tegnap. Ugyan a szívem még mindig darabokban, de tudtam, hogy most már jobb lesz. Túl fogok tudni lépni rajta … idővel, de megtettem az első lépést azon az úton, ami a fényre vezet.
2010. január 9., szombat
57. Barát?
Sziasztok!
Mivel a nyelvvizsga írásbeli részén túl vagyok, hogy mennyire sikeresen az majd kiderül, úgy gondoltam, hozom a következő fejit, melyben egy kicsit jobban megismerjük Petit:)
Nagyon kíváncsi lennék a véleményekre és arra kérnék mindenkit, hogy aki teheti komizzon...nagyon örülnék neki...köszönöm!
Puszi!
- Istenem Trixi, mi a baj? – kérdezte ijedten
- S…se…semmi – dadogtam
Persze Peti nem volt hülye, átlátott rajtam.
- Pasi van a dologban, igaz? – kérdezte – valaki megbántott.
Ránéztem és a szememből kiolvasta az egészet.
- Megverem azt a szemét gazembert – köpte mérgesen
- Peti ne, kérlek!
- Ki volt az, aki ennyire megbántott? - kérdezte
- Nem számít - suttogtam
- De igen – nézett mélyen a szemembe
- Kérlek – motyogtam egyre halkabban
- Rendben, ne haragudj – kért elnézést – szeretnél beszélni róla?
- Hát, nem is tudom
- Lehet, jobb lenne, ha elmondanád valakinek és akkor könnyebben feldolgoznád a dolgokat - magyarázta
- Lehet igazad van – motyogtam
Ebben a pillanatban csörögni kezdett a mobilom. Nagy nehezen kihorgásztam a táskából, ám mikor megláttam, ki keres, egyből kinyomtam.
- Nem veszed fel? – kérdezte Peti meglepetten
- Nem akarok beszélni vele
- Ohh – nyögte – hogy az a szemét disznó volt
- Peti – néztem rá mérgesen
- Oké, bocsánat
- Ha nem haragszol, gyors írnék egy sms-t - mondtam
- Persze – mondta – neki?
- Csak, hogy tudja, hogy épségben itthon vagyok, de beszélni nem akarok vele - magyaráztam
Gyors be is pötyögtem:
„Épségben hazaértem. Még Pesten vagyok, este megyek haza Szegedre.”
És már el is küldtem.
- Készen vagyok – mondtam – mehetünk
Ekkor Peti kézen fogott és az egyik kis utca felé vettük az irányt. Kb. 10 perces séta után meg is érkeztünk egy valóban nagyon kedves teázóhoz. Helyet foglaltunk az egyik asztalnál, majd 1 perc múlva meg is kaptuk az itallapokat. Miután a pincér felvette a rendelést, Peti várakozóan rám nézett.
- Később – mondtam – egy kicsit összeszedem magam és elmesélem
- Rendben – egyezett bele
- Addig mesélj te – kértem
- Hát mi meséljek? – kérdezte
- Bármit – válaszoltam
- Oké - kezdett bele - van egy kis irodám, ami nagyon jól megy. 5 barátommal nyitottuk meg 1 éve és azóta egyre jobban alakulnak a dolgok. Rengeteg szerződésünk van, jobbat nem is kívánhatnék. Úgy érzem az életem sínre került.
Közben kihozták az italokat is, Peti pedig folytatta.
- Rengeteget dolgozunk, de megéri. Rengeteg új embert ismerek meg a munkám által és nagyon élvezem. Mostanában egy amatőr zenekarban is gitározok és énekelek – mesélte lelkesen
- Ez komoly? - kérdeztem meglepetten – bár magam sem értem miért lepett meg, mindig is jó hangja volt
- Aha – mosolygott
- Ha gondolod egyszer gitározok neked – vetette fel
Erre megint könnyek szöktek a szemembe.
- Mi baj? – kérdezte
- Semmi – mondtam és megtöröltem könnyes arcomat
- Most már kérlek meséld el – suttogta – nem szeretnék megint olyat mondani, ami elszomorít
- Nem a te hibád
- Tudom – mondta -, de azt nem bírom nézni, hogy ilyen szomorú vagy.
Vettem egy nagy levegőt és belekezdtem. Elmeséltem, hogy mentünk ki Ramival Londonba, hogyan találkoztam Robbal. Mikor tudatosult Petiben, hogy kiről is van szó, elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Te, Robert Pattinsonnal jártál? – kérdezte hitetlenkedve
Bólintottam.
- Nem vagy kispályás, te csaj – mosolygott – ez igen
Valahogy én nem tudtam ezen az egészen mosolyogni, nekem túlságosan fájtak az emlékek.
Peti meg is látta, hogy nem igazán jött be, amit mondott és egyből el is kapta az asztalon lévő kezemet és bocsánatot kért.
- Ne haragudj! – szégyenkezett – annyira bunkó vagyok
- Semmi baj
- Folytasd kérlek - kérlelt
Így tovább meséltem, bár apró részleteket kihagytam. Szerencsém volt mivel Petit túlságosan leköti a munkája, így nem olvas pletykalapokat, így arra sem jött rá, hogy néhány dolgot elferdítettem. Kihagytam pl. a Kristenes dolgokat. A végét azonban nem másíthattam meg.
- Mivel mindkettőnknek elérkezett a szabadság ideje, ezért úgy döntöttünk, hogy elutazunk – meséltem – nem tudtam, hova megyünk, meglepi volt, de a végén sikerült belőle kiszednem. Ciprusra mentünk, de a szerelem szigete nálunk csak megölt mindent – mondtam, de itt elhallgattam és megint potyogtak a könnyeim.
Peti türelmesen várt, hogy folytassam. Pár perc múlva, továbbmondtam, bár már nem kellett sok a történet végéhez.
- Reggel megláttam, ahogy a folyosón smárol Ramival – fejeztem be a történetet
- Hogy mi? – nézett rám értetlenül Peti - Rami meg Robert?
Bólintottam.
- Még nagyobb gazember, mint eddig gondoltam – mondta mérgesen
- Peti! - kértem
- Oké, ne haragudj
Miután ezen túlestem, szerencsére Peti is hanyagolta a témát és kellemesebb vizekre eveztünk. Mesélt a húgáról, akit én is kishúgomként szeretek, a szüleiről. Az idő gyorsan elrepült és egyszer csak arra eszméltünk fel, hogy lassan mennünk kellene, ha el akarom érni a vonatot.
