.jpg)
Sziasztok!
Itt az utolsó fejezet. El sem hiszem, hogy vége, furcsa lesz nélküle, de ennek már itt volt az ideje.
Nagyon szépen köszönöm a sok komit és remélem jól szórakoztatok:)
Lenne egy nagy kérésem, akinek van kedve és ráér legyen olyan kedves és írjon a profilnál kint lévő mail címemre. Tervben van egy nagyszabású dolog és ehhez szeretnék segítséget(támogatást kérni). Hogy miről lenne szó, azt emailben mondanám el:)
Puszillak benneteket!
u.i: Köszönök mindent: a rendszeres olvasókat, a komikat a több mint 15000 látogatót:) Hálásan köszönöm:)
Az idő gyorsan telt és újra Londonban voltunk. Jó volt újra látni Rob családját, hiányoztak.
Este mikor már csak kettesben voltunk fogtam fel csak igazán, hogy másnap férjhez megyek.
- Valami baj van? – ölelt meg.
- Semmi – válaszoltam. – Csak most fogtam fel igazán, hogy holnap hozzád megyek.
- Nem akarod? – kérdezte szomorúan.
- Ne legyél buta, persze, hogy akarom – simogattam meg az arcát.
- Akkor jó – nyugtázta egy szívdöglesztő mosollyal.
Másnap minden olyan gyorsan történt. Ash egész nap rajtam dolgozott, hogy tökéletes legyek és mikor a tükör felé fordított, megállapítottam, hogy tökéletes munkát végzett.
- Gyönyörű vagy – motyogta a könnyeivel küszködve.
- Köszönök mindent – motyogtam és próbáltam nem sírni.
Ekkor kopogtattak.
- Igen – szólt ki Ash.
- Csak Lizzy vagyok – jött a válasz. – Trixi valaki szeretne veled beszélni.
- Kicsoda?
- Peti vagyok – hallottam az ismerős hangot.
Megállt bennem az ütő, de nem nagyon vacillálhattam, mert az ajtó ki is nyílt.
- Hogy kerülsz ide és egyáltalán honnan tudtad hol vagyok? – szegeztem neki a kérdéseket.
- Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezett vissza.
Ashley már ment volna ki a szobából, de megfogtam a kezét.
- Maradj - kértem.
- Ha valamit mondani akarsz, mondhatod a barátnőm előtt is – közöltem.
- Hát jó – fogott bele.
- Istenem olyan gyönyörű vagy - suttogta halkan.
- A lényeget, kérlek – kértem. – Miért jöttél?
- Hogy gondold át ezt az egészet, van más választásod is.
- Nem értem.
- Ne menj hozzá? - kérte.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Mert szeretlek és…
- Peti ne, kérlek..
- Ez az igazság – folytatta. - Szeretlek és boldoggá tehetlek, ha adsz egy esélyt. Boldogabb lehetnél, mint vele. Soha nem bántanálak. Trixi nekem te vagy a mindenem, már nagyon régóta, csak sose mertem elmondani.
Lehajtottam a fejem és nem szóltam egy szót sem.
- Trixi kérlek, gondold át.
- Menj el – suttogtam.
- Ne..
- Menj el!
- Miért nem adsz esélyt magadnak arra, hogy boldog legyél? – szinte már könyörgött.
- Boldog vagyok – válaszoltam. – Nagyon is. Soha nem voltam még ilyen boldog és ez miatta van.
- Trixi..
- Peti, azt hiszem nincs miről beszélnünk – mondtam egy kicsit keményebb hangon. – Menj el!
Még állt előttem egy darabig, majd lehajtott fejjel, kiment az ajtón. Csak remélni tudtam, hogy nem kavar többet és nem teszi tönkre ezt a napot.
- Jól vagy? - kérdezte Ash.
- Persze - jött az automatikus válaszom.
- Férjhez megyek, ahhoz akit szeretek, nem is lehetnék boldogabb - mosolyogtam.
Ekkor megint kopogtattak.
- Ki az? - kérdeztem.
- Kellan vagyok.
- Gyere be.
Mikor belépett, azt hittem menten elájul.
- Jól vagy? – rémült meg Ash is.
- Igen – makogta. – Trixi egyszerűen csodaszép vagy, mondta miközben megölelt.
- Te sírsz? – csúszott ki Ashley száján.
- Nem dehogy, csak valami belement a szemembe – hantázott Kellan.
- Szedd össze magad és legyél férfi! – utasította Ash.
- Az vagyok – közölte Kellan határozottan. – Megmutassam?
- Hagyd abba lökött – bökte oldalba. – Ez már Te vagy.
- Indulhatunk? – kérdezték egyszerre.
- Igen.
Így elindultunk, a ház előtt várt ránk a kocsi. Sehol egy paparazzi. Felsóhajtottam. Nem tudom hogyan, de most már tényleg nem volt semmi, ami tönkretehetné életem legszebb napját.
Kellan segített kiszállni a kocsiból én pedig belé karoltam.
- Készen állsz?
- Igen – mosolyogtam.
- Akkor móka indul – közölte vidáman.
A zene felcsendült, mi pedig elindultunk, Ashleyvel a nyomunkban.
Mikor megláttam Robot a szívem hevesebben kezdett verni, legszívesebben azonnal odaszaladtam volna.
- Nyugi kislány – tartott vissza a mellettem sétáló mackó. – Türelem.
Nem is kellett sokáig várnom és már ott álltam a férfi mellett, akit mindennél jobban szerettem. A szeme felragyogott és ennyit motyogott: gyönyörű vagy, mire én fülig pirultam.
Kellan adott két puszit és Robot is megölelte. Rob megfogta a kezemet, a pap pedig belekezdett.
A tudatomig nehezen jutott el, amit mondott, mert az előttem álló férfit figyeltem, de azt azért felfogtam, mikor meg kellett szólalnom:
Bele is kezdtem:
"Az élet rögös útján nekünk találkozni kellett,
hogy hitben, szeretetben éljünk mi egymás mellett.
Fogd meg hát kezemet, és én Veled megyek,
reád bízom magam, mert nagyon szeretlek."
Rob pedig ennyit mondott:
"Megfogom kezedet, s megígérem Neked,
hogy az élet rögös útján végig elkísérlek.
Boldogok leszünk, hisz én is szeretlek,
amíg szívem dobogni fog, hozzád mindig hű leszek."
Majd egymás ujjára húztuk a gyűrűt és a pap áldásával hitvesi csókban forrtunk össze. Ash ott pityergett mögöttem és elnézve a többieket, sokaknak meggyűlt a baja a sminkkel. A lagzi, legalább olyan eszméletlenre sikeredett, mint a party, amit Clare rendezett. Nem voltunk túl sokan. Rob családja, barátai, kollégái. A kávézóból a barátaim és két munkatársam, akikkel jól kijöttem. A hangulat mégis fergeteges volt. Rob újfent elkápráztatott tánctudásával.
- Hogyan? – súgtam a fülébe.
- Mit hogyan? – kérdezett vissza.
- Sehol egy paparazzi – válaszoltam. - Hogy csináltad?
- Ez legyen az én titkom – mosolygott sunyin.
Életem legszebb estéje volt, az új életem kezdete.
Felemeltem a fejem és a tekintetem találkozott egy gyönyörű szempárral, mely engem nézett. Arcomra akaratlanul is mosoly ült ki. Boldog voltam, révbe értem egy csodálatos férfi oldalán és tudtam, hogy ezentúl nincs mitől félnem.
2010. február 28., vasárnap
2010. február 25., csütörtök
81. Közeleg, a vég és a kezdet
Sziasztok!
Megérkezett a folytatás, az utolsó előtti rész. Jó olvasást!
A komikat nagyon várom:)
Puszillak benneteket!
