79. Kerek a világ

Sziasztok!

Több, mint 15000 látogató, nagyon-nagyon köszönöm!

Itt is az új feji, amihez jó szórakozást!:)
A komikat most is nagyon várom:)

Puszillak benneteket!



Egy darabig, így maradtunk. Magamnak sem tudom megfogalmazni, mekkora kő esett le a szívemről. Richard végre elfogadott. Otthon voltam, olyan emberek vettek körül, akik tényleg szeretnek.

- Menjünk vissza – mosolygott rám, az ember, akit most már apámnak tekintettem.

Az ajtó nyitódására a kint lévők egyszerre kapták fel a fejüket és mikor Rob meglátta a mosolyomat és csillogó szememet, már tudta, hogy nincs semmi baj. Visszamentem hát hozzá és az ölébe fészkeltem magam, ami láthatólag senkit sem zavart.

- Mondtam én, hogy nem lesz semmi baj – súgta a fülembe. – Szeretlek.

- Én is téged – suttogtam én is halkan.

Még hosszasan beszélgettünk. Megismertem Rob testvéreit is és végre Richard is aktívan bekapcsolódott a beszélgetésbe és látszott rajta, hogy örül és roppant büszke a fiára.

- Gyerekek, pihenjetek, biztos nagyon fáradtak vagytok – szólalt meg Clare.

- De még korán van – zsörtölődött Lizzy.

- Ugyan – korholta le az anyja. – Holnap is lesz nap. Pihenniük kell!

Elkezdett minket az emelet felé terelni. Úgy szorítottam Rob kezét, mintha ezen múlna, hogy ne fulladjak meg. Az emeleten megálltunk egy ajtó előtt.

- Jó éjt gyerekek! – búcsúzott.

- Jó éjt! – mondtuk egyszerre.

Rob kinyitotta az ajtót és előreengedett. Beléptem és mielőtt megszólalt volna, egyből tudtam, hogy az ő szobája.

- Hát igen – motyogta zavartan. – Látszik, hogy az enyém.

- Ne butáskodj – öleltem meg. – Ez így tökéletes.

A szobát nagynak jóindulattal sem lehetett nevezni. Mindenfelé hangszerek voltak, az asztalon pedig képek, 4 srácról.

- A barátaim – ölelt át hátulról, mikor meglátta, hogy a képeket nézem. – Hamarosan őket is megismered.

- Tényleg?

- Aha, vagy nem akarod?

- Olyan lökött tudsz néha lenni – csókoltam meg.

- Ha ezzel jár, akkor sűrűbben teszem – kacérkodott.

- Szemtelen – vertem vállba és megpróbáltam kimászni a karjai közül, de nem engedett, hanem újra megcsókolt.

Azt is elfelejtettem, hogy mit akartam, csak ő létezett és én, semmi és senki más. Hosszan kényeztették ajkaink egymást, míg Rob oldalra dőlt magával rántva és az ágyon landoltunk.

- Ezt meg ne próbáld még egyszer - mérgelődtem.

- Mit? – nézett rám ártatlanul.

- Megijedtem.

- Ne haragudj – pislogott kiskutya szemekkel.

- Merre van a fürdő? – kérdeztem pár perc múlva.

- Megmutatom – vigyorgott, mint egy lelkes kiscserkész.

- Aztán ne hagyj sokáig magamra – csókolt meg az ajtóban.

- Nem foglak, ígérem.

Gyors letusoltam és vissza is mentem Robhoz. Engem követve ő is felfrissült, én pedig az ágyon elterülve vártam, hogy visszatérjen. Mikor belépett az ajtón, kaján vigyor ült ki a képére. Villám sebességgel bevágódott mellém és ajkaimat vette birtokba, miközben megpróbálta lehámozni rólam a pólót.

- Nem kellene – toltam el magamtól.

- Miért?

- Anyukádék, a nővéreid nem elég indok? – vontam fel a szemöldököm.

Erre durcásan átfordult a másik oldalára.

- Na ne durcizz! – bújtam hozzá.

Neki se kellett több, átölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Így aludtunk el. Reggel teljesen frissen, kipihenten ébredtem. Rob olyan édesen aludt még. Óvatosan kimásztam az ágyból és sikerült anélkül kijutnom a szobából, hogy felébresztettem volna. Mivel hangokat hallottam lentről, elindultam a zajok irányába. Meg is találtam a hangforrást, Clare ügyködött a konyhában.

- Jó reggelt! – köszöntem.

- Szia aranyom! – köszöntött ő is.

- Segíthetek? - kérdeztem.

- Nem szükséges – válaszolta egyből.

- De szeretnék.

- Rendben – adta meg magát.

