81. Közeleg, a vég és a kezdet

Sziasztok!

Megérkezett a folytatás, az utolsó előtti rész. Jó olvasást!
A komikat nagyon várom:)

Puszillak benneteket!




Az a pár nap, amit Londonban töltöttünk, hihetetlen gyorsan eltelt és még magamnak is alig mertem bevallani, de nagyon jól éreztem magam. Megszerettem Rob családját és ők is szerettek engem. Olyan kipihent voltam, mint még soha. Úgy éreztem feltöltődtem. A búcsúzkodás nehezen ment, de tudtam, hogy nem tart sokáig, elvégre nem sokára esküvő és az is itt lesz. Ott fog végződni minden, ahol kezdődött. Persze ez a vég számunkra egy új életet jelent, a közös életünk kezdetét. Mikor kézen fogva beléptünk a lakásomba, furcsa érzés fogott el. Hirtelen olyan idegennek éreztem, noha itt élek 8 éve. Üres volt, élettelen.

- Mi baj? – eszméltem fel Rob hangjára.

- Semmi - hazudtam.

- Trixi – szólt rám.

- Hát csak hiányzik a családod – magyaráztam. – Valahogy olyan üresnek érzem ezt a lakást. Túl csendes.

- Jaj kicsim – vigasztalt. – Nem sokára megint találkozol velük, még meg is unod őket – vigyorgott.

- Lökött – bújtam hozzá, de egyből jobb kedvem lett.

Kipakoltunk és elterültünk a kanapén.

- Trixi – szólalt meg egy kis idő múlva.

- Igen?

- Emlékszel még a partyra?

- Igen, miért?

- Hát csak – kezdett bele és egyből beugrott mire gondol.

- Nem csak a táncban vagy jó, igaz – vigyorogtam és adtam egy puszit az arcára. – Kíváncsi lennék miben még.

- Ha akarod, megmutatom – csókolt meg.

- Hát nem is tudom, gondolkodnom kell.

Furcsa tekintettel nézett rám és belőlem egyből kitört a nevetés.

- Látnod kellene az arcodat - cukkoltam.

- Még szép, hogy tudni akarom, mutasd.

Egyből felkapott és bevitt a szobába. Ahol pár perc múlva már ruhák nélkül mutatta be tudományát, ami nagyon is ínyemre volt. Hihetetlen, hogy mindig meg tud lepni, annyi oldala van, hogy már számolni se tudom. A karjaiban feküdtem ahol nem sokára el is nyomott az álom.
A napok hihetetlen gyorsasággal teltek. Rob nem vállalt semmi munkát az esküvőig, így minden percben velem volt és egyre jobban azt éreztem, soha nem akarom elengedni. Nem tudnék nélküle élni. Ashley továbbra is, mint egy búgócsiga, intézett mindent. Már az esküvő pontos dátuma is megvolt: április. 20.
A meghívók megérkezése után, szétküldözgettük őket, a kávézóba pedig személyesen vittük el. Úgy tűnt Tamás már teljesen megbékélt Robbal, jól elbeszélgettek, míg Timi kikérte a tanácsomat, hogy mit szeretnénk ajándékba és milyen ruhát vegyen. Mikor végeztünk, kéz a kézben andalogtunk haza.
Miközben azzal foglalatoskodtam, hogy összeüssek valami kaját, Rob olyat tett, amit nem szokott, netezett.

- Jól vagy? - kíváncsiskodtam.

- Miért? – kérdezett vissza.

- Nem szoktál internetezni.

- Tudom, csak kíváncsi voltam.

- Mire? – faggattam tovább.

- Hogy megússzuk-e felhajtás nélkül - magyarázta.

- Mit? – még mindig nem értettem.

- Az esküvőt – nézett fel.

- Tessék?

- Vannak fent „hírek” arról, hogy nősülök – mondta.

- De hogyan?

- Láttak benneteket Ashley-val kijönni a boltból ill. a gyűrűdet is sikerült lefényképezniük. Mindről itt vannak a képek - válaszolt.

Egyszerűen ledermedtem. Rob hátulról mögém jött és átölelt.

- Mi a baj? Így már nem akarod, igaz? – kérdezte szomorúan.

- Nem dehogy, nem erről van szó – magyaráztam. – Csak életem legszebb napját nem paparazzik vakujának kereszttüzében képzeltem el. Nem akarom, hogy ezt a csodás napot elrontsák.

- Nem fogják - mosolygott.

- Hogyan?

- Majd meglátod, nem engedem, az a nap csak rólunk fog szólni, megígérem.

- Szeretlek.

- Én is téged.

Csókunkba a mobil csörgése zavart bele, mely kivételesen az enyém volt és nem Roberté.

Mikor megláttam ki keres, majdnem kiesett a készülék a kezemből.

- Baj van? – kérdezte Rob. – Ki az?

- Peti – nyögtem.

- Az a…– szűrte a fogai között.

- Rob, ne kérlek, a barátom volt - ennél a szónál egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.

- Igen – szóltam bele a telefonba.

- Hozzámész, hogy lehetsz ilyen hülye? – hallottam az ideges hangot.

- Először is neked is szia – mondtam mérgesen. – Másodszor semmi közöd hozzá, ha férjhez megyek és honnan veszed, hogy igaz? Harmadszor pedig szeretem és ezen nem változtat semmi.

- Szóval igaz, tényleg hozzámész – állapította meg.

- Igen – közöltem kimérten.

- Nem értelek, megbántott, te nem láttad magad, de nagyon aggódtam miattad.

- De éreztem – vágtam közbe. - Nálam jobban senki nem tudja, milyen állapotban voltam, de az a múlt – suttogtam. – Szeretem és csak vele van jövőm és jelenem.

- Miért?

- Mit miért?

- Mert gazdag? – hangzott el a kíméletlen kérdés.

- Hogy gondolhatod ezt rólam? Ilyennek ismersz? – fakadtam ki. - Nem számít, hogy híres és az sem, hogy gazdag. Őt szeretem őt magát.

Peti pár percig hallgatott, már azt hittem közben lerakta, mikor megszólalt.

- Sajnálom.

- Én is.

- Fátylat borítunk a múltra? - kérdezte.

- Jó lenne, mindig is a barátomnak tekintettelek, de fájt, amiket a fejemhez vágtál.

- Tudom, ne haragudj.

- Tudod mit, ne beszéljünk róla többet.

- Akkor sok boldogságot nektek és mond meg neki, hogy sajnálom, hogy bevertem a képét - makogta.

- Megmondom.

- Vigyázz magadra - sóhajtotta.

- Te is.

- Szia.

- Szia.

- Mi volt? – hangzott el a kérdés Robtól.

- Bocsánatot kért tőlem és tőled is – vázoltam neki. – Sajnálja, hogy neked esett.

- De ugye nem hívtad meg? – jött a következő kérdés.

- Nem.

- Ne haragudj – kért elnézést. – Csak nem szívlelem.

- De nekem a barátom, igaz olyan már nem lesz, mint volt, de legalább megbeszéltük – makogtam, miközben Robhoz bújtam.

- Kicsim, hogy lehet ekkora szíved? – simogatta meg az arcomat.

- Így – motyogtam.

Egy kicsit könnyebb lett a lelkem, hogy valamennyire tisztáztuk a dolgokat Petivel, de sok dolgon nem változtatott. A viszonyunk soha nem lesz a régi. A hátralévő idő, mint a villám illant tova és az esküvőig már csak 3 nap volt.