Az a pár nap, amit Londonban töltöttünk, hihetetlen gyorsan eltelt és még magamnak is alig mertem bevallani, de nagyon jól éreztem magam. Megszerettem Rob családját és ők is szerettek engem. Olyan kipihent voltam, mint még soha. Úgy éreztem feltöltődtem. A búcsúzkodás nehezen ment, de tudtam, hogy nem tart sokáig, elvégre nem sokára esküvő és az is itt lesz. Ott fog végződni minden, ahol kezdődött. Persze ez a vég számunkra egy új életet jelent, a közös életünk kezdetét. Mikor kézen fogva beléptünk a lakásomba, furcsa érzés fogott el. Hirtelen olyan idegennek éreztem, noha itt élek 8 éve. Üres volt, élettelen.
- Mi baj? – eszméltem fel Rob hangjára.
- Semmi - hazudtam.
- Trixi – szólt rám.
- Hát csak hiányzik a családod – magyaráztam. – Valahogy olyan üresnek érzem ezt a lakást. Túl csendes.
- Jaj kicsim – vigasztalt. – Nem sokára megint találkozol velük, még meg is unod őket – vigyorgott.
- Lökött – bújtam hozzá, de egyből jobb kedvem lett.
Kipakoltunk és elterültünk a kanapén.
- Trixi – szólalt meg egy kis idő múlva.
- Igen?
- Emlékszel még a partyra?
- Igen, miért?
- Hát csak – kezdett bele és egyből beugrott mire gondol.
- Nem csak a táncban vagy jó, igaz – vigyorogtam és adtam egy puszit az arcára. – Kíváncsi lennék miben még.
- Ha akarod, megmutatom – csókolt meg.
- Hát nem is tudom, gondolkodnom kell.
Furcsa tekintettel nézett rám és belőlem egyből kitört a nevetés.
- Látnod kellene az arcodat - cukkoltam.
- Még szép, hogy tudni akarom, mutasd.
Egyből felkapott és bevitt a szobába. Ahol pár perc múlva már ruhák nélkül mutatta be tudományát, ami nagyon is ínyemre volt. Hihetetlen, hogy mindig meg tud lepni, annyi oldala van, hogy már számolni se tudom. A karjaiban feküdtem ahol nem sokára el is nyomott az álom.
A napok hihetetlen gyorsasággal teltek. Rob nem vállalt semmi munkát az esküvőig, így minden percben velem volt és egyre jobban azt éreztem, soha nem akarom elengedni. Nem tudnék nélküle élni. Ashley továbbra is, mint egy búgócsiga, intézett mindent. Már az esküvő pontos dátuma is megvolt: április. 20.
A meghívók megérkezése után, szétküldözgettük őket, a kávézóba pedig személyesen vittük el. Úgy tűnt Tamás már teljesen megbékélt Robbal, jól elbeszélgettek, míg Timi kikérte a tanácsomat, hogy mit szeretnénk ajándékba és milyen ruhát vegyen. Mikor végeztünk, kéz a kézben andalogtunk haza.
Miközben azzal foglalatoskodtam, hogy összeüssek valami kaját, Rob olyat tett, amit nem szokott, netezett.
- Jól vagy? - kíváncsiskodtam.
- Miért? – kérdezett vissza.
- Nem szoktál internetezni.
- Tudom, csak kíváncsi voltam.
- Mire? – faggattam tovább.
- Hogy megússzuk-e felhajtás nélkül - magyarázta.
- Mit? – még mindig nem értettem.
- Az esküvőt – nézett fel.
- Tessék?
- Vannak fent „hírek” arról, hogy nősülök – mondta.
- De hogyan?
- Láttak benneteket Ashley-val kijönni a boltból ill. a gyűrűdet is sikerült lefényképezniük. Mindről itt vannak a képek - válaszolt.
Egyszerűen ledermedtem. Rob hátulról mögém jött és átölelt.
- Mi a baj? Így már nem akarod, igaz? – kérdezte szomorúan.
- Nem dehogy, nem erről van szó – magyaráztam. – Csak életem legszebb napját nem paparazzik vakujának kereszttüzében képzeltem el. Nem akarom, hogy ezt a csodás napot elrontsák.
- Nem fogják - mosolygott.
- Hogyan?
- Majd meglátod, nem engedem, az a nap csak rólunk fog szólni, megígérem.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Csókunkba a mobil csörgése zavart bele, mely kivételesen az enyém volt és nem Roberté.
Mikor megláttam ki keres, majdnem kiesett a készülék a kezemből.
- Baj van? – kérdezte Rob. – Ki az?
- Peti – nyögtem.
- Az a…– szűrte a fogai között.
- Rob, ne kérlek, a barátom volt - ennél a szónál egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
- Igen – szóltam bele a telefonba.
- Hozzámész, hogy lehetsz ilyen hülye? – hallottam az ideges hangot.
- Először is neked is szia – mondtam mérgesen. – Másodszor semmi közöd hozzá, ha férjhez megyek és honnan veszed, hogy igaz? Harmadszor pedig szeretem és ezen nem változtat semmi.
- Szóval igaz, tényleg hozzámész – állapította meg.
- Igen – közöltem kimérten.
- Nem értelek, megbántott, te nem láttad magad, de nagyon aggódtam miattad.
- De éreztem – vágtam közbe. - Nálam jobban senki nem tudja, milyen állapotban voltam, de az a múlt – suttogtam. – Szeretem és csak vele van jövőm és jelenem.
- Miért?
- Mit miért?
- Mert gazdag? – hangzott el a kíméletlen kérdés.
- Hogy gondolhatod ezt rólam? Ilyennek ismersz? – fakadtam ki. - Nem számít, hogy híres és az sem, hogy gazdag. Őt szeretem őt magát.
Peti pár percig hallgatott, már azt hittem közben lerakta, mikor megszólalt.
- Sajnálom.
- Én is.
- Fátylat borítunk a múltra? - kérdezte.
- Jó lenne, mindig is a barátomnak tekintettelek, de fájt, amiket a fejemhez vágtál.
- Tudom, ne haragudj.
- Tudod mit, ne beszéljünk róla többet.
- Akkor sok boldogságot nektek és mond meg neki, hogy sajnálom, hogy bevertem a képét - makogta.
- Megmondom.
- Vigyázz magadra - sóhajtotta.
- Te is.
- Szia.
- Szia.
- Mi volt? – hangzott el a kérdés Robtól.
- Bocsánatot kért tőlem és tőled is – vázoltam neki. – Sajnálja, hogy neked esett.
- De ugye nem hívtad meg? – jött a következő kérdés.
- Nem.
- Ne haragudj – kért elnézést. – Csak nem szívlelem.
- De nekem a barátom, igaz olyan már nem lesz, mint volt, de legalább megbeszéltük – makogtam, miközben Robhoz bújtam.
- Kicsim, hogy lehet ekkora szíved? – simogatta meg az arcomat.
- Így – motyogtam.
Egy kicsit könnyebb lett a lelkem, hogy valamennyire tisztáztuk a dolgokat Petivel, de sok dolgon nem változtatott. A viszonyunk soha nem lesz a régi. A hátralévő idő, mint a villám illant tova és az esküvőig már csak 3 nap volt.
Megérkezett a folytatás, az utolsó előtti rész. Jó olvasást!
A komikat nagyon várom:)
Puszillak benneteket!
Az a pár nap, amit Londonban töltöttünk, hihetetlen gyorsan eltelt és még magamnak is alig mertem bevallani, de nagyon jól éreztem magam. Megszerettem Rob családját és ők is szerettek engem. Olyan kipihent voltam, mint még soha. Úgy éreztem feltöltődtem. A búcsúzkodás nehezen ment, de tudtam, hogy nem tart sokáig, elvégre nem sokára esküvő és az is itt lesz. Ott fog végződni minden, ahol kezdődött. Persze ez a vég számunkra egy új életet jelent, a közös életünk kezdetét. Mikor kézen fogva beléptünk a lakásomba, furcsa érzés fogott el. Hirtelen olyan idegennek éreztem, noha itt élek 8 éve. Üres volt, élettelen.
- Mi baj? – eszméltem fel Rob hangjára.
- Semmi - hazudtam.
- Trixi – szólt rám.
- Hát csak hiányzik a családod – magyaráztam. – Valahogy olyan üresnek érzem ezt a lakást. Túl csendes.
