78. London, a kezdet kezdete

Sziasztok!

Itt is a folytatás, jó szórakozást!
Kiderül, hogy Rob apukával, hogyan alakulnak a dolgok...
A komikat most is várom:)

Puszillak benneteket!




A repülő út is jóformán csak pár percnek tűnt és azon kaptam magam, hogy a reptéren állunk, ami itt is viszonylag nyugodt volt, csak két kislány jött oda, aláírásért. Röviddel ezután pedig már egy taxiban ültünk és Rob szüleinek háza felé vettük az irányt. Úgy éreztem a gombóc a torkomban duplájára nőtt.

- Ne félj, nem lesz semmi baj! – suttogta Rob és lehet egy apró csókot az ajkaimra.

- Miért laktok ilyen közel a reptérhez? – kérdeztem idegesen, mikor a taxi megállt.

- Nyugalom szerelmem! – próbált nyugtatni.

Mikor kiszálltunk a kocsiból, két ember közeledett felénk, vagyis inkább szaladtak.

- Végre itt vagytok! – kiabálták egyszerre és Rob nyakába borultak.

- Trixi, ők itt Victoria és Lizzy – mutatta be őket Rob.

- Ő pedig…

- A lány, aki az ujjai köré csavart – csiripelték egyszerre.

- Alig vártuk, hogy megismerhessünk végre – mondta Victoria.

És már belém is karoltak és elkezdtek befelé húzni. Rob keze után nyúltam, de Lizzy elrántotta.

- Ugyan már, annyit turbékolhattok, amennyit akartok, nekünk is kijár egy kicsi ebből a lányból, meg akarjuk ismerni - közölte.

- Nyugi, nem harapunk – súgta a fülembe.

És már be is léptek velem az ajtón.

- De jó, hogy itt vagytok! – borult Clare is a nyakamba és körbecsókolt, majd Robot vette célba és össze - vissza ölelgette az ő kicsi fiát. Olyan jó volt őket nézni.

- Na, de ne itt ácsorogjunk – terelt minket beljebb Clare, így beléptünk a nappaliba, ahol már várt minket Rob apukája.

- Richard! – szólalt meg Clare.

Erre a szóban forgó egyén felemelte a fejét.

- Szia apa! – köszöntötte Rob.

- Fiam – szólt kimérte.

- Ő, itt a barátnőm Trixi – jött mellém és átkarolta a derekamat.

- Ha jól emlékszem, már volt egymáshoz szerencsénk – motyogta közömbösen.

- Jó napot! – köszöntem illedelmesen, de a hangom igencsak remegett.

Richard innentől kezdve tudomást sem vett rólunk, hanem az újságba mélyedt.

- Na gyerekek, üljetek le! – mondta Clare. – Rögtön hozok valamit enni és inni.

Kényelembe is helyeztük magunkat, persze Lizzy és Victoria nem engedték, hogy Rob mellé üljek, hanem közrefogtak és elkezdtek kifaggatni. Mindent el kellett mesélnem, ők pedig érdeklődve hallgattak.

Egyszer csak Lizzy pillantása az ujjamra tévedt:
- Uramisten! – kiáltott fel, mire még Richard is felkapta a fejét.

- Öcskös, te megkérted a kezét és még csak nem is mondtátok? – kérdezte dorgálva.

- Igazság szerint – kezdte Rob miközben odajött hozzánk és Victoriát kitúrva leült mellém, majd megfogta a kezemet. – Most szerettük volna elmondani.

- Ez hihetetlen – vigyorgott Victoria és Lizzy is.

- Az öcskös révbe ért – cukkolták.

- Gratulálunk – mondták megint egyszerre és körbecsókoltak mindkettőnket.

Clare arcára is levakarhatatlan vigyor ült ki.

- Kisfiam, büszke vagyok rád – mondta miközben ő is adott két - két puszit mindkettőnknek és a fülembe súgta: köszönöm.

Richard csak nézett maga elé és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

- Apa – szólalt meg Rob.

- Elrabolhatom egy percre az ifjú hölgyet? – kérdezte Richard.

A gyomrom a torkomban volt és ha nem ültem volna, tuti összeesek.

- Nem lesz semmi baj – súgta Rob a fülembe, miközben adott egy puszit a homlokomra.

Így felálltam, miközben Rob még biztatóan megszorította a kezemet és elindultam Richard felé.

- Erre tessék – mutatott egy ajtó irányába, én pedig remegő lábakkal elindultam.

Beléptünk egy kicsi, de takaros szobába.

- Foglaljon helyet – mutatott egy kanapéra, így leültem, de legszívesebben elszaladtam volna.

Semmi jót nem reméltem ettől a beszélgetéstől.

- Nézze, őszinte leszek – kezdett bele.

Megpróbáltam levegőt sem venni és nem mutatni, mennyire félek.

- Tudja annyira átlátszó – mondta tovább. – Egy tanár, semmi pénzzel. Egyértelmű, hogy a fiam pénzére megy. Egy számító, olcsó kis kurva, aki kihasználja azt, hogy jó adottságokkal rendelkezik és az olyan kis naiv emberkék, mint az én fiam is, a tenyeréből esznek, a magafajta pedig élősködik rajtuk Utolsó büdös ribanc – köpte a fogai között.

A könnyek csak gyűltek a szememben és legszívesebben elszaladtam volna, de nem mertem, nem bírtam, így csak küszködtem a szememből felszínre törni készülő áradattal. Vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam megszólalni.

- Én soha…. – de Richard közbevágott.

- Még nem fejeztem be – dörrent fel.

Ekkor már nem bírtam tovább. Lehajtottam a fejemet és elkezdtem zokogni. Nem láttam semmit. 1 perc múlva egy kéz törölte le a könnyeket az arcomról, majd felemelte a fejem. Richard mosolygós arcával találtam magam szemben.

- Ezeket gondoltam – mondta kedvesen. - Ne haragudj rám, hogy goromba voltam és így adtam elő és a régi bemutatkozásomért és elnézésedet kérem.

- Ezt nem értem - makogtam.

- Ismerem a fiamat – mondta még mindig mosolyogva – és ilyen boldognak még soha nem láttam. Te tetted ezt vele, miattad boldog. Újra ragyog a szeme és mosolyog, őszintén mosolyog. Köszönöm – szorította meg a kezemet.
Ekkor már nekem is kiült egy halvány mosoly az arcomra. Én is megszorítottam a kezet, mely az enyémet szorította.