76. Hit és remény

Sziasztok!

Holnap akartam a frisst hozni, de mivel nem leszek itthon, így megkapjátok ma...viszont egy kicsit szomorú is vagyok:(
Mikor érvényben volt a komi határ érdekes módon jó sok komi érkezett, azóta viszont igencsak megfogyatkozott az írók száma, ami egy kicsit elszomorít:(
Nem szeretnék a maradék 6 fejezetre komi határt szabni újra, így kérlek benneteket, hogy írjatok véleményt.
Köszönöm azoknak akik ezt eddig is megtették és persze mindenkinek, aki akár egyszer is komizott:)

Puszillak benneteket!



- Tessék? – ült fel hirtelen és levette a borogatást az arcáról, hogy a szemembe nézhessen, de én csak a takarót bűvöltem. Felemelte a fejem, hogy ránézzek és mikor belenéztem gyönyörű szemébe, csak még jobban összezavarodtam.

- Kérlek Trixi! – könyörgött. – Mi a baj?

Így összeszedtem magam és megpróbáltam elmondani, amit érzek.

- Az hogy, amikor már azt érzem, hogy tényleg minden rendben van és nagyon boldog vagyok, akkor minden romba dől – suttogtam.

- Sajnálom a barátoddal történteket – kért elnézést és most ő bűvölte a takarót.

- Nem csak erről beszélek - motyogtam.

- Ez már nem az első eset volt és valahogy azt érzem, hogy ez a kapcsolat alapból halálra van ítélve – motyogtam szinte már hangtalanul.

- Tessék?

- Két teljesen külön világban élünk és úgy tűnik minden összeesküszi ellenünk. Minden, ami rosszra fordulhat rosszra is fordul és nekem ez sok. Érted?

- Akkor ennyi, vége! – csattant fel.

- Nem, nem ezt akartam mondani, csak félek - motyogtam.

- Mitől félsz? – kérdezte már sokkal kedvesebben.

- Hogy nem melletted fogok megöregedni, pedig melletted szeretnék. Hogy elválasztanak minket.

- Nem engedem!

- Rob – néztem rá. - Néha pont te vagy az, aki arra lökdösöl.

- Sajnálom, nagyon sajnálom, tudom, hogy hülye voltam.

- Hagyd abba! – fogtam be a száját. - Csak ígérd meg, hogy nem engedjük, hogy bármi közénk álljon.

- Megígérem!

- Több nem is kell – mondtam és hozzábújtam.

Két karja védelmezőn ölelt át és újra visszatért a hitem, hogy meg tudjuk csinálni. Ha mellettem van, bármit le tudunk győzni. Elég sokáig ültünk így az ágyon, de a mobilcsörgés belerondított a képbe.

- Anya az – mondta Rob.

- Szia! – szólt bele a telefonba.

- Igen minden rendben.

- Persze, megígértük.

- Rendben adom.

- Veled szeretne beszélni – nyújtotta a mobilt.

- Szia Clare! – szóltam a telefonba.

- Szia drágám! – köszöntött kedvesen.

- Hogy vagy?

- Köszönöm jól - válaszoltam.

- Sajnálom, hogy nem tudtunk meglátogatni, de rengeteg dolgom volt - mentegetőzött.

- Ugyan, semmi baj.

- Úgyis nem sokára jöttök látogatóban és akkor tudunk majd beszélni .

- Így van - helyeseltem.

- Jaj kincsem, arra gondoltam, hogy szerveznék egy partyt a tiszteletetekre. Meghívnánk pár barátot.

- Ez igazán nem szükséges - ellenkeztem.

- Ugyan, ennyi jár nektek.

- Rendben, ahogy gondolod.

- Akkor ezt megbeszéltük, nagyon vigyázz magadra!

- Rendben te is!

- Visszaadnád a kisfiamnak a telefont?

- Persze.

- Puszillak drágám és akkor nem sokára találkozunk.

- Igen, szia – köszöntem el és átnyújtottam Robnak a telefont.

- Persze anyu.

- Erre semmi szükség.

- Rendben, nem vitatkozok.

- Szeretlek.

- Szia!

- Sajnálom – ölelt át.

- Mit?

- Hogy anyu merényletet tervez.

- Ugyan – nevettem el magam.

- Csak ritkán látja a pici fiát és meg akarja ünnepelni – mosolyogtam. – Teljesen érthető.

- Nem bánod? - kérdezte.

- Amíg veled lehetek, addig semmit sem bánok és…- de nem tudtam folytatni.

- És?

- És úgy érzem végre nekem is van anyukám, úgy viselkedik velem, mintha a lánya lennék - suttogtam.

- Igen, nagyon szeret téged, amit meg tudok érteni, egy ilyen tündért nem lehet nem szeretni.

- Ne túlozz! – vertem vállba.

- Nem túlzok.

- Erre már nem válaszoltam.

- Én is nagyon kedvelem anyukádat, úgy szeretem, mintha a sajátom lenne, de – és újból elakadtam.

- De?

- Apukádtól félek.

- Ne félj, nem harap.

- De nem kedvel - ellenkeztem.

- Tudom, hogy az a régi dolog azóta is tüskeként él benned és nagyon sajnálom, de megígérte, hogy viselkedni fog és ő is nagyon sajnálja, hogy neked esett.

- Rendben, ígérem nem hisztizek, ne haragudj.

- Semmi baj.

- Ha mellettem vagy akkor tényleg nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá.

- Komolyan? – kérdezte pajkosan és letepert az ágyra.

- Bántani akarsz? – kérdeztem ártatlanul.

- Soha nem tudnálak bántani nézett mélyen a szemembe.

Erre már nem tudtam mit mondani, így csak megcsókoltam. Hosszan csókolóztunk majd Rob mellém gördült átölelt és csak így feküdtünk egymás mellett.
Teljes egész voltam újra, aki sok mindenen ment át, de ettől lettem még erősebb és hittem, hogy nekem is kijár a boldogság, melyet Rob jelentett nekem.