- Jaj kicsim – vigasztalt. – Nem sokára megint találkozol velük, még meg is unod őket – vigyorgott.
- Lökött – bújtam hozzá, de egyből jobb kedvem lett.
Kipakoltunk és elterültünk a kanapén.
- Trixi – szólalt meg egy kis idő múlva.
- Igen?
- Emlékszel még a partyra?
- Igen, miért?
- Hát csak – kezdett bele és egyből beugrott mire gondol.
- Nem csak a táncban vagy jó, igaz – vigyorogtam és adtam egy puszit az arcára. – Kíváncsi lennék miben még.
- Ha akarod, megmutatom – csókolt meg.
- Hát nem is tudom, gondolkodnom kell.
Furcsa tekintettel nézett rám és belőlem egyből kitört a nevetés.
- Látnod kellene az arcodat - cukkoltam.
- Még szép, hogy tudni akarom, mutasd.
Egyből felkapott és bevitt a szobába. Ahol pár perc múlva már ruhák nélkül mutatta be tudományát, ami nagyon is ínyemre volt. Hihetetlen, hogy mindig meg tud lepni, annyi oldala van, hogy már számolni se tudom. A karjaiban feküdtem ahol nem sokára el is nyomott az álom.
A napok hihetetlen gyorsasággal teltek. Rob nem vállalt semmi munkát az esküvőig, így minden percben velem volt és egyre jobban azt éreztem, soha nem akarom elengedni. Nem tudnék nélküle élni. Ashley továbbra is, mint egy búgócsiga, intézett mindent. Már az esküvő pontos dátuma is megvolt: április. 20.
A meghívók megérkezése után, szétküldözgettük őket, a kávézóba pedig személyesen vittük el. Úgy tűnt Tamás már teljesen megbékélt Robbal, jól elbeszélgettek, míg Timi kikérte a tanácsomat, hogy mit szeretnénk ajándékba és milyen ruhát vegyen. Mikor végeztünk, kéz a kézben andalogtunk haza.
Miközben azzal foglalatoskodtam, hogy összeüssek valami kaját, Rob olyat tett, amit nem szokott, netezett.
- Jól vagy? - kíváncsiskodtam.
- Miért? – kérdezett vissza.
- Nem szoktál internetezni.
- Tudom, csak kíváncsi voltam.
- Mire? – faggattam tovább.
- Hogy megússzuk-e felhajtás nélkül - magyarázta.
- Mit? – még mindig nem értettem.
- Az esküvőt – nézett fel.
- Tessék?
- Vannak fent „hírek” arról, hogy nősülök – mondta.
- De hogyan?
- Láttak benneteket Ashley-val kijönni a boltból ill. a gyűrűdet is sikerült lefényképezniük. Mindről itt vannak a képek - válaszolt.
Egyszerűen ledermedtem. Rob hátulról mögém jött és átölelt.
- Mi a baj? Így már nem akarod, igaz? – kérdezte szomorúan.
- Nem dehogy, nem erről van szó – magyaráztam. – Csak életem legszebb napját nem paparazzik vakujának kereszttüzében képzeltem el. Nem akarom, hogy ezt a csodás napot elrontsák.
- Nem fogják - mosolygott.
- Hogyan?
- Majd meglátod, nem engedem, az a nap csak rólunk fog szólni, megígérem.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Csókunkba a mobil csörgése zavart bele, mely kivételesen az enyém volt és nem Roberté.
Mikor megláttam ki keres, majdnem kiesett a készülék a kezemből.
- Baj van? – kérdezte Rob. – Ki az?
- Peti – nyögtem.
- Az a…– szűrte a fogai között.
- Rob, ne kérlek, a barátom volt - ennél a szónál egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
- Igen – szóltam bele a telefonba.
- Hozzámész, hogy lehetsz ilyen hülye? – hallottam az ideges hangot.
- Először is neked is szia – mondtam mérgesen. – Másodszor semmi közöd hozzá, ha férjhez megyek és honnan veszed, hogy igaz? Harmadszor pedig szeretem és ezen nem változtat semmi.
- Szóval igaz, tényleg hozzámész – állapította meg.
- Igen – közöltem kimérten.
- Nem értelek, megbántott, te nem láttad magad, de nagyon aggódtam miattad.
- De éreztem – vágtam közbe. - Nálam jobban senki nem tudja, milyen állapotban voltam, de az a múlt – suttogtam. – Szeretem és csak vele van jövőm és jelenem.
- Miért?
- Mit miért?
- Mert gazdag? – hangzott el a kíméletlen kérdés.
- Hogy gondolhatod ezt rólam? Ilyennek ismersz? – fakadtam ki. - Nem számít, hogy híres és az sem, hogy gazdag. Őt szeretem őt magát.
Peti pár percig hallgatott, már azt hittem közben lerakta, mikor megszólalt.
- Sajnálom.
- Én is.
- Fátylat borítunk a múltra? - kérdezte.
- Jó lenne, mindig is a barátomnak tekintettelek, de fájt, amiket a fejemhez vágtál.
- Tudom, ne haragudj.
- Tudod mit, ne beszéljünk róla többet.
- Akkor sok boldogságot nektek és mond meg neki, hogy sajnálom, hogy bevertem a képét - makogta.
- Megmondom.
- Vigyázz magadra - sóhajtotta.
- Te is.
- Szia.
- Szia.
- Mi volt? – hangzott el a kérdés Robtól.
- Bocsánatot kért tőlem és tőled is – vázoltam neki. – Sajnálja, hogy neked esett.
- De ugye nem hívtad meg? – jött a következő kérdés.
- Nem.
- Ne haragudj – kért elnézést. – Csak nem szívlelem.
- De nekem a barátom, igaz olyan már nem lesz, mint volt, de legalább megbeszéltük – makogtam, miközben Robhoz bújtam.
- Kicsim, hogy lehet ekkora szíved? – simogatta meg az arcomat.
- Így – motyogtam.
Egy kicsit könnyebb lett a lelkem, hogy valamennyire tisztáztuk a dolgokat Petivel, de sok dolgon nem változtatott. A viszonyunk soha nem lesz a régi. A hátralévő idő, mint a villám illant tova és az esküvőig már csak 3 nap volt.
2010. február 23., kedd
80. A party
Sziasztok!
Itt a folytatás, jó olvasást!
Véleményeket kérnék!
Puszi mindenkinek!
- Gyönyörű vagy – motyogta halkan.
- Mindent köszönök – borultam a nyakába.
Így álltunk jó darabig és potyogtak a könnyeink. Ashley nagy nehezen erőt vett magán és visszaterelt, hogy öltözzek át és menjünk, mert a fiúk már biztosan kiakadtak merre vagyunk. Engedelmesen, mint egy kisgyerek elvonultam és kihámoztam magam a ruhából.
El sem hiszem, hogy mindez velem történik. Ahogy hámoztam magam kifelé a ruhából és a tükörbe néztem, egy ragyogó szemű lánnyal találtam magam szemben, aki valóban én voltam. Nagy nehezen kiszabadultam a ruhából és Ashley-vel karöltve elindultunk haza.
- Hol voltatok ilyen sokáig? – jöttek felénk a fiúk.
- Ne mondjátok, hogy nem ismeritek Ashleyt – morogtam – ha boltokat lát, nem lehet leállítani.
- Hiányoztál – vette el Rob a csomagokat a kezemből.
- Te is nekem – adtam egy puszit a szájára.
A nap hátralevő része gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy Rob karjaiban fekszem.
- Holnap lesz a party – motyogta csak úgy magának. – El is felejtettem.
- Rob..
- Tessék?
- Hány embert hívott meg anyukád? – kérdeztem halkan.
- Fogalmam sincs – jött a halk válasz -, de ahogy anyut ismerem egy egész sereget.
- Aha – többre nem futotta tőlem.
- Mi baj? – simogatta meg az arcomat.
- Semmi - füllentettem.
- És kik lesznek itt? – tettem fel a következő kérdést.