- Ha nem szeretnél hazamenni – kezdte – alhatsz nálam, van egy vendégszobám
- Ez aranyos tőled – mosolyogtam rá – de hazamegyek
- Biztos? – kérdezte – jó lenne még beszélgetni, olyan rég láttalak
- Ígérem, hogy hamarosan feljövök és találkozunk, rendben? – mondtam mosolyogva
- Oké – adta meg magát.
Nem akartam megbántani, elvégre annyira aranyos volt velem és nagyon szeretem, de most már egyedül akartam lenni. Gyors vissza is értünk az irodához, Peti felszaladt a csomagomért és már a kocsija felé vettük az irányt.
- Ígérd meg, hogy hívsz, ha hazaérsz – kérte már a kocsiban
- Ígérem – mosolyogtam
A vártnál sokkal hamarabb kiértünk az állomásra. A vonat már bent állt, így gyors vettem jegyet és visszamentem Petihez
- Hát – kezdtem – köszönöm
- Nagyon sajnálom, ami történt – motyogta-, de az a barom nem érdemelt meg téged
- Ne kezd megint! – kértem
- Na haragudj, de ez az igazság!
- Annyira nagy szíved van és annyira jó lelkű vagy – suttogta – megérdemelnéd, hogy valaki a tenyerén hordozzon – mondta lehajtott fejjel, de amint kimondta az utolsó szót, felemelte a fejét és valami furcsa csillogást láttam a szemeiben. Olyan csillogást, amit még nem láttam.
- Megérdemelnéd, hogy boldog legyél – folytatta – valaki olyannal, aki tényleg szeret és megbecsül
Ahogy ezeket kimondta arcát elkezdte közelíteni az enyémhez és éreztem, hogy ez nem egy baráti puszi akar lenni, így gyors kitértem előle.
- Peti – kezdtem – ne, kérlek!
- Ne haragudj! – motyogta – tudom, hogy neked csak egy barát vagyok
- Igen, a legjobb – mondtam – ne tegyük tönkre
- Rendben – hajtotta le a fejét - sajnálom
- Semmi baj – mondtam és megöleltem
Majd gyors adtam egy puszit az arcára, elköszöntem és felszálltam a vonatra.
Elég nekem a Robbal történteket feldolgozni, nem kell még egy bonyodalom. Ahogy a gondolat végére értem a mobilom csörögni kezdett. Petire számítottam, de helyette Rob neve villogott a kijelzőn. Vettem egy mély levegőt és kinyomtam.
Mivel a nyelvvizsga írásbeli részén túl vagyok, hogy mennyire sikeresen az majd kiderül, úgy gondoltam, hozom a következő fejit, melyben egy kicsit jobban megismerjük Petit:)
Nagyon kíváncsi lennék a véleményekre és arra kérnék mindenkit, hogy aki teheti komizzon...nagyon örülnék neki...köszönöm!
Puszi!
- Istenem Trixi, mi a baj? – kérdezte ijedten
- S…se…semmi – dadogtam
Persze Peti nem volt hülye, átlátott rajtam.
- Pasi van a dologban, igaz? – kérdezte – valaki megbántott.
Ránéztem és a szememből kiolvasta az egészet.
- Megverem azt a szemét gazembert – köpte mérgesen
- Peti ne, kérlek!
- Ki volt az, aki ennyire megbántott? - kérdezte
- Nem számít - suttogtam
- De igen – nézett mélyen a szemembe
- Kérlek – motyogtam egyre halkabban
- Rendben, ne haragudj – kért elnézést – szeretnél beszélni róla?
- Hát, nem is tudom
- Lehet, jobb lenne, ha elmondanád valakinek és akkor könnyebben feldolgoznád a dolgokat - magyarázta
- Lehet igazad van – motyogtam
Ebben a pillanatban csörögni kezdett a mobilom. Nagy nehezen kihorgásztam a táskából, ám mikor megláttam, ki keres, egyből kinyomtam.
- Nem veszed fel? – kérdezte Peti meglepetten
- Nem akarok beszélni vele
- Ohh – nyögte – hogy az a szemét disznó volt
- Peti – néztem rá mérgesen
- Oké, bocsánat
- Ha nem haragszol, gyors írnék egy sms-t - mondtam
- Persze – mondta – neki?
- Csak, hogy tudja, hogy épségben itthon vagyok, de beszélni nem akarok vele - magyaráztam
Gyors be is pötyögtem:
„Épségben hazaértem. Még Pesten vagyok, este megyek haza Szegedre.”
És már el is küldtem.
- Készen vagyok – mondtam – mehetünk
Ekkor Peti kézen fogott és az egyik kis utca felé vettük az irányt. Kb. 10 perces séta után meg is érkeztünk egy valóban nagyon kedves teázóhoz. Helyet foglaltunk az egyik asztalnál, majd 1 perc múlva meg is kaptuk az itallapokat. Miután a pincér felvette a rendelést, Peti várakozóan rám nézett.
- Később – mondtam – egy kicsit összeszedem magam és elmesélem
- Rendben – egyezett bele
- Addig mesélj te – kértem
- Hát mi meséljek? – kérdezte
- Bármit – válaszoltam
- Oké - kezdett bele - van egy kis irodám, ami nagyon jól megy. 5 barátommal nyitottuk meg 1 éve és azóta egyre jobban alakulnak a dolgok. Rengeteg szerződésünk van, jobbat nem is kívánhatnék. Úgy érzem az életem sínre került.
Közben kihozták az italokat is, Peti pedig folytatta.
- Rengeteget dolgozunk, de megéri. Rengeteg új embert ismerek meg a munkám által és nagyon élvezem. Mostanában egy amatőr zenekarban is gitározok és énekelek – mesélte lelkesen
- Ez komoly? - kérdeztem meglepetten – bár magam sem értem miért lepett meg, mindig is jó hangja volt
- Aha – mosolygott
- Ha gondolod egyszer gitározok neked – vetette fel
Erre megint könnyek szöktek a szemembe.
- Mi baj? – kérdezte
- Semmi – mondtam és megtöröltem könnyes arcomat
- Most már kérlek meséld el – suttogta – nem szeretnék megint olyat mondani, ami elszomorít
- Nem a te hibád
- Tudom – mondta -, de azt nem bírom nézni, hogy ilyen szomorú vagy.
Vettem egy nagy levegőt és belekezdtem. Elmeséltem, hogy mentünk ki Ramival Londonba, hogyan találkoztam Robbal. Mikor tudatosult Petiben, hogy kiről is van szó, elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Te, Robert Pattinsonnal jártál? – kérdezte hitetlenkedve
Bólintottam.
- Nem vagy kispályás, te csaj – mosolygott – ez igen
Valahogy én nem tudtam ezen az egészen mosolyogni, nekem túlságosan fájtak az emlékek.
