72. Valóság, fájdalmas valóság

Sziasztok!

Itt is a folytatás, jó olvasást!:)
A véleményetekre továbbra is kíváncsi vagyok!
Folytatás nem tudom mikor lesz, igyekezni fogok, de a következő 2-3 napban, csoda ha levegőt lesz időm venni...

Puszilok mindenkit!



- Tessék? – kaptam fel a fejem.

- Mi baj? Nem akarod? – kérdezte meglepetten.

- Dehogynem, csak azt hittem – kezdtem, de nem fejeztem be.

- Kicsim, férfi vagyok – mosolygott rám.

- De még milyen - suttogtam.

- Egy férfi csak egy igazi nő mellett férfi – mondta és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézzen.

- Ezt hogy érted?

- Nélküled nem lennék az, aki vagyok - magyarázta.

- Dehogynem.

- Hidd el, hogy nem.

- De – ellenkeztem volna, de nem tudtam tovább vitatkozni, mert elhallgattatott, nem is akárhogyan.

Minden ugyanúgy történt, mint az álmomban, csak még sokkal jobb volt. Figyelmes volt és gyengéd, mégis megvolt a szenvedély.
Rob mellkasán pihegtem, ő pedig az arcomat simogatta, de ez most nem álom volt, hanem a valóság.
Ezután, mint mostanában mindig ki voltam szolgálva, nem csinálhattam semmit, bár annyit sikerült kiharcolnom, hogy most már nem kellett feküdnöm, hanem kimehettem vele a konyhába, míg ügyködött. A tenyerén hordozott és úgy vigyázott rám, mint egy hímes tojásra.

- Mikor kell elutaznod? – bukott ki belőlem egyszer csak a kérdés.

- 3 nap múlva – mondta szomorúan.

- Nem akarom, hogy elmenj – motyogtam.

- Én se akarok menni, de vár a munka – mondta szomorúan.

Nem tudtam mit mondani, csak elkezdtek folyni a könnyeim.

- Ne, ne sírj kérlek - mondta és odajött hozzám majd megölelt.

- Ne haragudj, nem tudom miért – magyaráztam. – Tudom, hogy menned kell, csak…

- Nem megyek sehova – közölte határozottan.

- Micsoda?

- Lemondom, itt maradok.

- Nem lehet – dadogtam. – Nem szabad.

- Nem érdekel.

- Ne legyél buta – próbáltam győzködni. – Meg kell csinálnod és ezt én is tudom.

- Az élet nem mindig habos torta – folytattam. – Ne haragudj, hogy hisztiztem.

- Semmi baj – simogatta meg az arcomat.

- Hiányozni fogsz.

- Jaj kicsim, te is nekem – mondta.

- De csak 4 hetet kell kibírnod, amit Angliában forgatunk, utána Pesten folytatjuk.

- Igen tudom, de az a 4 hét is nagyon hosszú lesz.

- Itt leszel velem - mondta és a szívére rakta a kezem. - Elkísérsz bárhova is megyek.

- Köszönöm, hogy vagy nekem - suttogtam.

- Én is köszönöm.

Az a 3 nap eszméletlen gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy búcsúzkodunk.
Rob nem engedte, hogy felmenjek vele Pestre, mondván, hogy pihenjek, mert 2 nap múlva vissza kell mennem dolgozni. Basszus a suli teljesen ki is ment a fejemből, annyi minden történt velem mostanában. Ezernyi kérdés cikázott át az agyamon, de megpróbáltam kizárni őket és csak Robra koncentrálni, aki szorosan tartott a karjaiban.

- Meglátod gyorsan elröpül az a 4 hét és utána újra itt leszek veled.

- De hogy? – értetlenkedtem. – Minden nap ingázol majd Pest és Szeged között?

- Igen – felelte nemes egyszerűséggel.

- De…

- Erről nem nyitok vitát – zárta le gyorsan.

- Szeretlek – mondtam.

- Én is téged.

Kéz a kézben indultunk a Taxihoz. Váltottunk még egy hosszú csókot.

- Vigyázz magadra!

- Te is – mondta majd beszállt a taxiba és elindultak, de 5 méter után a kocsi meg is állt. Rob kiszállt és visszaszaladt hozzám, felkapott és a karjaiba zárt, én pedig úgy csimpaszkodtam bele, mint egy kismajom. Egy hosszú szenvedélyes csók után, lerakott a földre és visszament a taxihoz, majd újra beszállt.
A taxi újra elindult, Rob hátrafordult és egészen addig nézett, míg a kocsi be nem fordult a sarkon.
Én meg ott álltam és vártam, hátha újra visszajön, de tudtam, hogy nem lehet. Majd fél óra ácsorgás után felmentem.
A napok újfent monoton stílust vettek fel, mint mindig mikor Rob nem volt velem. Minden nap beszéltünk telefonon és Ashley is 2 naponta hívott egyeztetés végett. Minden terhet levett a vállamról, vagyis vállunkról, nekünk csak rá kellett bólintanunk. Nem is értem, hogy van ennyi energiája, mindenesetre nagyon jól esett, hogy ennyit segít. Nem győztem neki hálálkodni, amire mindig csak legyintett.
A suliban is minden a megszokott kerékvágásban zajlott, de már megedződtem annyira, hogy nem foglalkoztam semmivel. Vártam azt a napot, mikor Rob visszatér az életembe, nem mintha az, hogy távol van tőlem, megakadályozná, azt hogy minden gondolatom körülötte forogjon. A napok teltek, lassan teltek ugyan, de egyre közelebb került az a pillanat, mikor végre újra ölelhetem.