- Nem tudom kicsim – válaszolta őszintén. – Kérdezd meg anyut.
- Annyira nem fontos.
Rob ekkor hirtelen felkönyökölt mellettem és a szemembe nézett.
- Mi baj? – kérdezte nyomatékosan.
- Nincs baj – erősködtem.
- Trixi..
- Hát – hajtottam le a fejem. – Egy kicsit félek.
- Mitől?
- Nem tudom – suttogtam. - Sok ismeretlen ember.
- Ne félj – simogatta meg kedvesen az arcomat. – Nem engedem, hogy bántsanak.
- El is várom – vigyorogtam rá, majd adtam neki egy gyors csókot és visszahajtottam fejem a mellkasára.
Nem sokkal később elnyomott az álom.
Reggel újfent kipihentem ébredtem, egyetlen apró zavaró tényező volt csak, Rob nem volt sehol. Kimásztam az ágyból és lementem a konyhába, ahol már hatalmas sürgölődés fogadott. Clare és a lányok a konyhában tettek-vettek és Rob is ott lábatlankodott.
- Jó reggelt – hallottam egy eléggé álmos hangot mögülem.
- Szia Ash.
- Szia kincsem – ölelt át Rob hirtelen. – Észre se vettem, hogy itt vagy.
- Nagyon el voltál merülve – mosolyogtam rá.
Ashley-vel mi is csatlakoztunk a konyhában lévő kis csoporthoz és hasznossá tettük magunkat.
Az ételmennyiségből ítélve, amit elkészítettünk, Clare egy egész hadsereget hívott meg.
Mikor már majdnem mindennel készen voltunk, Ash kézen fogott és bocsánatot kérve a többiektől, hogy készülődnünk kell, felrángatott az emeletre.
- Irány a fürdő – adta ki a parancsot.
- Ash nem vagy az anyám, szerencsére – pimaszkodtam.
- Elég – csattant fel. – Ez a ti estétek Robbal, fogadj szépen szót.
Így engedelmesen elvonultam letusolni, mikor végeztem, hallottam, hogy közben már a többiek is nagyban készülődnek. Visszamentem Ashley-hez. A ruhák már kikészítve az ágyra, így bele is bújtam az enyémbe. Kiengedtem a hajamat és gondolván, hogy ennyi elég, lehuppantam az ágyra Ashley-re várva.
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? – nézett rám mérgesen mikor visszajött.
- Mit? - értetlenkedtem.
- Hogy így fogsz kinézni.
- Hogy? – még mindig nem érettem miről beszél. – Te választottad a ruhát.
- Nem is azzal van a baj – morgott. - A hajad, semmi smink.
- Na gyere – rángatott fel az ágyról és az asztalhoz ültetett, majd kezelésbe vett.
Nem láttam semmit abból, amit csinál, de bíztam benne, hogy nem viszi túlzásba. Mikor végzett elém tartott egy kisebb tükröt és így végre szemügyre vehettem magamat. Egy csinos, de nem túl kihívó sminket varázsolt rám és a hajam se állt még soha ilyen fenomenálisan.
- Ash te egy zseni vagy – mosolyogtam rá.
- Tudom – vigyorgott elégedetten.
Miután velem végzett ő is felöltözött, elvégezte az utolsó simításokat magán, majd belém karolt és elindultunk a nappali felé, ahol már hatalmas tömeg várt minket. Majdnem minden vendég megérkezett.
- Jézusom, ennyi ember – rémüldöztem.
- Nyugi, lélegezz, nem lesz baj – nyugtatott Ash, ám ekkor meglátta Kellant, akinek hatalmas vigyor ült ki az arcára és elindult felé, engem otthagyva a lépcsőn.
Vettem egy mély levegőt és újból megindultam lefelé. Lassan haladtam, ám ekkor a számomra legkedvesebb arc felém fordult és mikor meglátott, mosolyogva jött oda hozzám.
- Gyönyörű vagy – makogta és nyomott egy puszit a homlokomra, mire egy kis csoport felől kuncogást hallottam.
Rob hátranézett és mosolyogva nyugtázta a dolgokat.
- Gyere – nyújtotta a kezét és immár ketten megindultunk a tömeg felé.
Már nem féltem, mellettem volt és minden félelmemet elűzte, biztonságban voltam. Mindenkinek bemutatott, akit eddig nem ismertem, de szerencsére ismerős arcok is felbukkantak. Néhány kollégája, akikkel már találkoztam. Legutoljára egy kis csoportot hagyott, majd mikor hozzájuk értünk, mind a három srác felénk fordult.
- Szóval ő lenne az – mondta az egyik széles vigyorral a képén.
- Meg kell hagyni megfogtad az isten lábát haver – verte vállba egy másik.
- Srácok – kezdett bele Rob. – Ő a menyasszonyom, Trixi.
- Ők pedig: Tom, Bobby és Marcus – mutatott végig a srácokon.
- Sziasztok – motyogtam halkan.
- Meg kell hagyni, nem rossz ízlésed van – ugratta Tom. – Kevés ilyen jó csaj van.
- Hagyd abba - szólt rá Rob. – Ő már foglalt.
- Nyugi, nem harapunk, még ha néha ugatunk is – súgta a fülembe Bobby.
- Ők már csak ilyenek – sóhajtotta Rob -, de a legjobb barátaim.
- Akik nagyon örülnek neki, hogy végre benőtt a fejed lágya – közölte Marcus. – Vigyázz erre a lányra.
- Hidd el fogok – szorított magához Rob és adott egy puszit az arcomra.
Az este további része hihetetlen jó hangulatban telt. Magamnak is nehezen mertem bevallani, de élveztem és jól éreztem magam. Rob barátai kedves srácok, csak pia ne kerüljön a kezükbe, mert akkor hajlamosak össze-vissza beszélni, bár jobban belegondolva ki nem. Kellan elhatározta, hogy megtáncoltat, amit nagyon élveztem és persze a példáján felbuzdulva Rob se volt rest és elkápráztatott, nem csak engem, egy hihetetlen tánccal.
- Nem is tudtam, hogy ennyire jó táncos vagy – suttogtam a fülébe.
- És nem csak ebben vagyok jó – vigyorgott.
- Majd otthon megmutatod miben még – játszottam tovább, amit elkezdett.
- Alig várom.
Nagyon élveztem a partyt és nem is nagyon akartam, hogy vége legyen, ami persze elkerülhetetlen volt. Így mikor az utolsó vendég is távozott, mi is a szoba felé vettük az irányt. Mikor leültem az ágyra, akkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen mennyire fáradt vagyok. Kimerítő nap volt, de egy pillanatát sem cserélném el.
- Fáradt vagy? – Rob hangja rángatott vissza a valóságba.
- Egy kicsit – füllentettem.
- Jól vagy?
- Soha jobban – mosolyogtam. – Nagyon jól éreztem magam.
- Ennek örülök – mondta egy apró csók kíséretében.
Átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, Rob is így tett és ágyba bújtunk. Nem kellett sok és mind a ketten az igazak álmát aludtuk.
Itt a folytatás, jó olvasást!
Véleményeket kérnék!
Puszi mindenkinek!
- Gyönyörű vagy – motyogta halkan.
- Mindent köszönök – borultam a nyakába.
Így álltunk jó darabig és potyogtak a könnyeink. Ashley nagy nehezen erőt vett magán és visszaterelt, hogy öltözzek át és menjünk, mert a fiúk már biztosan kiakadtak merre vagyunk. Engedelmesen, mint egy kisgyerek elvonultam és kihámoztam magam a ruhából.
El sem hiszem, hogy mindez velem történik. Ahogy hámoztam magam kifelé a ruhából és a tükörbe néztem, egy ragyogó szemű lánnyal találtam magam szemben, aki valóban én voltam. Nagy nehezen kiszabadultam a ruhából és Ashley-vel karöltve elindultunk haza.
- Hol voltatok ilyen sokáig? – jöttek felénk a fiúk.
- Ne mondjátok, hogy nem ismeritek Ashleyt – morogtam – ha boltokat lát, nem lehet leállítani.