Peti meg is látta, hogy nem igazán jött be, amit mondott és egyből el is kapta az asztalon lévő kezemet és bocsánatot kért.
- Ne haragudj! – szégyenkezett – annyira bunkó vagyok
- Semmi baj
- Folytasd kérlek - kérlelt
Így tovább meséltem, bár apró részleteket kihagytam. Szerencsém volt mivel Petit túlságosan leköti a munkája, így nem olvas pletykalapokat, így arra sem jött rá, hogy néhány dolgot elferdítettem. Kihagytam pl. a Kristenes dolgokat. A végét azonban nem másíthattam meg.
- Mivel mindkettőnknek elérkezett a szabadság ideje, ezért úgy döntöttünk, hogy elutazunk – meséltem – nem tudtam, hova megyünk, meglepi volt, de a végén sikerült belőle kiszednem. Ciprusra mentünk, de a szerelem szigete nálunk csak megölt mindent – mondtam, de itt elhallgattam és megint potyogtak a könnyeim.
Peti türelmesen várt, hogy folytassam. Pár perc múlva, továbbmondtam, bár már nem kellett sok a történet végéhez.
- Reggel megláttam, ahogy a folyosón smárol Ramival – fejeztem be a történetet
- Hogy mi? – nézett rám értetlenül Peti - Rami meg Robert?
Bólintottam.
- Még nagyobb gazember, mint eddig gondoltam – mondta mérgesen
- Peti! - kértem
- Oké, ne haragudj
Miután ezen túlestem, szerencsére Peti is hanyagolta a témát és kellemesebb vizekre eveztünk. Mesélt a húgáról, akit én is kishúgomként szeretek, a szüleiről. Az idő gyorsan elrepült és egyszer csak arra eszméltünk fel, hogy lassan mennünk kellene, ha el akarom érni a vonatot.
- Ha nem szeretnél hazamenni – kezdte – alhatsz nálam, van egy vendégszobám
- Ez aranyos tőled – mosolyogtam rá – de hazamegyek
- Biztos? – kérdezte – jó lenne még beszélgetni, olyan rég láttalak
- Ígérem, hogy hamarosan feljövök és találkozunk, rendben? – mondtam mosolyogva
- Oké – adta meg magát.
Nem akartam megbántani, elvégre annyira aranyos volt velem és nagyon szeretem, de most már egyedül akartam lenni. Gyors vissza is értünk az irodához, Peti felszaladt a csomagomért és már a kocsija felé vettük az irányt.
- Ígérd meg, hogy hívsz, ha hazaérsz – kérte már a kocsiban
- Ígérem – mosolyogtam
A vártnál sokkal hamarabb kiértünk az állomásra. A vonat már bent állt, így gyors vettem jegyet és visszamentem Petihez
- Hát – kezdtem – köszönöm
- Nagyon sajnálom, ami történt – motyogta-, de az a barom nem érdemelt meg téged
- Ne kezd megint! – kértem
- Na haragudj, de ez az igazság!
- Annyira nagy szíved van és annyira jó lelkű vagy – suttogta – megérdemelnéd, hogy valaki a tenyerén hordozzon – mondta lehajtott fejjel, de amint kimondta az utolsó szót, felemelte a fejét és valami furcsa csillogást láttam a szemeiben. Olyan csillogást, amit még nem láttam.
- Megérdemelnéd, hogy boldog legyél – folytatta – valaki olyannal, aki tényleg szeret és megbecsül
Ahogy ezeket kimondta arcát elkezdte közelíteni az enyémhez és éreztem, hogy ez nem egy baráti puszi akar lenni, így gyors kitértem előle.
- Peti – kezdtem – ne, kérlek!
- Ne haragudj! – motyogta – tudom, hogy neked csak egy barát vagyok
- Igen, a legjobb – mondtam – ne tegyük tönkre
- Rendben – hajtotta le a fejét - sajnálom
- Semmi baj – mondtam és megöleltem
Majd gyors adtam egy puszit az arcára, elköszöntem és felszálltam a vonatra.
Elég nekem a Robbal történteket feldolgozni, nem kell még egy bonyodalom. Ahogy a gondolat végére értem a mobilom csörögni kezdett. Petire számítottam, de helyette Rob neve villogott a kijelzőn. Vettem egy mély levegőt és kinyomtam.
2010. január 6., szerda
56. Egy régi barát
Sziasztok!
Itt a következő fejezet, jó olvasást és nagyon kíváncsi lennék továbbra is, hogy mit gondoltok...
Nem tudom mikor érkezik a folytatás, mivel nyelvvizsgára tanulgatok...
Puszilok mindenkit!
A hazafelé út eszméletlenül hosszú volt. A fájdalom és a megbántottság teljesen letaglózott. Nem érzékeltem a külvilágot, csak azt éreztem, hogy a szívem kb. ezer sebből vérzik, és olyannyira darabokban van, hogy nem segíthet rajta már semmi és senki. Arra riadtam fel, hogy valaki megfogta a vállamat.
- Elnézést kisasszony – mondta a mellettem ülő úr - legyen kedves bekapcsolni az övét, megkezdjük a leszállást.
- Ohh – kaptam fel a fejem – persze, köszönöm.
- Nincs mit.
Miután sikeresen levergődtem a gépről és a repülőtérről is sikerült kijutnom, úgy éreztem, hogy még nem akarok haza menni. Otthon túl sok emlék fűzne R….., de nem mondtam ki. Elharaptam a szó végét, még magamban sem akartam kiejteni a nevét. Annyit tudtam, hogy most még nem akarok haza menni, még kell egy kis idő. Mivel csomaggal voltam, arra jutottam, hogy valahova le kellene pakolnom, elvégre ahhoz sincs kedvem, hogy egész délután hatalmas táskával mászkáljak a városban. Felhívtam egy nagyon régi, nagyon kedves barátomat, akiről tudtam, hogy Pesten dolgozik.
- Igen, tessék, Nosztredamusz Péter – szólt bele a telefonba
- Szia Peti! – köszöntem a telefonba - Némedi Beatrix vagyok.
- Ohh! – éreztem, hogy meglepődött - Szia Trixi!
- Hogy vagy? – kérdezte és hallottam a hangján, hogy örül a hívásomnak.
- Köszi, jól – válaszoltam
- Mesélj – kérlelt
- Itt vagyok Pesten.
- Komolyan?
- Igen, éppen nyaralásból jöttem haza, de a vonatom nem megy csak este, és azt szerettem volna megkérdezni, hogy lerakhatnám-e nálad a csomagomat?