Így részt vettem a reggeli készítésben, miközben jót csevegtem a pótanyukámmal.
Nem is tudtam, hogy ilyen érzés, mikor az embernek van anyukája. Szerencsések, akiktől nem veszik el.

- Hát te hová tűntél? – jelent meg Rob a lépcsőn, olyan kusza hajjal, hogy pumukli is megirigyelhette volna.

- Felébredtem, de nem akartalak felkelteni, így lejöttem segíteni a mamádnak - magyaráztam.

- Ilyet többet ne csinálj – ölelt meg.

- Tessék?

- Azt, hogy nem vagy mellettem – adta a tudtomra.

- Sajnálom – adtam gyors egy puszit a szájára.

- Mindjárt kész a reggeli fiacskám – mosolygott Clare.

- Egy tündér vagy anya – puszilta meg Rob.

- Mindketten azok vagytok – jött vissza hozzám és engem is homlokon csókolt.

Lassan felébredt a ház többi lakója is és jóízűen, megreggeliztünk, majd bevonultunk a nappaliba beszélgetni.

- Mi a tervetek mára? – kérdezte Victoria.

- Nem tudom, igazság szerint nem terveztünk semmit – mondta Rob.

A csevegést a csengő hangja szakította félbe. Clare gyorsan felpattant és elindult az ajtó felé.

- Gyertek, gyertek, hallottuk, ahogy beljebb invitál valakiket, majd megjelent Ashley és Kellan.

- Hát ti? – ragyogott fel Rob szeme és elindult feléjük.

- Anyukád hívott meg minket – válaszolta Ash. - A partyra.

- El is felejtettem – hajtotta le a fejét Rob.

Miután mindenkit köszöntöttek Ash és Kellan is helyet foglaltak, persze Ashley mellém ült.

- Csajszi – borult a nyakamba. – El kell mennünk majd ruhát venni a partyra.

- Szívesen elkísérlek.

- Neked is veszünk ruhát - közölte.

- De nem kell - tiltakoztam.

- Elég – korholt le. - Erről nem vitatkozok.

- Amúgy is – folytatta. – Meg kell beszélnünk az esküvőt.

- Tudod mit, holnap elmegyünk vásárolni és egyben felpróbálod a ruhát is, amit kinéztem.

- Rendben - nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy nincs értelme.

Ekkor Ashley hirtelen felpattant és karon fogva Robertet elkezdte kirángatni a nappaliból.

- Hová mentek? – csúszott ki a számon és a hangom egy kicsit remegett.

- Nyugi, nem rabolom el és azt sem hagyom, hogy az ufók elvigyék – kuncogott Ash.

- Hahaha – nyújtottam rá a nyelvem.

- Csak beszélnem kell vele - vigyorgott.

Kellan addig áthelyezkedett mellém. Imádtam ezt a hatalmas mackót, ha lett volna testvérem, örültem volna, ha olyan, mint ő.

- Hogy vagy? - kérdezte.

- Remekül.

- És te? – kérdeztem vissza.

- Csak a szokásos – rántotta meg a vállá.t – Fotózások, filmek – viszont most egy kis pihi.

- Rátok fér a lazítás – mosolyogtam rá.

Nem telt bele sok idő és visszatért a két elcsatangolt bárányka. Rob visszaült mellém, Ash pedig Kellan mellé.
A nap villámgyorsan eltelt, sőt az éjszaka is és azon kaptam magam, hogy másnap már Ashley-vel mászkáltunk a városban, egyik üzletből ki a másikba be effektust követve. Talált magának egy gyönyörű lila térdig érő pánt nélküli ruhát és persze nem bírtam lebeszélni arról a tervéről, hogy nekem is vennünk kell valami hacukát. Meg is találta a számomra megfelelő darabot, egy tengerkék gyönyörű estélyi személyében.

- Tökéletes –nyugtázta elégedetten.

- Ash olyan vagy – morogtam, mikor már a csomagokkal a kezünkben léptünk be, reményeim szerint az utolsó boltba. Mikor megláttam a szebbnél szebb menyasszonyi ruhákat, kisebb fajta sokk ért.

- Erre – fogta meg a kezem Ash és elrángatott a bolt hátuljába.

- Mit szólsz? – kérdezte, mikor megláttam a ruhát.

- Ash…ez - dadogtam.

- Nem tetszik? – kérdezte lefelé görbülő szájjal.

- Gyönyörű – borultam a nyakába.

- Menj próbáld fel! – nógatott – ha nem jó a méret, átalakítják.

Bevonultam az öltözőbe és felpróbáltam a ruhát, tökéletesen passzolt. Kiléptem, hogy Ashley-nek is megmutassam.
Mikor meglátott, könnyek gyűltek a szemében.