- Hiányoztál – vette el Rob a csomagokat a kezemből.
- Te is nekem – adtam egy puszit a szájára.
A nap hátralevő része gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy Rob karjaiban fekszem.
- Holnap lesz a party – motyogta csak úgy magának. – El is felejtettem.
- Rob..
- Tessék?
- Hány embert hívott meg anyukád? – kérdeztem halkan.
- Fogalmam sincs – jött a halk válasz -, de ahogy anyut ismerem egy egész sereget.
- Aha – többre nem futotta tőlem.
- Mi baj? – simogatta meg az arcomat.
- Semmi - füllentettem.
- És kik lesznek itt? – tettem fel a következő kérdést.
- Nem tudom kicsim – válaszolta őszintén. – Kérdezd meg anyut.
- Annyira nem fontos.
Rob ekkor hirtelen felkönyökölt mellettem és a szemembe nézett.
- Mi baj? – kérdezte nyomatékosan.
- Nincs baj – erősködtem.
- Trixi..
- Hát – hajtottam le a fejem. – Egy kicsit félek.
- Mitől?
- Nem tudom – suttogtam. - Sok ismeretlen ember.
- Ne félj – simogatta meg kedvesen az arcomat. – Nem engedem, hogy bántsanak.
- El is várom – vigyorogtam rá, majd adtam neki egy gyors csókot és visszahajtottam fejem a mellkasára.
Nem sokkal később elnyomott az álom.
Reggel újfent kipihentem ébredtem, egyetlen apró zavaró tényező volt csak, Rob nem volt sehol. Kimásztam az ágyból és lementem a konyhába, ahol már hatalmas sürgölődés fogadott. Clare és a lányok a konyhában tettek-vettek és Rob is ott lábatlankodott.
- Jó reggelt – hallottam egy eléggé álmos hangot mögülem.
- Szia Ash.
- Szia kincsem – ölelt át Rob hirtelen. – Észre se vettem, hogy itt vagy.
- Nagyon el voltál merülve – mosolyogtam rá.
Ashley-vel mi is csatlakoztunk a konyhában lévő kis csoporthoz és hasznossá tettük magunkat.
Az ételmennyiségből ítélve, amit elkészítettünk, Clare egy egész hadsereget hívott meg.
Mikor már majdnem mindennel készen voltunk, Ash kézen fogott és bocsánatot kérve a többiektől, hogy készülődnünk kell, felrángatott az emeletre.
- Irány a fürdő – adta ki a parancsot.
- Ash nem vagy az anyám, szerencsére – pimaszkodtam.
- Elég – csattant fel. – Ez a ti estétek Robbal, fogadj szépen szót.
Így engedelmesen elvonultam letusolni, mikor végeztem, hallottam, hogy közben már a többiek is nagyban készülődnek. Visszamentem Ashley-hez. A ruhák már kikészítve az ágyra, így bele is bújtam az enyémbe. Kiengedtem a hajamat és gondolván, hogy ennyi elég, lehuppantam az ágyra Ashley-re várva.
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? – nézett rám mérgesen mikor visszajött.
- Mit? - értetlenkedtem.
- Hogy így fogsz kinézni.
- Hogy? – még mindig nem érettem miről beszél. – Te választottad a ruhát.
- Nem is azzal van a baj – morgott. - A hajad, semmi smink.
- Na gyere – rángatott fel az ágyról és az asztalhoz ültetett, majd kezelésbe vett.
Nem láttam semmit abból, amit csinál, de bíztam benne, hogy nem viszi túlzásba. Mikor végzett elém tartott egy kisebb tükröt és így végre szemügyre vehettem magamat. Egy csinos, de nem túl kihívó sminket varázsolt rám és a hajam se állt még soha ilyen fenomenálisan.
- Ash te egy zseni vagy – mosolyogtam rá.
- Tudom – vigyorgott elégedetten.
Miután velem végzett ő is felöltözött, elvégezte az utolsó simításokat magán, majd belém karolt és elindultunk a nappali felé, ahol már hatalmas tömeg várt minket. Majdnem minden vendég megérkezett.
- Jézusom, ennyi ember – rémüldöztem.
- Nyugi, lélegezz, nem lesz baj – nyugtatott Ash, ám ekkor meglátta Kellant, akinek hatalmas vigyor ült ki az arcára és elindult felé, engem otthagyva a lépcsőn.
Vettem egy mély levegőt és újból megindultam lefelé. Lassan haladtam, ám ekkor a számomra legkedvesebb arc felém fordult és mikor meglátott, mosolyogva jött oda hozzám.
- Gyönyörű vagy – makogta és nyomott egy puszit a homlokomra, mire egy kis csoport felől kuncogást hallottam.
Rob hátranézett és mosolyogva nyugtázta a dolgokat.
- Gyere – nyújtotta a kezét és immár ketten megindultunk a tömeg felé.
Már nem féltem, mellettem volt és minden félelmemet elűzte, biztonságban voltam. Mindenkinek bemutatott, akit eddig nem ismertem, de szerencsére ismerős arcok is felbukkantak. Néhány kollégája, akikkel már találkoztam. Legutoljára egy kis csoportot hagyott, majd mikor hozzájuk értünk, mind a három srác felénk fordult.
- Szóval ő lenne az – mondta az egyik széles vigyorral a képén.
- Meg kell hagyni megfogtad az isten lábát haver – verte vállba egy másik.
- Srácok – kezdett bele Rob. – Ő a menyasszonyom, Trixi.
- Ők pedig: Tom, Bobby és Marcus – mutatott végig a srácokon.
- Sziasztok – motyogtam halkan.
- Meg kell hagyni, nem rossz ízlésed van – ugratta Tom. – Kevés ilyen jó csaj van.
- Hagyd abba - szólt rá Rob. – Ő már foglalt.
- Nyugi, nem harapunk, még ha néha ugatunk is – súgta a fülembe Bobby.
- Ők már csak ilyenek – sóhajtotta Rob -, de a legjobb barátaim.
- Akik nagyon örülnek neki, hogy végre benőtt a fejed lágya – közölte Marcus. – Vigyázz erre a lányra.
- Hidd el fogok – szorított magához Rob és adott egy puszit az arcomra.
Az este további része hihetetlen jó hangulatban telt. Magamnak is nehezen mertem bevallani, de élveztem és jól éreztem magam. Rob barátai kedves srácok, csak pia ne kerüljön a kezükbe, mert akkor hajlamosak össze-vissza beszélni, bár jobban belegondolva ki nem. Kellan elhatározta, hogy megtáncoltat, amit nagyon élveztem és persze a példáján felbuzdulva Rob se volt rest és elkápráztatott, nem csak engem, egy hihetetlen tánccal.
- Nem is tudtam, hogy ennyire jó táncos vagy – suttogtam a fülébe.
- És nem csak ebben vagyok jó – vigyorgott.
- Majd otthon megmutatod miben még – játszottam tovább, amit elkezdett.
- Alig várom.
Nagyon élveztem a partyt és nem is nagyon akartam, hogy vége legyen, ami persze elkerülhetetlen volt. Így mikor az utolsó vendég is távozott, mi is a szoba felé vettük az irányt. Mikor leültem az ágyra, akkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen mennyire fáradt vagyok. Kimerítő nap volt, de egy pillanatát sem cserélném el.
- Fáradt vagy? – Rob hangja rángatott vissza a valóságba.
- Egy kicsit – füllentettem.
- Jól vagy?
- Soha jobban – mosolyogtam. – Nagyon jól éreztem magam.
- Ennek örülök – mondta egy apró csók kíséretében.
Átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, Rob is így tett és ágyba bújtunk. Nem kellett sok és mind a ketten az igazak álmát aludtuk.
2010. február 21., vasárnap
2010. február 20., szombat
79. Kerek a világ
Sziasztok!
Több, mint 15000 látogató, nagyon-nagyon köszönöm!
Itt is az új feji, amihez jó szórakozást!:)
A komikat most is nagyon várom:)
Puszillak benneteket!
