2009. november 11., szerda

29. Meglepetés és egy újabb percnyi boldogság

A ház előtt állt a csoportom és amikor megláttak minket, sikítva szaladtak oda hozzánk.

- Tanárnő, tanárnő! – kiabálták – hát csak eljött Edward? Miért nem tetszett szólni? – kérdezték mérgesen

- Hát ti mit kerestek itt? – kérdeztem döbbenten – már nagyon késő van. Nem kellene otthon lennetek?

- Olvastuk az újságban, hogy Edward Magyarországra jön és tudtuk, hogy csak a Tanárnőhöz jöhet – válaszolta az egyik kislány – így eljöttünk és felcsengettünk, de mivel a tanárnő nem nyitott ajtót, gondoltuk megvárjuk, amik hazaérnek.

- Értem – csak ennyit tudtam kinyögni

Ekkor a gyerekek figyelme Rob felé fordult.

- Edward, Edward szereted a Tanárnőt? – kérdezték kórusban vagy 6-an

Rob csak kérdő pillantással nézett rám, én pedig megszorítottam a kezét és annyit súgtam a fülébe, hogy később elmagyarázom.

- Nagyon is – mondta mosolyogva -, de szerintem ehhez a kisasszonyoknak nem sok köze van – tette hozzá

- És adnál nekünk aláírást? – kérdezte kórusban az egész csoport

- Persze – felelte mosolyogva.

Volt egy olyan érzésem, hogy ezt miattam csinálja.
Így kénytelen voltam elengedni Robot, hogy aláírhassa a sok könyvet, újságot, füzetet, meg amit még az orra alá toltak. Az egyik kislánynál volt fényképezőgép és kitalálták, hogy csinálni kell egy közös képet. Felajánlottam, hogy megcsinálom. Természetesen Robot állították középre, csak az volt a baj, hogy mindenki mellette szeretett volna állni, így az egy közös képből lett vagy 15. Miután ránk untak és a kérdéseikre se nagyon tudtunk mit válaszolni, elköszöntek. Ezután végre felmehettünk a lakásba.
Mikor felértünk, Rob kérdőn nézett rám.

- A tanítványaim voltak és valamiért nagyon szeretnek téged – mosolyogtam sejtelmesen – nem is tudom miért?

- Erre rájöttem – vigyorgott -, de miért hívtak Edwardnak?

- Mert gyerekek – válaszoltam – teljes mértékben a szerepeddel azonosítanak, nekik te vagy a tökéletes férfi vagyis vámpír

- Miért neked nem? - kérdezte

- Hát nem is tudom – mondtam komolyságot erőltetve a hangomra – ezen még gondolkodnom kell

Erre egy kicsit elhúzódott tőlem, de visszarántottam, megcsókoltam és a fülébe súgtam.

- Nálad jobbat nem is kívánhatnék. Nem vagy tökéletes, de én így szeretlek – mondtam és újból megcsókoltam.

- Apropó – kezdte – a kávézóban megbeszéltük, hogy jutalmat érdemlek

- Nekem ilyen nem rémlik – játszottam az ártatlant

- Valóban? – kérdezte – Te kis hamis – mondta és rácsapott a fenekemre

- Na megállj csak – háborodtam fel – ezt még visszakapod

- Tényleg? – kérdezte vigyorogva és elkezdett szaladni

- Előlem nem menekülhetsz – mondtam neki

- Dehogynem – vigyorgott továbbra is - gyorsabb vagyok, mint te

- Úgyis elkaplak - mondtam

Egy darabig kergetőztünk a lakásban, míg Rob megbotlott a szőnyeg sarkában és kiterült a szoba közepén.

- Megütötted magad? – kérdeztem ijedten

- Nem, semmi baj – vigyorgott – és a hátára fordult én meg ráültem a hasára.

- Valami jutalmat emlegettél – kezdtem

- Igen - válaszolta ragyogó szemekkel - és azt hiszem egyre jobban megérdemlem

- Miért is? – kérdeztem sejtelmesen

- Hát először, mert segítőkész voltam – kezdte fülig érő vigyorral – másodszor pedig egy kis vigaszdíj, amiért megütöttem magam

- Mintha azt mondtad volna, hogy nem ütötted meg magad – néztem rá felvont szemöldökkel

- De azért itt fáj egy kicsit - mutatott a szájára

- Valóban? – kérdeztem - akkor ezt sürgősen orvosolni kell – mondtam és megcsókoltam.

- Jobb már? – kérdeztem

- Egy kicsit, de azt hiszem még több orvosságra lesz szükségem - mondta és szorosan magára húzott.
1 perc múlva már nem volt rajtunk ruha. Kényeztette testem minden egyes porcikáját, ahogy én is az övét. 1 óra múlva még mindig a padlón feküdtünk, én Rob mellkasát simogattam, ő pedig az arcomat.

- Kicsim – kezdte – nekem holnapután el kell mennem. Kezdődik a forgatás.

- És akkor mikor látlak majd újra? – görbült sírásra a szám

- Amikor tudok jövök, meg persze te is meglátogatsz, amikor csak tudsz – válaszolta kedvesen

- Igen – mondtam, de a könnyeimet nem tudtam visszatartani

- Héé, nyugi – vigasztalt – ne sírj! Ez még nem a világvége.

- De hiányozni fogsz – mondtam még mindig pityeregve - mi lesz velem nélküled?

- Te is hiányozni fogsz nekem – mosolygott rám.

- A forgatás 3 hónap, utána 1 hónapig semmi. Mit szólnál, ha utána elutaznánk valahová? - kérdezte

- Komolyan? – néztem rá

- Persze - válaszolta

- Ettől egy kicsit jobb kedvem lett.

- Hova szeretnél menni? – tette fel a kérdést, a döntést rám bízva

- Mindegy – válaszoltam - csak veled lehessek

- Akkor ezt majd még kitaláljuk – adott egy puszit az arcomra

- Rendben – mondtam és ásítottam egy hatalmasat

- Fáradt vagy? – kérdezte, miközben újra az arcomat kezdte simogatni

- Dehogy - mondtam, de éreztem, ahogy szemhéjaim egyre jobban nehezednek

Rob nagy nehezen feltápászkodott, a karjaiba vett és bevitt a szobába. Óvatosan lefektetett az ágyba, betakart, majd bebújt mellém. Hozzábújtam és fél perc múlva már el is nyomott az álom.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Szerintem nagyon jó, remélem hamar lesz folytatás.
    Kriszti

    VálaszTörlés