- Persze – jött egyből a válasz
- Gyere be a munkahelyemre, és addig berakjuk az irodámba, és esetleg ha van kedved utána elmehetnénk együtt valahova és mesélhetnél, hogy mi van veled – csak úgy dőltek belőle a szavak – persze csak ha nincs más dolgod
- Részemről rendben
- Oké, akkor gyere a Király utca 10 számhoz – mondta – megtalálod?
- Azt hiszem menni fog - mosolyogtam
- Köszönöm - mondtam
- Igazán nincs mit, akkor nem sokára – köszönt el
- Igen. Szia
Miután letettem egy kicsit elgondolkodtam. Egyedül akartam lenni, de lehet, hogy jobb így. Legalább valaki lefoglalja a gondolataimat, és nem zakatol annyit az agyam, hogy hol és mikor rontottam el. Mindig is kedveltem Petit, nagyon jó barátok voltunk, csak hát ő felkerült Pestre én meg maradtam Szegeden, így ritkán beszéltünk, de ha lejött Szegedre, mindig meglátogatott. Elindultam a Király utca felé, és szerencsém volt, mert abban a pillanatban, ahogy kiértem a megállóba, jött is a busz. Gyors felpattantam és tovább folytattam a gondolkodást. Felidéztem mennyi hülyeséget csináltunk Petivel. Olyan volt nekem, mintha a bátyám lenne, egy ember, akire mindig számíthattam. Sajnos az utóbbi időben egy kicsit eltávolodtunk. Ekkor egy hangfoszlány jutott el a tudatomig.
2 középiskolás lány beszélgetett:
- Képzeld – újságolta az egyik – Robert Pesten fog forgatni!
Mikor meghallottam ezt a nevet, a sírás újra rám tört és nem bírtam abbahagyni. A buszon mindenki engem nézett, de nem érdekelt. Megpróbáltam uralni a vonásaimat, de nem sok sikerrel, nem akartam, hogy Peti rájöjjön, hogy baj van, elmondani pedig nem volt kedvem. 20 perc múlva le is szálltam a buszról és a megállóban, már ott várt Péter. Addigra sikerült egy kicsit úrrá lennem a fájdalmamon.
- Szia csajszi! – köszönt vigyorogva – majd odajött hozzám és adott 2 puszit.
- Szia! – mosolyogtam rá
- Na add a csomagodat!
- Elbírok vele - ellenkeztem
- Ne ellenkezz!
- Oké – adtam meg magam
3 perc séta után meg is érkeztünk a Király utcába.
- Gyors felviszem a csomagod – mondta – 1 perc és itt vagyok
- Rendben
Valóban nem is telt bele 1 perc és Peti már vissza is tért
- Itt is vagyok – vigyorgott – el sem hiszem, hogy látlak
- Hát valóban régen beszéltünk
- Mikor megy a vonatod? - kérdezte
- 20:53-kor – válaszoltam
- Szuper, kiviszlek az állomásra – vigyorgott még mindig
- De – kezdtem volna
- Erről nem nyitok vitát - legyintett
- Köszönöm
- Ez a legkevesebb – mosolygott és megölelt
- Vagyis van 4 óránk – összegezte a dolgokat – tudok egy nagyon hangulatos helyet a közelben
- Oké- adtam meg magam, mert rájöttem, hogy kár ellenkezni -,de várj csak, neked nem lesz bajod abból, ha most lógsz a munkából?
- Nem, mivel enyém az iroda- vigyorgott
- Ohh! – szólt belőlem a meglepettség – Ezt el kell mesélned!
- Csak utánad – vigyorgott még mindig és adott egy puszit a homlokomra
Ez a gesztus nem lepett meg, mivel Petivel, mindig is ez volt a szokás közöttünk.
- Tessék? - habogtam
- Először te mesélsz, majd aztán én – nézett rám - rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom, mi történt veled az elmúlt 2 évben.
- Nem sok – motyogtam
- Azt nem hiszem el- mosolygott rám- te, aki körül mindig zajlottak az események. Soha nem voltál az az otthonülő típus.
- Na mesélj! – vigyorgott – Munka? Pasi?
Ennél a szónál a gyomrom görcsbe rándult és eddig jól leplezett fájdalmam a felszínre tört és nem bírtam tovább, könnyeim újra ömleni kezdtek.
Itt a következő fejezet, jó olvasást és nagyon kíváncsi lennék továbbra is, hogy mit gondoltok...
Nem tudom mikor érkezik a folytatás, mivel nyelvvizsgára tanulgatok...
Puszilok mindenkit!
A hazafelé út eszméletlenül hosszú volt. A fájdalom és a megbántottság teljesen letaglózott. Nem érzékeltem a külvilágot, csak azt éreztem, hogy a szívem kb. ezer sebből vérzik, és olyannyira darabokban van, hogy nem segíthet rajta már semmi és senki. Arra riadtam fel, hogy valaki megfogta a vállamat.
- Elnézést kisasszony – mondta a mellettem ülő úr - legyen kedves bekapcsolni az övét, megkezdjük a leszállást.
- Ohh – kaptam fel a fejem – persze, köszönöm.
- Nincs mit.
Miután sikeresen levergődtem a gépről és a repülőtérről is sikerült kijutnom, úgy éreztem, hogy még nem akarok haza menni. Otthon túl sok emlék fűzne R….., de nem mondtam ki. Elharaptam a szó végét, még magamban sem akartam kiejteni a nevét. Annyit tudtam, hogy most még nem akarok haza menni, még kell egy kis idő. Mivel csomaggal voltam, arra jutottam, hogy valahova le kellene pakolnom, elvégre ahhoz sincs kedvem, hogy egész délután hatalmas táskával mászkáljak a városban. Felhívtam egy nagyon régi, nagyon kedves barátomat, akiről tudtam, hogy Pesten dolgozik.
- Igen, tessék, Nosztredamusz Péter – szólt bele a telefonba
- Szia Peti! – köszöntem a telefonba - Némedi Beatrix vagyok.
- Ohh! – éreztem, hogy meglepődött - Szia Trixi!
- Hogy vagy? – kérdezte és hallottam a hangján, hogy örül a hívásomnak.
- Köszi, jól – válaszoltam
- Mesélj – kérlelt
- Itt vagyok Pesten.
- Komolyan?
- Igen, éppen nyaralásból jöttem haza, de a vonatom nem megy csak este, és azt szerettem volna megkérdezni, hogy lerakhatnám-e nálad a csomagomat?
