47. Egy nap tele meglepetésekkel

Sziasztok!

Nagyon köszönöm:)
Számomra hihetetlen, hogy 2 nap alatt, jóval túlléptük a 200 látogatót, nagyon köszönöm, el sem tudom mondani, mennyire jól esik:)
Itt is van a következő fejezet, jó olvasást és a véleményekre továbbra is kíváncsi lennék!
Pussz mindenkinek!


A repülőtéren hatalmas tömeg volt, próbáltam tartani magam és nem engedtem utat a könnyeimnek. Néhányan megbámultak és összesúgtak a hátam mögött, remek felismernek. Szerencsére firkászokkal és fotósokkal nem találkoztam. A repülőgépen viszont már nem bírtam tovább tartani magam és újfent eltörött a mécses, jóformán az egész utat végigsírtam.
A vonaton már nem tudtam sírni, így ott csak üres tekintettel bámultam magam elé. Megint üresnek éreztem magam, egy szív nélküli lények, aki a szívét egy embernek adta és csak akkor teljes, ha a szeretett emberrel lehet. Mivel elég kimerült voltam így egy gyors tusolás után, felhívtam Robot, hogy rendben hazaértem. Nem sokat beszéltünk, mert ő is fáradt volt, de jó volt hallani a hangját. Fél órás beszélgetés után fájdalmas búcsút vettünk egymástól, majd könnyes szemekkel bebújtam az ágyba. Egy kis pityergés után elnyomott az álom. Reggel úgy éreztem magam, mint aki jóformán semmit nem aludt. Ettem pár falatot, megittam a szokásos adag kávémat, emberi képet varázsoltam magamnak és elindultam a suliba. A tanáriban a szokásos szúrós pillantásokat kaptam, de nem foglalkoztam velük. A gyerekek pedig újfent hozták a formájukat. Miért olvasnak pletykalapokat??

- Tanárnő, tanárnő – ugráltak körül – szakítani tetszett Edwarddal?

- Nem, miért? – kérdeztem elképedve

- Hát, mert Bella Edward babáját várja – adtak gyors magyarázatot

- Ezt honnan veszitek? – kérdeztem még mindig döbbenten

És elkezdték sorolni az újságokat, amikben olvasták.
Remek. Újabb pletykák és kavarások.
A nap csigalassúsággal telt. Alig vártam, hogy hazaérjek. Miután beléptem a lakásba, vettem egy nagy levegőt és örültem neki, hogy egyedül vagyok, egyetlen egy személy hiányzott csak ahhoz, hogy boldog legyek, így gyorsan elő is vettem a telefonomat és felhívtam Robot. 2 csengés után fel is vette.

- Szia kicsim - köszönt

- Szia

- Milyen napod volt? - kérdezte

- Ne is kérdezd, a gyerekek kezdenek az agyamra menni - mondtam

- Na mesélj

Így elmeséltem neki a kérdések halmazát, amiket ma rám zúdítottak.

- Kicsim, azt hiszem van valami amiről tudnod kell – mondta halkan

- Jaj ne, megijesztesz – suttogtam - mi a baj?

- A reptéren lefényképeztek egyedül, így valóban megjelentek olyan újságcikkek, hogy szakítottunk, mert Kristen tőlem vár babát.

- Ez komoly? – kérdeztem idegesen, de aztán lehiggadtam

- Mondjuk várható volt – folytattam - mikor az orvostól kijöttünk akkor is egy rakat fotós volt ott. Csak idő kérdése volt mikor kezdenek el kombinálni

- Nem zavar? – kérdezte meglepetten

- Már kezdek hozzászokni – mondtam lazán

- Ugye tudod, hogy nagyon csodállak és imádlak és szeretlek és hiányzol - mondta

- Azt hiszem ezt is kezdem megszokni – mosolyogtam a telefonba

- Én is nagyon-nagyon szeretlek és kimondhatatlanul hiányzol - suttogtam

Hosszas beszélgetés után, elbúcsúztunk. Mikor letettem a telefont, eldöntöttem, hogy megnézem ezeket az újságokat a neten. Valóban mindegyiknek a címlapján ez díszelgett: „Robert Pattinsont elhagyta magyar barátnője, mert a csődőr felcsinálta kolléganőjét és Kristen gyermeket vár a sármos színésztől. Ez már sok volt a tanárnőnek, így elhagyta a színészt. Erre fényképes bizonyítékok vannak. A tanárnő egyedül és kisírt szemekkel érkezett a reptérre”

- Jézusom - kiáltottam fel, mikor megláttam a magamról készült képeket.

Szörnyen festettem rajtuk.
- Hol voltak ezek az átkozott piócák? Miért kell ezeknek mindenhol ott lenniük?? – mérgelődtem, de inkább kétségbe voltam esve.

Én ezt nem akarom, nem akarom, hogy minden magazinban a saját képem köszönjön vissza rám, meg azt sem hogy mindenféle hazugságokat írjanak rólam. Nekem ez nem kell. Megint nem bírtam magammal és újfent elkezdtem zokogni. Mobilom csörgésére kaptam fel a fejem. Ismeretlen számot mutatott a kijelző. Megpróbáltam erőt venni a hangomon és beleszóltam.

- Tessék, Némedi Beatrix – de még egy süketet sem győztem volna meg, mert még az is rájött volna, hogy egy fél perce még bőgtem

- Szia Trixi, Ashley vagyok - hallottam a kedves hangot a telefonba

- Szia

- Mi a baj? Miért sírtál? - kérdezte

- Nem sírtam – játszottam a hülyét

- Ne hazudj, hallom – korholt le Ash

- Hát csak – kezdtem, de újból eltörött a mécses

- Csak nem a cikkek? - kérdezte

- De

- Igen – konstatálta szomorúan - te még nem vagy ezekhez hozzászokva, Rob igazán felkészíthetett volna rá! Lesz hozzá egy - két szavam.

- Ne, ne – tiltakoztam - kérlek ne szólj neki

- Miért?

- Nem rég beszéltem vele és szólt, hogy erre számítsak, meg előtte is már rengetegszer volt, hogy magát hibáztatta az ilyenek miatt és nem akarom - magyaráztam

- De téged megvisel ez az egész – hitetlenkedett Ash

- Titeket is – mondtam - kibírom, csak most sok volt nekem ez egy kicsit, de megbirkózom vele

- Te tényleg nagyon szereted – állapította meg

- Igen

- Szerencsés ezt remélem tudja – mosolygott Ash

- Én pedig nagyon csodállak és nagyon örülök neki, hogy a barátodnak mondhatom magam – mondta elismerően

- Köszönöm

- Figyelj csak, ha bármikor, bármi bánt és beszélgetni szeretnél, nyugodtan hívj - mondta

- Köszönöm Ash, ez fordítva is áll - mondtam

- Na kislány, akkor elköszönök vigyázz magadra és fel a fejjel

- Rendben

- Szia

- Szia

Ez a beszélgetés egy kicsit felvidított. Máris jobban éreztem magam. Nem hagyhatom, hogy az ilyenek kikészítsenek. Eldöntöttem, hogy most már nem foglalkozom a hülye pletykákkal, de hát, ahogy az ilyenkor lenni szokott, ember tervez, isten végez és ekkor még én sem tudtam, mikkel kell majd még szembenéznem.