Egy darabig, így maradtunk. Magamnak sem tudom megfogalmazni, mekkora kő esett le a szívemről. Richard végre elfogadott. Otthon voltam, olyan emberek vettek körül, akik tényleg szeretnek.
- Menjünk vissza – mosolygott rám, az ember, akit most már apámnak tekintettem.
Az ajtó nyitódására a kint lévők egyszerre kapták fel a fejüket és mikor Rob meglátta a mosolyomat és csillogó szememet, már tudta, hogy nincs semmi baj. Visszamentem hát hozzá és az ölébe fészkeltem magam, ami láthatólag senkit sem zavart.
- Mondtam én, hogy nem lesz semmi baj – súgta a fülembe. – Szeretlek.
- Én is téged – suttogtam én is halkan.
Még hosszasan beszélgettünk. Megismertem Rob testvéreit is és végre Richard is aktívan bekapcsolódott a beszélgetésbe és látszott rajta, hogy örül és roppant büszke a fiára.
- Gyerekek, pihenjetek, biztos nagyon fáradtak vagytok – szólalt meg Clare.
- De még korán van – zsörtölődött Lizzy.
- Ugyan – korholta le az anyja. – Holnap is lesz nap. Pihenniük kell!
Elkezdett minket az emelet felé terelni. Úgy szorítottam Rob kezét, mintha ezen múlna, hogy ne fulladjak meg. Az emeleten megálltunk egy ajtó előtt.
- Jó éjt gyerekek! – búcsúzott.
- Jó éjt! – mondtuk egyszerre.
Rob kinyitotta az ajtót és előreengedett. Beléptem és mielőtt megszólalt volna, egyből tudtam, hogy az ő szobája.
- Hát igen – motyogta zavartan. – Látszik, hogy az enyém.
- Ne butáskodj – öleltem meg. – Ez így tökéletes.
A szobát nagynak jóindulattal sem lehetett nevezni. Mindenfelé hangszerek voltak, az asztalon pedig képek, 4 srácról.
- A barátaim – ölelt át hátulról, mikor meglátta, hogy a képeket nézem. – Hamarosan őket is megismered.
- Tényleg?
- Aha, vagy nem akarod?
- Olyan lökött tudsz néha lenni – csókoltam meg.
- Ha ezzel jár, akkor sűrűbben teszem – kacérkodott.
- Szemtelen – vertem vállba és megpróbáltam kimászni a karjai közül, de nem engedett, hanem újra megcsókolt.
Azt is elfelejtettem, hogy mit akartam, csak ő létezett és én, semmi és senki más. Hosszan kényeztették ajkaink egymást, míg Rob oldalra dőlt magával rántva és az ágyon landoltunk.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer - mérgelődtem.
- Mit? – nézett rám ártatlanul.
- Megijedtem.
- Ne haragudj – pislogott kiskutya szemekkel.
- Merre van a fürdő? – kérdeztem pár perc múlva.
- Megmutatom – vigyorgott, mint egy lelkes kiscserkész.
- Aztán ne hagyj sokáig magamra – csókolt meg az ajtóban.
- Nem foglak, ígérem.
Gyors letusoltam és vissza is mentem Robhoz. Engem követve ő is felfrissült, én pedig az ágyon elterülve vártam, hogy visszatérjen. Mikor belépett az ajtón, kaján vigyor ült ki a képére. Villám sebességgel bevágódott mellém és ajkaimat vette birtokba, miközben megpróbálta lehámozni rólam a pólót.
- Nem kellene – toltam el magamtól.
- Miért?
- Anyukádék, a nővéreid nem elég indok? – vontam fel a szemöldököm.
Erre durcásan átfordult a másik oldalára.
- Na ne durcizz! – bújtam hozzá.
Neki se kellett több, átölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Így aludtunk el. Reggel teljesen frissen, kipihenten ébredtem. Rob olyan édesen aludt még. Óvatosan kimásztam az ágyból és sikerült anélkül kijutnom a szobából, hogy felébresztettem volna. Mivel hangokat hallottam lentről, elindultam a zajok irányába. Meg is találtam a hangforrást, Clare ügyködött a konyhában.
- Jó reggelt! – köszöntem.
- Szia aranyom! – köszöntött ő is.
- Segíthetek? - kérdeztem.
- Nem szükséges – válaszolta egyből.
- De szeretnék.
- Rendben – adta meg magát.
Így részt vettem a reggeli készítésben, miközben jót csevegtem a pótanyukámmal.
Nem is tudtam, hogy ilyen érzés, mikor az embernek van anyukája. Szerencsések, akiktől nem veszik el.
- Hát te hová tűntél? – jelent meg Rob a lépcsőn, olyan kusza hajjal, hogy pumukli is megirigyelhette volna.
- Felébredtem, de nem akartalak felkelteni, így lejöttem segíteni a mamádnak - magyaráztam.
- Ilyet többet ne csinálj – ölelt meg.
- Tessék?
- Azt, hogy nem vagy mellettem – adta a tudtomra.
- Sajnálom – adtam gyors egy puszit a szájára.
- Mindjárt kész a reggeli fiacskám – mosolygott Clare.
- Egy tündér vagy anya – puszilta meg Rob.
- Mindketten azok vagytok – jött vissza hozzám és engem is homlokon csókolt.
Lassan felébredt a ház többi lakója is és jóízűen, megreggeliztünk, majd bevonultunk a nappaliba beszélgetni.
- Mi a tervetek mára? – kérdezte Victoria.
- Nem tudom, igazság szerint nem terveztünk semmit – mondta Rob.
A csevegést a csengő hangja szakította félbe. Clare gyorsan felpattant és elindult az ajtó felé.
- Gyertek, gyertek, hallottuk, ahogy beljebb invitál valakiket, majd megjelent Ashley és Kellan.
- Hát ti? – ragyogott fel Rob szeme és elindult feléjük.
- Anyukád hívott meg minket – válaszolta Ash. - A partyra.
- El is felejtettem – hajtotta le a fejét Rob.
Miután mindenkit köszöntöttek Ash és Kellan is helyet foglaltak, persze Ashley mellém ült.
- Csajszi – borult a nyakamba. – El kell mennünk majd ruhát venni a partyra.
- Szívesen elkísérlek.
- Neked is veszünk ruhát - közölte.
- De nem kell - tiltakoztam.
- Elég – korholt le. - Erről nem vitatkozok.
- Amúgy is – folytatta. – Meg kell beszélnünk az esküvőt.
- Tudod mit, holnap elmegyünk vásárolni és egyben felpróbálod a ruhát is, amit kinéztem.
- Rendben - nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy nincs értelme.
Ekkor Ashley hirtelen felpattant és karon fogva Robertet elkezdte kirángatni a nappaliból.
- Hová mentek? – csúszott ki a számon és a hangom egy kicsit remegett.
- Nyugi, nem rabolom el és azt sem hagyom, hogy az ufók elvigyék – kuncogott Ash.
- Hahaha – nyújtottam rá a nyelvem.
- Csak beszélnem kell vele - vigyorgott.
Kellan addig áthelyezkedett mellém. Imádtam ezt a hatalmas mackót, ha lett volna testvérem, örültem volna, ha olyan, mint ő.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Remekül.
- És te? – kérdeztem vissza.
- Csak a szokásos – rántotta meg a vállá.t – Fotózások, filmek – viszont most egy kis pihi.
- Rátok fér a lazítás – mosolyogtam rá.
Nem telt bele sok idő és visszatért a két elcsatangolt bárányka. Rob visszaült mellém, Ash pedig Kellan mellé.
A nap villámgyorsan eltelt, sőt az éjszaka is és azon kaptam magam, hogy másnap már Ashley-vel mászkáltunk a városban, egyik üzletből ki a másikba be effektust követve. Talált magának egy gyönyörű lila térdig érő pánt nélküli ruhát és persze nem bírtam lebeszélni arról a tervéről, hogy nekem is vennünk kell valami hacukát. Meg is találta a számomra megfelelő darabot, egy tengerkék gyönyörű estélyi személyében.