- Persze – jött egyből a válasz
- Gyere be a munkahelyemre, és addig berakjuk az irodámba, és esetleg ha van kedved utána elmehetnénk együtt valahova és mesélhetnél, hogy mi van veled – csak úgy dőltek belőle a szavak – persze csak ha nincs más dolgod
- Részemről rendben
- Oké, akkor gyere a Király utca 10 számhoz – mondta – megtalálod?
- Azt hiszem menni fog - mosolyogtam
- Köszönöm - mondtam
- Igazán nincs mit, akkor nem sokára – köszönt el
- Igen. Szia
Miután letettem egy kicsit elgondolkodtam. Egyedül akartam lenni, de lehet, hogy jobb így. Legalább valaki lefoglalja a gondolataimat, és nem zakatol annyit az agyam, hogy hol és mikor rontottam el. Mindig is kedveltem Petit, nagyon jó barátok voltunk, csak hát ő felkerült Pestre én meg maradtam Szegeden, így ritkán beszéltünk, de ha lejött Szegedre, mindig meglátogatott. Elindultam a Király utca felé, és szerencsém volt, mert abban a pillanatban, ahogy kiértem a megállóba, jött is a busz. Gyors felpattantam és tovább folytattam a gondolkodást. Felidéztem mennyi hülyeséget csináltunk Petivel. Olyan volt nekem, mintha a bátyám lenne, egy ember, akire mindig számíthattam. Sajnos az utóbbi időben egy kicsit eltávolodtunk. Ekkor egy hangfoszlány jutott el a tudatomig.
2 középiskolás lány beszélgetett:
- Képzeld – újságolta az egyik – Robert Pesten fog forgatni!
Mikor meghallottam ezt a nevet, a sírás újra rám tört és nem bírtam abbahagyni. A buszon mindenki engem nézett, de nem érdekelt. Megpróbáltam uralni a vonásaimat, de nem sok sikerrel, nem akartam, hogy Peti rájöjjön, hogy baj van, elmondani pedig nem volt kedvem. 20 perc múlva le is szálltam a buszról és a megállóban, már ott várt Péter. Addigra sikerült egy kicsit úrrá lennem a fájdalmamon.
- Szia csajszi! – köszönt vigyorogva – majd odajött hozzám és adott 2 puszit.
- Szia! – mosolyogtam rá
- Na add a csomagodat!
- Elbírok vele - ellenkeztem
- Ne ellenkezz!
- Oké – adtam meg magam
3 perc séta után meg is érkeztünk a Király utcába.
- Gyors felviszem a csomagod – mondta – 1 perc és itt vagyok
- Rendben
Valóban nem is telt bele 1 perc és Peti már vissza is tért
- Itt is vagyok – vigyorgott – el sem hiszem, hogy látlak
- Hát valóban régen beszéltünk
- Mikor megy a vonatod? - kérdezte
- 20:53-kor – válaszoltam
- Szuper, kiviszlek az állomásra – vigyorgott még mindig
- De – kezdtem volna
- Erről nem nyitok vitát - legyintett
- Köszönöm
- Ez a legkevesebb – mosolygott és megölelt
- Vagyis van 4 óránk – összegezte a dolgokat – tudok egy nagyon hangulatos helyet a közelben
- Oké- adtam meg magam, mert rájöttem, hogy kár ellenkezni -,de várj csak, neked nem lesz bajod abból, ha most lógsz a munkából?
- Nem, mivel enyém az iroda- vigyorgott
- Ohh! – szólt belőlem a meglepettség – Ezt el kell mesélned!
- Csak utánad – vigyorgott még mindig és adott egy puszit a homlokomra
Ez a gesztus nem lepett meg, mivel Petivel, mindig is ez volt a szokás közöttünk.
- Tessék? - habogtam
- Először te mesélsz, majd aztán én – nézett rám - rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom, mi történt veled az elmúlt 2 évben.
- Nem sok – motyogtam
- Azt nem hiszem el- mosolygott rám- te, aki körül mindig zajlottak az események. Soha nem voltál az az otthonülő típus.
- Na mesélj! – vigyorgott – Munka? Pasi?
Ennél a szónál a gyomrom görcsbe rándult és eddig jól leplezett fájdalmam a felszínre tört és nem bírtam tovább, könnyeim újra ömleni kezdtek.
2010. január 4., hétfő
55. Megsebzett lélek
Sziasztok!
Itt is a folytatás!:)
Következő rész hamarosan (szerda vagy csütörtök), a komikat pedig nagyon várom, kíváncsi vagyok, mit gondoltok!
Puszi!
Nem bírtam abbahagyni a sírást, így csak dőltek belőlem a könnyek. A szívem darabokban és úgy éreztem soha többé nem is lesz egész. Nagyon fájt, hogy a legjobb barátnőmmel kezdett ki.
De miért?? Mit rontottam el??? – merültek fel bennem a kérdések, de a választ nem tudtam.
Annyiszor mondta, hogy szeret és, hogy fontos vagyok neki. Ma kiderült, hogy csak egy tehetséges színész tökéletes játéka volt ez a néhány hónap. Nem tudtam, hogyan tovább, csak egy dologban voltam biztos, hogy nem akarom látni sem Robot, sem Ramit.
Az ajtón persze eszeveszett dörömbölésbe kezdett valaki. Nem kellett diploma ahhoz, hogy kitaláljam, vajon ki lehet az, de nem érdekelt. Soha többé nem akartam látni, így a legkisebb hajlandóságot sem mutattam arra, hogy megmozduljak és ajtót nyissak. Maradtam az ágyon és zokogtam tovább, megállíthatatlanul. Fájt az a valami, ami a szívem helyén maradt.
Vagy fél óráig dörömböltek az ajtón, aztán abbamaradt a hangzavar. Valahogy ez sem érdekelt, felőlem csinálhat, amit akar, enyeleghet Ramival, ha ahhoz van kedve. Pár percig volt csak csend, aztán fordult egy kulcs a zárban és az ajtó kinyílt. Nem akartam felemelni a fejem, nem akartam a szemébe nézni.
- Trixi – kezdte
- Menj el – üvöltöttem a párnába – nem akarlak látni
- Kérlek – mondta halkan – hallgass meg
Ekkor már felemeltem a fejem és ránéztem.
