31. Kétségek és elválás

Nem tudom mi történt, de az ágyamban ébredtem. Rob ott ült mellettem és fogta a kezemet.

- Kicsim – mondta megkönnyebbülten – végre, már nagyon aggódtam

- Mi történt? – kérdeztem kábán

- Elájultál – kezdte – és nagyon sokáig nem tértél magadhoz. Volt nálad kint az orvos és azt mondta, hogy nem kell aggódnom, magadhoz fogsz térni, csak elég sok sokkhatás ért mostanában, ami megviselt, de azt mondta, hogy nem lesz semmi baj.
Viszont én már nagyon aggódtam, mert majdnem 5 óráig voltál eszméletlen.

- Miii? - hitetlenkedtem

- Nyugi – most már semmi baj

- Már emlékszem – kezdtem és éreztem, hogy újra kezd elhagyni az erőm – a cikk

Robert csak bólintott.

- És igaz? – szegeztem neki a kérdést

- Nem – mondta és lehajtotta a fejét

- És miért higgyek neked? – kérdeztem szomorúan – elvégre megcsaltál és hazudtál, honnan tudjam, hogy ez nem hazugság. Ráadásul nem mersz a szemembe nézni.

- Nem tudom – válaszolta és felemelte a fejét – az én szavam áll egy újságéval szemben

- Neked kell döntened, hogy hiszel nekem vagy sem, de az egész cikk egy kitaláció - folytatta

- Kristen is ezt mondaná? - kérdeztem

- Igen, beszéltem vele. Ő mondta, hogy rettenetesen fel van háborodva, mert ezzel már túlléptek egy határon - magyarázta

- És ha ezt is csak mondod? – faggattam – honnan tudjam mi az igazság?

Ekkor elővette a telefonját és tárcsázott.

- Szia – szólt bele – igen most tért magához. Beszélnél vele, elmondanád neki is amit nekem is elmondtál?

- Köszönöm – mondta a telefonba, majd odanyújtotta nekem

Kérdő pillantással néztem rá, de elvettem a telefont és beleszóltam.

- Igen

- Szia Trixi – hallottam Kristen hangját – örülök, hogy jól vagy

- Szia – mondtam kimérten, nem igazán szívleltem a csajt

- Az egész egy hatalmas hazugság – kezdett magyarázkodni – nem vagyok terhes

- Miért higgyek neked? - kérdeztem – és ha csak kitaláltátok és megbeszéltétek, hogy eljátszátok a dolgokat, elvégre színészek vagytok

- Minden jogod megvan, hogy ne higgy nekem – mondta halkan – de az igazat mondom

- Szeretem Robot, de tudom, hogy vége és most már elfogadom. Tudom, hogy aljas voltam veled és nem csodálkoznék, ha soha nem bocsátanál meg nekem, de tényleg őszintén mondom, hogy sajnálok mindent. Örülök, hogy boldogok vagytok. Rob áradozik rólad és azt kell mondjam, hogy nagyon különlegesnek kell lenned, ha így az ujjad köré csavartad, ez eddig senkinek nem sikerült - magyarázta

- Ezt mintha már hallottam volna - fintorogtam

- Tessék? - kérdezte

- Mindegy - mondtam

- Nagyon szeretnélek megismerni és remélem, hogy a viselkedésem ellenére még lehetünk barátnők – folytatta – és remélem hiszel nekünk

- Ez most komoly? - értetlenkedtem

- Igen tudom, hogy nehéz elhinni de tényleg nagyon bánom a dolgokat, azt is, ami a show után történt – mondta majd hirtelen megszólalt - jujj hoppá

- Ne aggódj, elmondott mindet – mondtam - elmondta azt is, hogy valóban jártatok

- Igaza volt, megérdemled, hogy őszinte legyen veled, de tudnod kell, hogy tényleg nagyon szeret – mondta

- De még mindig nem tudom mit tegyek – suttogtam, az csoda, hogy hallotta

- Nem lep meg, hogy nem hiszel nekünk – mondta egy kicsit szomorúan - , de ha adhatok egy tanácsot: nézz a szemébe és megtudod, mit érez

- Köszi Kristen - mondtam

- Jaj ne, lécci szólíts Krisnek - kérte

- Oké rendben – adtam meg magam - akkor köszi Kris

- És remélem, hogy tényleg találkozunk valamikor – mondta - mondjuk eljöhetnél a forgatásra - vázolta

- Ezt még nem tudom – válaszoltam - majd megbeszélem Robbal

- Oké - akkor legyetek jók, te meg pihenj sokat és remélem hamarosan találkozunk – mondta mosolyogva a telefonba

- Oké, köszi szia – köszöntem el

- Szia

Visszaadtam a telefont Robnak és a szemébe néztem. Tudtam, hogy nem hazudik nekem, éreztem, hogy nem hazudhat. Ahogy így farkasszemet néztünk, tudatosult bennem, hogy ma elmegy. Szívem összeszorult a fájdalomtól és újra rám tört a sírás.

- Mi a baj? – kérdezte aggódó hangon

- Neked ma el kell menned – mondtam szipogva

- Nem hagylak egyedül – mondta – ezek után meg pláne

- És mi lesz a forgatással és a barátaiddal? - kérdeztem

Erre már nem tudott mit mondani.

- Menned kell, hát menj – mondtam hüppögve

- Addig nem, amíg nem tudom, hogy most mi van – mondta komoly hangon

- Ezt hogy érted? - kérdeztem

- Hiszel nekem? – jött kérdésre a kérdés

Újra a szemébe néztem és láttam benne a fájdalmat, a szerelmet, de hazugságnak nyomát sem. Megsimogattam az arcát és megszólaltam.

- Igen – suttogtam

A szeme felragyogott.

- Te vagy az én kincsem - suttogta és gyengéden megcsókolt

- Mikor kell indulnod? - kérdeztem

- Este 7-kor indul a gép, tehát kora délután el kell indulnom - felelte

Ekkor újfent nem bírtam tovább és elkezdtem sírni.

- Ne, ne sírj – ölelt meg - nem sokára találkozunk

- De nekem az az idő is egy örökkévalóságnak tűnik, mert nem vagy velem - szipogtam

Erre még jobban magához ölelt és pedig magamba szívtam az illatát.
Az idő gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy búcsúzkodunk.

- Nem kísérhetlek el? – kérdeztem hozzábújva

- Jobb, ha nem – mondta gyengéd hangon - nem kell a túl nagy feltűnés

Újra elszontyolodtam.

- Amint odaérek, hívlak - folytatta

- Rendben – többet nem tudtam mondani

Hosszú csókban forrtunk össze, aztán el kellett engednem. Néztem, ahogy távolodik a folyosón. Legszívesebben utána szaladtam volna, de nem tehettem, neki most mennie kell.
A folyosó végén megtorpant, lerakta a táskát megfordult és elkezdett felém szaladni, nekem se kellett több. A nyakába ugrottam és ott csókoltam, ahol értem.

- Szeretlek - suttogtam

- Én is téged

10 perc után újra elindult, de akkor már nem jött vissza, csak álltam a folyosón és próbáltam nem figyelni a mellkasomban lévő kongó ürességre.