- Tökéletes –nyugtázta elégedetten.
- Ash olyan vagy – morogtam, mikor már a csomagokkal a kezünkben léptünk be, reményeim szerint az utolsó boltba. Mikor megláttam a szebbnél szebb menyasszonyi ruhákat, kisebb fajta sokk ért.
- Erre – fogta meg a kezem Ash és elrángatott a bolt hátuljába.
- Mit szólsz? – kérdezte, mikor megláttam a ruhát.
- Ash…ez - dadogtam.
- Nem tetszik? – kérdezte lefelé görbülő szájjal.
- Gyönyörű – borultam a nyakába.
- Menj próbáld fel! – nógatott – ha nem jó a méret, átalakítják.
Bevonultam az öltözőbe és felpróbáltam a ruhát, tökéletesen passzolt. Kiléptem, hogy Ashley-nek is megmutassam.
Mikor meglátott, könnyek gyűltek a szemében.
Több, mint 15000 látogató, nagyon-nagyon köszönöm!
Itt is az új feji, amihez jó szórakozást!:)
A komikat most is nagyon várom:)
Puszillak benneteket!
Egy darabig, így maradtunk. Magamnak sem tudom megfogalmazni, mekkora kő esett le a szívemről. Richard végre elfogadott. Otthon voltam, olyan emberek vettek körül, akik tényleg szeretnek.
- Menjünk vissza – mosolygott rám, az ember, akit most már apámnak tekintettem.
Az ajtó nyitódására a kint lévők egyszerre kapták fel a fejüket és mikor Rob meglátta a mosolyomat és csillogó szememet, már tudta, hogy nincs semmi baj. Visszamentem hát hozzá és az ölébe fészkeltem magam, ami láthatólag senkit sem zavart.
- Mondtam én, hogy nem lesz semmi baj – súgta a fülembe. – Szeretlek.
- Én is téged – suttogtam én is halkan.
Még hosszasan beszélgettünk. Megismertem Rob testvéreit is és végre Richard is aktívan bekapcsolódott a beszélgetésbe és látszott rajta, hogy örül és roppant büszke a fiára.
- Gyerekek, pihenjetek, biztos nagyon fáradtak vagytok – szólalt meg Clare.
- De még korán van – zsörtölődött Lizzy.
- Ugyan – korholta le az anyja. – Holnap is lesz nap. Pihenniük kell!
Elkezdett minket az emelet felé terelni. Úgy szorítottam Rob kezét, mintha ezen múlna, hogy ne fulladjak meg. Az emeleten megálltunk egy ajtó előtt.
- Jó éjt gyerekek! – búcsúzott.
- Jó éjt! – mondtuk egyszerre.
Rob kinyitotta az ajtót és előreengedett. Beléptem és mielőtt megszólalt volna, egyből tudtam, hogy az ő szobája.
- Hát igen – motyogta zavartan. – Látszik, hogy az enyém.
- Ne butáskodj – öleltem meg. – Ez így tökéletes.
A szobát nagynak jóindulattal sem lehetett nevezni. Mindenfelé hangszerek voltak, az asztalon pedig képek, 4 srácról.
- A barátaim – ölelt át hátulról, mikor meglátta, hogy a képeket nézem. – Hamarosan őket is megismered.
- Tényleg?
- Aha, vagy nem akarod?
- Olyan lökött tudsz néha lenni – csókoltam meg.
- Ha ezzel jár, akkor sűrűbben teszem – kacérkodott.
- Szemtelen – vertem vállba és megpróbáltam kimászni a karjai közül, de nem engedett, hanem újra megcsókolt.
Azt is elfelejtettem, hogy mit akartam, csak ő létezett és én, semmi és senki más. Hosszan kényeztették ajkaink egymást, míg Rob oldalra dőlt magával rántva és az ágyon landoltunk.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer - mérgelődtem.
- Mit? – nézett rám ártatlanul.
- Megijedtem.
- Ne haragudj – pislogott kiskutya szemekkel.
- Merre van a fürdő? – kérdeztem pár perc múlva.
- Megmutatom – vigyorgott, mint egy lelkes kiscserkész.
- Aztán ne hagyj sokáig magamra – csókolt meg az ajtóban.
- Nem foglak, ígérem.
Gyors letusoltam és vissza is mentem Robhoz. Engem követve ő is felfrissült, én pedig az ágyon elterülve vártam, hogy visszatérjen. Mikor belépett az ajtón, kaján vigyor ült ki a képére. Villám sebességgel bevágódott mellém és ajkaimat vette birtokba, miközben megpróbálta lehámozni rólam a pólót.
- Nem kellene – toltam el magamtól.
- Miért?
- Anyukádék, a nővéreid nem elég indok? – vontam fel a szemöldököm.
Erre durcásan átfordult a másik oldalára.
- Na ne durcizz! – bújtam hozzá.
Neki se kellett több, átölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Így aludtunk el. Reggel teljesen frissen, kipihenten ébredtem. Rob olyan édesen aludt még. Óvatosan kimásztam az ágyból és sikerült anélkül kijutnom a szobából, hogy felébresztettem volna. Mivel hangokat hallottam lentről, elindultam a zajok irányába. Meg is találtam a hangforrást, Clare ügyködött a konyhában.
- Jó reggelt! – köszöntem.
- Szia aranyom! – köszöntött ő is.
- Segíthetek? - kérdeztem.
- Nem szükséges – válaszolta egyből.
- De szeretnék.
- Rendben – adta meg magát.
Így részt vettem a reggeli készítésben, miközben jót csevegtem a pótanyukámmal.
Nem is tudtam, hogy ilyen érzés, mikor az embernek van anyukája. Szerencsések, akiktől nem veszik el.
- Hát te hová tűntél? – jelent meg Rob a lépcsőn, olyan kusza hajjal, hogy pumukli is megirigyelhette volna.
- Felébredtem, de nem akartalak felkelteni, így lejöttem segíteni a mamádnak - magyaráztam.
- Ilyet többet ne csinálj – ölelt meg.
- Tessék?
- Azt, hogy nem vagy mellettem – adta a tudtomra.
- Sajnálom – adtam gyors egy puszit a szájára.
- Mindjárt kész a reggeli fiacskám – mosolygott Clare.
- Egy tündér vagy anya – puszilta meg Rob.
- Mindketten azok vagytok – jött vissza hozzám és engem is homlokon csókolt.
Lassan felébredt a ház többi lakója is és jóízűen, megreggeliztünk, majd bevonultunk a nappaliba beszélgetni.
- Mi a tervetek mára? – kérdezte Victoria.
- Nem tudom, igazság szerint nem terveztünk semmit – mondta Rob.
A csevegést a csengő hangja szakította félbe. Clare gyorsan felpattant és elindult az ajtó felé.
- Gyertek, gyertek, hallottuk, ahogy beljebb invitál valakiket, majd megjelent Ashley és Kellan.
- Hát ti? – ragyogott fel Rob szeme és elindult feléjük.
- Anyukád hívott meg minket – válaszolta Ash. - A partyra.
- El is felejtettem – hajtotta le a fejét Rob.
Miután mindenkit köszöntöttek Ash és Kellan is helyet foglaltak, persze Ashley mellém ült.
- Csajszi – borult a nyakamba. – El kell mennünk majd ruhát venni a partyra.
- Szívesen elkísérlek.
- Neked is veszünk ruhát - közölte.
- De nem kell - tiltakoztam.
- Elég – korholt le. - Erről nem vitatkozok.
- Amúgy is – folytatta. – Meg kell beszélnünk az esküvőt.
- Tudod mit, holnap elmegyünk vásárolni és egyben felpróbálod a ruhát is, amit kinéztem.
- Rendben - nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy nincs értelme.
Ekkor Ashley hirtelen felpattant és karon fogva Robertet elkezdte kirángatni a nappaliból.
- Hová mentek? – csúszott ki a számon és a hangom egy kicsit remegett.
- Nyugi, nem rabolom el és azt sem hagyom, hogy az ufók elvigyék – kuncogott Ash.