- Takarodj – kiabáltam – nem érdekel semmiféle magyarázat és nem akarlak látni
- Sajnálom – suttogta, miközben lehajtott fejjel kiment a szobából
Miután az ajtó becsukódott folytattam a zokogást. Mikor már sírni nem tudtam a fájdalom helyét a harag, a megbántottság vette át, de a fájdalom sem tűnt el. Sokkal könnyebb volt elviselni, amikor Krissel feküdt le, azt meg tudtam neki bocsátani, de ezt nem. Elárult. Úgy éreztem soha nem is szeretett. Persze magamat is szidtam, hogy, hogy lehettem ilyen hülye, ilyen naiv. Eddig mindent megbocsátottam neki, mindent, holott egy épeszű ember nem tette volna, de most nem tudtam. Nagy nehezen feltápászkodtam és kimentem a fürdőbe, út közben kikaptam a táskából egy ruhát. Próbáltam emberi képet varázsolni magamnak, ami nem sikerült, így rá is hagytam. Felöltöztem, kiengedtem a hajam, hogy eltakarja az arcomat, majd kiléptem a fürdőből. Előkerestem a telefonomat és megrendeltem a repülőjegyet, majd hívtam egy taxit. Szerencsére pakolnom nem nagyon kellett semmit, így gyorsan készen lettem. Felkaptam a táskámat és elindultam a kijárat felé. Tudtam, hogy ilyen könnyen nem szabadulok, de egy percig sem tudtam tovább maradni.
- A szerelem szigete, na persze - motyogtam
Mikor kiléptem a szobából, nem kellett csalódnom, Robert ott ült az ajtó mellett. Mikor meglátott egyből felpattant.
- Hova mész? – kérdezte szomorúan
- Haza - mondtam
- Ne – suttogta - kérlek, beszéljük meg
- Ezen nincs mit beszélni – mondtam - láttam, amit láttam
- Meg tudom magyarázni
- Na persze - mondtam gúnyosan – nem akartad, stb.
- Ehhez képest a nyelved egész mélyen benne volt Rami szájában és a kezed is a seggén időzött, ha jól láttam – mondtam - jaj persze, így akartad eltolni magadtól értem én – húztam el a számat
- Trixi, én sz…– mondta volna de megint nem hagytam
- Jaj kérlek csak ezt ne – mondtam – ezek után ne merd a szemembe mondani, hogy szeretsz
Miután ezt kimondtam, egy kicsit megenyhültem.
- Rob – kezdtem – én tényleg szerettelek, de ezt már nem bírom elviselni, ezt nem bírom megbocsátani
- Legalább annyit ígérj meg, hogy felhívsz, ha hazaértél – kérte megadóan – csak hogy tudjam, hogy jól vagy
- Majd még meglátom – mondtam és ott hagytam
Nekem is fájt, hogy ilyen kemény voltam, de megsebeztek és a megsebzett vad, támad. Én is ezt tettem, de legszívesebben ordítottam és sírtam volna, megint. Szerettem, én tényleg szerettem, teljes szívemből és megint az lett az eredménye, hogy a szívem darabokban és egyedül vagyok.
Könnyeim újból megeredtek, pedig már azt hittem, nem tudok sírni és mégis. Mire leértem a taxi is megérkezett, így gyors be is szálltam, nem örültem volna neki, ha esetleg Rob utánam jön. A reptéren elvonultam egy csöndesebb sarokba, amíg vártam, hogy fel lehessen szállni a gépre. Mikor már fent ültem, felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket. Úgy éreztem rögtön darabjaimra esek szét. Új erővel tört rám a fájdalom. Nem tudtam mikor fog elmúlni, úgy éreztem soha.
Itt is a folytatás!:)
Következő rész hamarosan (szerda vagy csütörtök), a komikat pedig nagyon várom, kíváncsi vagyok, mit gondoltok!
Puszi!
Nem bírtam abbahagyni a sírást, így csak dőltek belőlem a könnyek. A szívem darabokban és úgy éreztem soha többé nem is lesz egész. Nagyon fájt, hogy a legjobb barátnőmmel kezdett ki.
De miért?? Mit rontottam el??? – merültek fel bennem a kérdések, de a választ nem tudtam.
Annyiszor mondta, hogy szeret és, hogy fontos vagyok neki. Ma kiderült, hogy csak egy tehetséges színész tökéletes játéka volt ez a néhány hónap. Nem tudtam, hogyan tovább, csak egy dologban voltam biztos, hogy nem akarom látni sem Robot, sem Ramit.
Az ajtón persze eszeveszett dörömbölésbe kezdett valaki. Nem kellett diploma ahhoz, hogy kitaláljam, vajon ki lehet az, de nem érdekelt. Soha többé nem akartam látni, így a legkisebb hajlandóságot sem mutattam arra, hogy megmozduljak és ajtót nyissak. Maradtam az ágyon és zokogtam tovább, megállíthatatlanul. Fájt az a valami, ami a szívem helyén maradt.
Vagy fél óráig dörömböltek az ajtón, aztán abbamaradt a hangzavar. Valahogy ez sem érdekelt, felőlem csinálhat, amit akar, enyeleghet Ramival, ha ahhoz van kedve. Pár percig volt csak csend, aztán fordult egy kulcs a zárban és az ajtó kinyílt. Nem akartam felemelni a fejem, nem akartam a szemébe nézni.
- Trixi – kezdte
- Menj el – üvöltöttem a párnába – nem akarlak látni
- Kérlek – mondta halkan – hallgass meg
Ekkor már felemeltem a fejem és ránéztem.
- Takarodj – kiabáltam – nem érdekel semmiféle magyarázat és nem akarlak látni
- Sajnálom – suttogta, miközben lehajtott fejjel kiment a szobából
Miután az ajtó becsukódott folytattam a zokogást. Mikor már sírni nem tudtam a fájdalom helyét a harag, a megbántottság vette át, de a fájdalom sem tűnt el. Sokkal könnyebb volt elviselni, amikor Krissel feküdt le, azt meg tudtam neki bocsátani, de ezt nem. Elárult. Úgy éreztem soha nem is szeretett. Persze magamat is szidtam, hogy, hogy lehettem ilyen hülye, ilyen naiv. Eddig mindent megbocsátottam neki, mindent, holott egy épeszű ember nem tette volna, de most nem tudtam. Nagy nehezen feltápászkodtam és kimentem a fürdőbe, út közben kikaptam a táskából egy ruhát. Próbáltam emberi képet varázsolni magamnak, ami nem sikerült, így rá is hagytam. Felöltöztem, kiengedtem a hajam, hogy eltakarja az arcomat, majd kiléptem a fürdőből. Előkerestem a telefonomat és megrendeltem a repülőjegyet, majd hívtam egy taxit. Szerencsére pakolnom nem nagyon kellett semmit, így gyorsan készen lettem. Felkaptam a táskámat és elindultam a kijárat felé. Tudtam, hogy ilyen könnyen nem szabadulok, de egy percig sem tudtam tovább maradni.
- A szerelem szigete, na persze - motyogtam
Mikor kiléptem a szobából, nem kellett csalódnom, Robert ott ült az ajtó mellett. Mikor meglátott egyből felpattant.
- Hova mész? – kérdezte szomorúan
- Haza - mondtam
- Ne – suttogta - kérlek, beszéljük meg
- Ezen nincs mit beszélni – mondtam - láttam, amit láttam
- Meg tudom magyarázni
- Na persze - mondtam gúnyosan – nem akartad, stb.
- Ehhez képest a nyelved egész mélyen benne volt Rami szájában és a kezed is a seggén időzött, ha jól láttam – mondtam - jaj persze, így akartad eltolni magadtól értem én – húztam el a számat
- Trixi, én sz…– mondta volna de megint nem hagytam
- Jaj kérlek csak ezt ne – mondtam – ezek után ne merd a szemembe mondani, hogy szeretsz
Miután ezt kimondtam, egy kicsit megenyhültem.
- Rob – kezdtem – én tényleg szerettelek, de ezt már nem bírom elviselni, ezt nem bírom megbocsátani
- Legalább annyit ígérj meg, hogy felhívsz, ha hazaértél – kérte megadóan – csak hogy tudjam, hogy jól vagy
- Majd még meglátom – mondtam és ott hagytam
Nekem is fájt, hogy ilyen kemény voltam, de megsebeztek és a megsebzett vad, támad. Én is ezt tettem, de legszívesebben ordítottam és sírtam volna, megint. Szerettem, én tényleg szerettem, teljes szívemből és megint az lett az eredménye, hogy a szívem darabokban és egyedül vagyok.
Könnyeim újból megeredtek, pedig már azt hittem, nem tudok sírni és mégis. Mire leértem a taxi is megérkezett, így gyors be is szálltam, nem örültem volna neki, ha esetleg Rob utánam jön. A reptéren elvonultam egy csöndesebb sarokba, amíg vártam, hogy fel lehessen szállni a gépre. Mikor már fent ültem, felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket. Úgy éreztem rögtön darabjaimra esek szét. Új erővel tört rám a fájdalom. Nem tudtam mikor fog elmúlni, úgy éreztem soha.
2010. január 2., szombat
54. Árulás
Sziasztok!
Itt a következő fejezet, mivel holnap nem érek rá...
Továbbra is kíváncsi lennék a véleményetekre!
Folytatás hamarosan:)
Puszi mindenkinek!
- Bocsi gyerekek, ne haragudjatok, de nekem mennem kell – kért elnézést Rami – egy céges vacsira vagyok hivatalos.
- Ígérjétek meg, hogy valamelyik nap összefutunk - kérte
- Rendben – ígértem
- Akkor sziasztok – mondta és mindkettőnknek, adott 2 puszit.
- Szia – köszöntünk egyszerre Robbal
Kéz a kézben visszamentünk a szobába, amikor Rob becsukta az ajtót, szembefordított magával.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem - suttogta
Erre csak mosolyogtam és megcsókoltam.
- Én köszönöm – mondtam
Erre szenvedélyesen megcsókolt és szorosan magához húzott. Volt egy olyan érzésem, mintha soha többé nem akarna elengedni. Éreztem, hogy a kimerültség kezd erőt venni rajtam, így egy kicsit meginogtam.
- Mi baj? – kérdezte ijedten
- Semmi, csak fáradt vagyok – mosolyogtam rá
- Mit szólnál, ha letusolnánk és utána pihennél? – kérdezte
- Benne vagyok – mosolyogtam még mindig
Felkapott a kezeibe és bevitt a fürdőbe. Letett és vizet engedett a kádba, közben levetkőztem. Mikor hátrafordult és meglátott ő is gyors megszabadult a ruháitól, beült a kádba, majd és is odamentem és bemásztam mellé.
- Megmasszírozzalak? – kérdezte
- Igen – suttogtam
Miközben masszírozott, éreztem, ahogy minden izmom ellazul és közben el-elbóbiskoltam.
- Kicsim – próbált szóval tartani – a kádban lehet nem kellene elaludnod.
- Jó-jó – motyogtam és tudtam, hogy félig mégis aludtam és a hangját is csak messziről hallottam.
Annyit éreztem, hogy kimászik mellőlem, majd engem is kiemel és becsavar egy törölközőbe, de mindez nagyon távolinak tűnt. Pár perc múlva azt éreztem, hogy lebegek, de nem lehettem benne biztos. Éreztem az illatát, gondolom a karjaiban vitt, de biztos nem lehettem benne, mert nem igazán érzékeltem már a külvilágot. Annyit még éreztem, hogy puhaság vesz körül és ez jól esett, viszont valami hiányzott. Kinyújtottam a kezem, de Robot nem találtam sehol, így erőt vettem szemhéjaimon és kinyitottam a szemem. Megpillantottam a fotelben ücsörögve.
- Hát te miért vagy olyan messze? – kérdeztem
- Szerettem volna, ha nyugodtan tudsz pihenni - válaszolta
- Csak akkor vagyok nyugodt, ha mellettem vagy – mosolyogtam – szükségem van rád
Erre levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára és bemászott mellém. Egyből odabújtam hozzá, ő pedig átkarolt.
- Kellesz nekem – suttogtam a fülébe
- Jaj te kis hamis – vigyorgott – mindig csak a szex?
Erre nekem is mosolyognom kellett.
- Van időnk, az egész hét a miénk – suttogta mosolyogva a fülembe – most inkább pihenj életem
- Szeretlek - motyogtam
- Én is téged
Ezután már egyáltalán nem érzékeltem semmit, hanem beléptem álomországba. Csodás álmom volt, ami nagyon is valóságosnak tűnt. Persze a főszerepet, a mellettem lévő személy játszotta. Az esküvőnkről álmodtam. Egy hercegnő voltam, ő pedig az én hercegem és minden csodálatos volt. Életem legszebb napja, mosolyognom kellett. Mikor felébredtem szomorúan konstatáltam, hogy tényleg csak álom volt és még szomorúbban vettem tudomásul, hogy Robert nincs mellettem. Körbenéztem a szobában, de nem találtam sehol, ekkor hirtelen hangokat hallottam a folyosóról. Ingadozva kimásztam az ágyból, akkor vettem csak észre, hogy van rajtam egy póló. Nem is emlékeztem rá, hogy vettem volna fel az este pólót, bár az is tény, hogy nem sokra emlékszem. Arra még igen, hogy a kádban vagyunk, de utána olyan homályos minden. Na mindegy ez most nem fontos, csak az, hogy hol van Rob. Megindultam az ajtó felé. Mikor kiléptem a folyosóra, azt hittem menten összeesek. Megtaláltam, akit kerestem, de inkább ne találtam volna meg. Ott volt Robert a folyosón, Ramival a karjaiban és annyira össze voltak cuppanva, hogy észre se vettek. Felfordult a gyomrom és rám jött a sírhatnék is. A legjobb barátnőmmel. Volt képe a legjobb barátnőmmel kikezdeni, ráadásul a folyosón, ahol mindenki láthatja őket. Szánalmas és undorító. Könnyeim patakokban folytak, a gyomrom liftezett. Első gondolatom az volt, hogy mindkettőnek lekeverek egy hatalmas pofont, mert ahogy láttam egyik sem tiltakozott túl hevesen. A barátnőm??? Hogy tehette ezt??? És Rob??
