70. Aki vigyáz rám és az én pici családom

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, jó olvasást! Kíváncsi vagyok a véleményetekre és ne feledjétek, várom a kedvenc fejezeteiteket(szerintem megéri megírni:))))))
Folytatás nem tudom mikor érkezik, mert rengeteg dolgom van, de igyekezni fogok!

Puszilok mindenkit!



Hosszan kényeztették ajkaink egymást, még végül fájdalmasan váltak el.

- Készítek valami ebédet neked – mondta.

- Ne – néztem rá könyörögve. – Ne hagyj itt!

- Nem megyek messzire - mosolygott.

- Kérlek.

- Ne csináld ezt - kérte.

- Mit? – játszottam az értetlent.

- Ha így nézel rám, nem tudok nemet mondani - motyogta.

- Akkor ne mondj.

- Pihenned kell és erősödni, megyek, csinálok neked ebédet, sietek – adott egy puszit a homlokomra.

- Akkor megyek én is - álltam fel.

- Nem!

- Nem maradok itt egyedül - ellenkeztem.

- Kérlek – néztem rá.

- Legalább a kanapéig, hagy mehessek ki - kértem.

- Rendben – egyezett bele.

Felkapott, magához szorított kivitt majd óvatosan lefektetett a kanapéra.

- Sietek az ebéddel és jövök.

- Ajánlom is – mondtam komolyan.

Egy párnát rakott a hátam mögé, hogy kényelmes legyen, betakargatott és adott egy csókot.

- Olyan figyelmes vagy – mondtam halkan.

Erre csak egy szívdöglesztő mosoly volt a válasza, amitől természetesen olvadtam.
Kivonult a konyhába és egy óra múlva már isteni illatok terjengtek a lakásban. Megbűvölve figyeltem, ahogy sürgölődik.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Meglepetés.

- Remélem a meglepi ehető is lesz - cukkoltam.

- Vicces vagy – vigyorgott hátra rám, majd visszafordult a művéhez.

Elterveztem, hogy meglepem, így nagyon halkan óvatosan kimásztam az ágyból, de alig tettem 2 lépést, Rob hátramutatott a fakanállal.

- Most azonnal visszamászol a kanapéra, vagy…

- De honnan? - értetlenkedtem.

- Hátul is van szemem – fordult hátra vigyorogva. – Feküdj vissza!

Tettem még egy lépést felé.

- Feküdj vissza – fenyegetett a fakanállal.

- Vagy? - incselkedtem.

- Ne ellenkezz, különben elverlek.

- Abban benne vagyok – mondtam, de azért szót fogadtam és visszamásztam a kanapéra.

- Jó kislány – mondta és dobott egy csókot.
Amire egy fülig vigyor és egy pipacsvörös fej volt a válaszom, mire ő csak elmosolyodott.

2 óra múlva egy tálcán hozta az általa nekem készített, isteni menüt. Nem mindenről tudtam volna megmondani micsoda, de nem is érdekelt.

- Ilyen finomat soha nem ettem még – mondtam. – Köszönöm.

- Ne hazudj! – szólt rám.

- Tessék?

- Te sokkal-sokkal finomabban főzöl – mosolygott rám.

- Ne becsüld alá magad – simogattam meg az arcát. – Nagyon-nagyon finom volt és soha nem fogom tudni meghálálni neked, amit értem teszel.

- Már megháláltad – mosolygott ő is rám. – Azzal, hogy vagy nekem.

Erre csak a nyakába borultam ő pedig megölelt, szorosan. Elég sokáig maradtuk így szavak nélkül és nem nagyon volt kedvem kibontakozni az öleléséből, de kénytelen voltam.

- Akkor elmenjünk a kávézóba, vagy inkább holnap? - kérdezte.

- Menjünk ma – válaszoltam. – Szeretném tudni, mit mondanak.

Bevonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, de Rob nagyon nehezen engedett el.

- Ennyire azért ne félts – mondtam. – Már teljesen jól vagyok.

Fél óra alatt el is készültem, közben Rob is átöltözött, így nem is volt más dolgunk, mint elindulni. Kéz a kézben andalogtunk a kedvenc helyem felé. Mikor beléptünk, Timi és Tamás, mindketten dolgoztak, igencsak furcsán néztek ránk. Odamentünk hozzájuk és Tamás egyből kifakadt.

- Hogy van képed, azok után, amit vele tettél.

- Tamás ne - kértem.

- Nem engedem, hogy megint bántson – kiabálta, aminek az lett az eredménye, hogy közönségünk is lett, mert minden vendég minket bámult.
Közben Timi észrevette a gyűrűt az ujjamon és visszafogta Tamást.

- Állítsd le magad - kérte.

- Mi van? – értetlenkedett Tamás. - Te is tudod. Emlékszel milyen állapotban volt Trixi, hogy megbántotta.

- Azt hiszem kibékültek - magyarázta Timi - és ez egyébként sem tartozik ránk.

- Gratulálok - borult a nyakamba.

- Köszönöm.

Majd Timi félénken ránézett Robra is, aki elmosolyodott, majd megölelték egymást.
Tamás még mindig értetlenül állt és nézett.

- Most mi van? – kérdezte és kapkodta a fejét, hol ide, hol oda.

- Jaj nyisd már ki a szemed – cukkolta Timi.

- Nem értem - motyogta.

- Menyasszony vagyok – mondtam.

Ekkor meglátta a gyűrűt a kezemen.
Arca elkomolyodott, láttam rajta, hogy keresi a szavakat.

- Hogy tudtál megbocsátani neki, azok után, amit veled tett? – kérdezte halkan.

- A válasz egyszerű: szeretem.

- De..

- Tamás ne kérlek – borultam a nyakába. – Szeretem, mindennél jobban.

Egy darabig hallgatott és tartott a karjaiban.

- Ne haragudj – szólalt meg pár perc múlva.

- Semmi baj – mondtam mosolyogva és kihámoztam magam az öleléséből. – Aranyos vagy, hogy aggódsz értem.

Erre csak lehajtotta a fejét és annyit motyogott, hogy sok boldogságot.

- Köszi.

- Lenne még egy kérdésem – mondtam. – Eljönnétek az esküvőre?

Erre mindketten elkerekedett szemekkel néztek rám.

- Mikor? – kérdezték egyszerre.

- Pontosan még nem tudjuk, de kb egy fél év múlva - válaszoltam.

- Persze – borult Timi újra a nyakamba. – Köszönjük, aranyos vagy hogy gondoltál ránk.

- Én köszönöm – motyogtam. – Nekem ti vagytok a családom.