- Hahaha – nyújtottam rá a nyelvem.
- Csak beszélnem kell vele - vigyorgott.
Kellan addig áthelyezkedett mellém. Imádtam ezt a hatalmas mackót, ha lett volna testvérem, örültem volna, ha olyan, mint ő.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Remekül.
- És te? – kérdeztem vissza.
- Csak a szokásos – rántotta meg a vállá.t – Fotózások, filmek – viszont most egy kis pihi.
- Rátok fér a lazítás – mosolyogtam rá.
Nem telt bele sok idő és visszatért a két elcsatangolt bárányka. Rob visszaült mellém, Ash pedig Kellan mellé.
A nap villámgyorsan eltelt, sőt az éjszaka is és azon kaptam magam, hogy másnap már Ashley-vel mászkáltunk a városban, egyik üzletből ki a másikba be effektust követve. Talált magának egy gyönyörű lila térdig érő pánt nélküli ruhát és persze nem bírtam lebeszélni arról a tervéről, hogy nekem is vennünk kell valami hacukát. Meg is találta a számomra megfelelő darabot, egy tengerkék gyönyörű estélyi személyében.
- Tökéletes –nyugtázta elégedetten.
- Ash olyan vagy – morogtam, mikor már a csomagokkal a kezünkben léptünk be, reményeim szerint az utolsó boltba. Mikor megláttam a szebbnél szebb menyasszonyi ruhákat, kisebb fajta sokk ért.
- Erre – fogta meg a kezem Ash és elrángatott a bolt hátuljába.
- Mit szólsz? – kérdezte, mikor megláttam a ruhát.
- Ash…ez - dadogtam.
- Nem tetszik? – kérdezte lefelé görbülő szájjal.
- Gyönyörű – borultam a nyakába.
- Menj próbáld fel! – nógatott – ha nem jó a méret, átalakítják.
Bevonultam az öltözőbe és felpróbáltam a ruhát, tökéletesen passzolt. Kiléptem, hogy Ashley-nek is megmutassam.
Mikor meglátott, könnyek gyűltek a szemében.
2010. február 17., szerda
78. London, a kezdet kezdete
Sziasztok!
Itt is a folytatás, jó szórakozást!
Kiderül, hogy Rob apukával, hogyan alakulnak a dolgok...
A komikat most is várom:)
Puszillak benneteket!
A repülő út is jóformán csak pár percnek tűnt és azon kaptam magam, hogy a reptéren állunk, ami itt is viszonylag nyugodt volt, csak két kislány jött oda, aláírásért. Röviddel ezután pedig már egy taxiban ültünk és Rob szüleinek háza felé vettük az irányt. Úgy éreztem a gombóc a torkomban duplájára nőtt.
- Ne félj, nem lesz semmi baj! – suttogta Rob és lehet egy apró csókot az ajkaimra.
- Miért laktok ilyen közel a reptérhez? – kérdeztem idegesen, mikor a taxi megállt.
- Nyugalom szerelmem! – próbált nyugtatni.
Mikor kiszálltunk a kocsiból, két ember közeledett felénk, vagyis inkább szaladtak.
- Végre itt vagytok! – kiabálták egyszerre és Rob nyakába borultak.
- Trixi, ők itt Victoria és Lizzy – mutatta be őket Rob.
- Ő pedig…
- A lány, aki az ujjai köré csavart – csiripelték egyszerre.
- Alig vártuk, hogy megismerhessünk végre – mondta Victoria.
És már belém is karoltak és elkezdtek befelé húzni. Rob keze után nyúltam, de Lizzy elrántotta.
- Ugyan már, annyit turbékolhattok, amennyit akartok, nekünk is kijár egy kicsi ebből a lányból, meg akarjuk ismerni - közölte.
- Nyugi, nem harapunk – súgta a fülembe.
És már be is léptek velem az ajtón.
- De jó, hogy itt vagytok! – borult Clare is a nyakamba és körbecsókolt, majd Robot vette célba és össze - vissza ölelgette az ő kicsi fiát. Olyan jó volt őket nézni.
- Na, de ne itt ácsorogjunk – terelt minket beljebb Clare, így beléptünk a nappaliba, ahol már várt minket Rob apukája.
- Richard! – szólalt meg Clare.
Erre a szóban forgó egyén felemelte a fejét.
- Szia apa! – köszöntötte Rob.
- Fiam – szólt kimérte.
- Ő, itt a barátnőm Trixi – jött mellém és átkarolta a derekamat.
- Ha jól emlékszem, már volt egymáshoz szerencsénk – motyogta közömbösen.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen, de a hangom igencsak remegett.
Richard innentől kezdve tudomást sem vett rólunk, hanem az újságba mélyedt.
- Na gyerekek, üljetek le! – mondta Clare. – Rögtön hozok valamit enni és inni.
Kényelembe is helyeztük magunkat, persze Lizzy és Victoria nem engedték, hogy Rob mellé üljek, hanem közrefogtak és elkezdtek kifaggatni. Mindent el kellett mesélnem, ők pedig érdeklődve hallgattak.
Egyszer csak Lizzy pillantása az ujjamra tévedt:
- Uramisten! – kiáltott fel, mire még Richard is felkapta a fejét.
- Öcskös, te megkérted a kezét és még csak nem is mondtátok? – kérdezte dorgálva.
- Igazság szerint – kezdte Rob miközben odajött hozzánk és Victoriát kitúrva leült mellém, majd megfogta a kezemet. – Most szerettük volna elmondani.
- Ez hihetetlen – vigyorgott Victoria és Lizzy is.
- Az öcskös révbe ért – cukkolták.
- Gratulálunk – mondták megint egyszerre és körbecsókoltak mindkettőnket.
Clare arcára is levakarhatatlan vigyor ült ki.
- Kisfiam, büszke vagyok rád – mondta miközben ő is adott két - két puszit mindkettőnknek és a fülembe súgta: köszönöm.
Richard csak nézett maga elé és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
- Apa – szólalt meg Rob.
- Elrabolhatom egy percre az ifjú hölgyet? – kérdezte Richard.
A gyomrom a torkomban volt és ha nem ültem volna, tuti összeesek.
- Nem lesz semmi baj – súgta Rob a fülembe, miközben adott egy puszit a homlokomra.
Így felálltam, miközben Rob még biztatóan megszorította a kezemet és elindultam Richard felé.
- Erre tessék – mutatott egy ajtó irányába, én pedig remegő lábakkal elindultam.
Beléptünk egy kicsi, de takaros szobába.
- Foglaljon helyet – mutatott egy kanapéra, így leültem, de legszívesebben elszaladtam volna.
Semmi jót nem reméltem ettől a beszélgetéstől.
- Nézze, őszinte leszek – kezdett bele.
Megpróbáltam levegőt sem venni és nem mutatni, mennyire félek.
- Tudja annyira átlátszó – mondta tovább. – Egy tanár, semmi pénzzel. Egyértelmű, hogy a fiam pénzére megy. Egy számító, olcsó kis kurva, aki kihasználja azt, hogy jó adottságokkal rendelkezik és az olyan kis naiv emberkék, mint az én fiam is, a tenyeréből esznek, a magafajta pedig élősködik rajtuk Utolsó büdös ribanc – köpte a fogai között.
A könnyek csak gyűltek a szememben és legszívesebben elszaladtam volna, de nem mertem, nem bírtam, így csak küszködtem a szememből felszínre törni készülő áradattal. Vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam megszólalni.
- Én soha…. – de Richard közbevágott.
- Még nem fejeztem be – dörrent fel.
Ekkor már nem bírtam tovább. Lehajtottam a fejemet és elkezdtem zokogni. Nem láttam semmit. 1 perc múlva egy kéz törölte le a könnyeket az arcomról, majd felemelte a fejem. Richard mosolygós arcával találtam magam szemben.
- Ezeket gondoltam – mondta kedvesen. - Ne haragudj rám, hogy goromba voltam és így adtam elő és a régi bemutatkozásomért és elnézésedet kérem.
- