77. Mit jelentesz nekem…

Sziasztok!

Itt is a folytatás, jó olvasást! A komikat pedig várom!

Puszi Nektek!



Az idő gyorsan telt, így hogy újra mellettem volt. 2 nap múlva Rob számára megkezdődött a forgatás, így ingázott Pest és Szeged között, ahogy ígérte nekem. Napközben egy kicsit enyhítette a hiányát az, hogy engem is lefoglalt a munkám, de mikor hazaértem a suliból, nagyon hiányzott. A délutánok magányosan teltek, mivel Rob általában 8 körül ért haza, hullafáradtan. Üres voltam nélküle, úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt.
- Ez már beteges, nem ragaszkodhatok hozzá ennyire, vagy mégis?- tettem fel magamban a kérdést egyik délután. Nem kellett sokáig agyalnom rajta és a válasz meg is született: mégis.
A napok teltek-múltak és közeledett a forgatás vége, nekem pedig bele kellett gondolnom, hogy nem sokára indulunk Londonba. Erre a gondolatra a gyomrom görcsbe rándult. Imádom Rob anyukáját, de az apukájával nem igazán jövünk ki. Igazság szerint egyetlen egyszer találkoztunk, de az a találkozás, mély nyomokat hagyott bennem, mivel egy röpke 10 perc alatt voltam szajha, kurva és nem is tudom még milyen szép jelzőkkel illetett a kedves papa. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat és csak remélni tudtam, hogy Robnak lesz igaza és valóban félre tudjuk tenni a régi sérelmeket. Ekkor a pillantásom a kezemre tévedt, a gyűrűmre. Az esküvőszervezés remekül haladt, hála Ashleynek. Olyan, mint egy búgócsiga állandóan pörög, tele van ötletekkel, nekünk szinte semmi dolgunk. Szeretem ezt a kis csapatot, elfogadtak és fontosak nekem, teljes mértékben a barátaimnak, a családomnak tekintem őket.

- Szia szívem! - hallottam a számomra legkedvesebb hangot.

- Szia! – ugrottam a nyakába ő pedig lelkesen kapott el.

- Minek köszönhetem ezt a kedves fogadtatást? – kérdezte miközben kisimította a hajamat az arcomból.

- Hiányoztál és szeretlek, ez nem elég ok? - kérdeztem durcásan.

- Te is nagyon hiányoztál és én sokkal jobban szeretlek.

- Nem, én szeretlek jobban - makacskodtam.

- Nem és be is bizonyítom.

- Tényleg hogyan? – játszottam tovább.

- Így – mondta és elindult velem a szobába, majd leültetett az ágyra.

- Ezzel, hogy bizonyítod? – kérdeztem.

- Mindjárt megtudod – mondta és berakott egy cd-t a hifibe, majd táblákat vett elő a táskájából.

Mikor megszólalt a nekem írt dal, egyből elérzékenyültem, hát még mikor megláttam, mit tart a kezében.
- Ezek a kis táblák talán egy kicsit kifejezik mennyire fontos vagy nekem és mit jelentesz számomra – mondta és fel is mutatta az első táblát melyen ez állt:
„Te vagy az első nő, aki miatt képes voltam ruhát mosni”
Majd jött a következő tábla a következő felirattal:
„Te vagy az első nő, aki miatt viaskodni kezdtem a tányérokkal”
3. tábla: Te vagy az első nő az életemben, aki miatt képes vagyok főzni
4. tábla: Te vagy az első nő, aki 2 perc alatt képes elcsavarni a fejemet
5. tábla: Te vagy az első nő, aki bármikor hívhat kócos manónak
6. tábla: Te vagy az első és az utolsó nő az életemben. Szeretlek!

A könnyek csak gyűltek a szememben. Mikor kifogyott a táblákból hozzám lépett, karjaimmal körbefontam a nyakát és csak ennyit bírtam kinyögni.
- Szeretlek! – és szenvedélyesen megcsókoltam.

A többit már ruhák nélkül folytattuk. Csókokkal borította testem minden egyes pontját, mivel jól eső bizsergést váltott ki belőlem. Én is apró puszikkal borítottam be mellkasát és haladtam egyre lefelé. Éreztem, hogy már nem sokáig bír magával, ahogy én se, így gyengéden a fülébe haraptam és belesúgtam.
- Kérlek.
Meg is kaptam, amit akartam, gyengéden belém hatolt. Hihetetlen érzés volt újfent, magamban érezni, tudni, hogy az enyém, ahogy én az övé. Magamhoz szorítottam szorosan és egy cseppet sem halk nyögés hagyta el szinte egy időben a szánkat. Végem volt, újra. Hagytam, hogy a boldogság átjárja a testem.

2 perc múlva már Rob karjaiban pihentem és küzdöttem leragadni készülő szemhéjammal.

- Kicsim – suttogta.

- Hm – motyogtam.

- 1 hét és megyünk Londonba.

- Tudom és megígérem, hogy nem hisztizek és viselkedni fogok - motyogtam.

- Tudom, nem is azért mondtam.

- Szeretlek.

- Én is téged, jó éjt édes kis virágszálam – suttogta a fülembe.

És a következő pillanatban már az igazak álmát aludtam, védelmező karok ölelésében.
A napok gyorsan teltek és azon kaptam magam, hogy csomagolok, mert másnap indulunk Londonba.

- Kicsim, nyugi – nyugtatgatott. – Nem lesz baj.

- Tudom – próbáltam határozott lenni, de nem igazán ment.

- Nem lesz baj, ígérem – fogta két kezébe az arcom. – Anyu nagyon szeret, Victoria és Lizzy is alig várja, hogy megismerjenek és apával sem lesz gond, ígérem.

- Rendben – sóhajtottam.

- Ne félj! – mondta kedvesen és gyengéden megcsókolt.

Tovább folytattam a pakolást.

- Mikor indul a gép? - kérdeztem.

- 10-kor.

- Akkor korán kelünk – állapítottam meg.

- Igen.

- Kezdek hozzászokni - motyogtam.

Nagy nehezen végeztem a pakolással és mivel már későre járt, így kényelembe is helyeztük magunkat.
Reggel, mobilcsörgére ébredtünk. Nekem nehezen ment a felkelés, de Rob szinte kipattant az ágyból nagyon lelkes volt.

- Készítek gyors kávét meg valami reggelit, addig tusolj le nyugodtan – mondta egy csók kíséretében.

- Rendben.

Be is vonultam a fürdőbe és rendbe szedtem magam. Mire kiléptem Rob is elkészült a kajával, így gyors ő is bevonult a fürdőbe. 10 perc múlva már az asztalnál ültünk és öntöttem magamba az éltető kávét. Mikor végeztünk gyors elpakoltunk, még az utolsó dolgokat is bepakoltam a táskába és indulásra kész voltam, külsőleg, belül reszkettem, de próbáltam nem mutatni. A Pestre tartó út iszonyat gyorsan eltelt, Rob végig a kezemet fogta. Pesten csak néhány fotóssal találkoztunk, a forgatás miatt, de aránylag nyugodt volt a reptér.
1 óra múlva pedig már a gépen ültünk és elindultunk oda, ahol minden kezdődött.