Mennyit bizonygatta, hogy szeret…,hát csak duma volt az egész.
Végül arra jutottam, hogy egyiknek sem akarok a szemébe nézni, sőt beszélni sem akarok egyikkel sem, így visszamentem a szobába, bevágtam magam mögött az ajtót és bezártam, majd sírva borultam vissza az ágyra.
Itt a következő fejezet, mivel holnap nem érek rá...
Továbbra is kíváncsi lennék a véleményetekre!
Folytatás hamarosan:)
Puszi mindenkinek!
- Bocsi gyerekek, ne haragudjatok, de nekem mennem kell – kért elnézést Rami – egy céges vacsira vagyok hivatalos.
- Ígérjétek meg, hogy valamelyik nap összefutunk - kérte
- Rendben – ígértem
- Akkor sziasztok – mondta és mindkettőnknek, adott 2 puszit.
- Szia – köszöntünk egyszerre Robbal
Kéz a kézben visszamentünk a szobába, amikor Rob becsukta az ajtót, szembefordított magával.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem - suttogta
Erre csak mosolyogtam és megcsókoltam.
- Én köszönöm – mondtam
Erre szenvedélyesen megcsókolt és szorosan magához húzott. Volt egy olyan érzésem, mintha soha többé nem akarna elengedni. Éreztem, hogy a kimerültség kezd erőt venni rajtam, így egy kicsit meginogtam.
- Mi baj? – kérdezte ijedten
- Semmi, csak fáradt vagyok – mosolyogtam rá
- Mit szólnál, ha letusolnánk és utána pihennél? – kérdezte
- Benne vagyok – mosolyogtam még mindig
Felkapott a kezeibe és bevitt a fürdőbe. Letett és vizet engedett a kádba, közben levetkőztem. Mikor hátrafordult és meglátott ő is gyors megszabadult a ruháitól, beült a kádba, majd és is odamentem és bemásztam mellé.
- Megmasszírozzalak? – kérdezte
- Igen – suttogtam
Miközben masszírozott, éreztem, ahogy minden izmom ellazul és közben el-elbóbiskoltam.
- Kicsim – próbált szóval tartani – a kádban lehet nem kellene elaludnod.
- Jó-jó – motyogtam és tudtam, hogy félig mégis aludtam és a hangját is csak messziről hallottam.
Annyit éreztem, hogy kimászik mellőlem, majd engem is kiemel és becsavar egy törölközőbe, de mindez nagyon távolinak tűnt. Pár perc múlva azt éreztem, hogy lebegek, de nem lehettem benne biztos. Éreztem az illatát, gondolom a karjaiban vitt, de biztos nem lehettem benne, mert nem igazán érzékeltem már a külvilágot. Annyit még éreztem, hogy puhaság vesz körül és ez jól esett, viszont valami hiányzott. Kinyújtottam a kezem, de Robot nem találtam sehol, így erőt vettem szemhéjaimon és kinyitottam a szemem. Megpillantottam a fotelben ücsörögve.
- Hát te miért vagy olyan messze? – kérdeztem
- Szerettem volna, ha nyugodtan tudsz pihenni - válaszolta
- Csak akkor vagyok nyugodt, ha mellettem vagy – mosolyogtam – szükségem van rád
Erre levakarhatatlan mosoly ült ki az arcára és bemászott mellém. Egyből odabújtam hozzá, ő pedig átkarolt.
- Kellesz nekem – suttogtam a fülébe
- Jaj te kis hamis – vigyorgott – mindig csak a szex?
Erre nekem is mosolyognom kellett.
- Van időnk, az egész hét a miénk – suttogta mosolyogva a fülembe – most inkább pihenj életem
- Szeretlek - motyogtam
- Én is téged
Ezután már egyáltalán nem érzékeltem semmit, hanem beléptem álomországba. Csodás álmom volt, ami nagyon is valóságosnak tűnt. Persze a főszerepet, a mellettem lévő személy játszotta. Az esküvőnkről álmodtam. Egy hercegnő voltam, ő pedig az én hercegem és minden csodálatos volt. Életem legszebb napja, mosolyognom kellett. Mikor felébredtem szomorúan konstatáltam, hogy tényleg csak álom volt és még szomorúbban vettem tudomásul, hogy Robert nincs mellettem. Körbenéztem a szobában, de nem találtam sehol, ekkor hirtelen hangokat hallottam a folyosóról. Ingadozva kimásztam az ágyból, akkor vettem csak észre, hogy van rajtam egy póló. Nem is emlékeztem rá, hogy vettem volna fel az este pólót, bár az is tény, hogy nem sokra emlékszem. Arra még igen, hogy a kádban vagyunk, de utána olyan homályos minden. Na mindegy ez most nem fontos, csak az, hogy hol van Rob. Megindultam az ajtó felé. Mikor kiléptem a folyosóra, azt hittem menten összeesek. Megtaláltam, akit kerestem, de inkább ne találtam volna meg. Ott volt Robert a folyosón, Ramival a karjaiban és annyira össze voltak cuppanva, hogy észre se vettek. Felfordult a gyomrom és rám jött a sírhatnék is. A legjobb barátnőmmel. Volt képe a legjobb barátnőmmel kikezdeni, ráadásul a folyosón, ahol mindenki láthatja őket. Szánalmas és undorító. Könnyeim patakokban folytak, a gyomrom liftezett. Első gondolatom az volt, hogy mindkettőnek lekeverek egy hatalmas pofont, mert ahogy láttam egyik sem tiltakozott túl hevesen. A barátnőm??? Hogy tehette ezt??? És Rob??
Mennyit bizonygatta, hogy szeret…,hát csak duma volt az egész.
Végül arra jutottam, hogy egyiknek sem akarok a szemébe nézni, sőt beszélni sem akarok egyikkel sem, így visszamentem a szobába, bevágtam magam mögött az ajtót és bezártam, majd sírva borultam vissza az ágyra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)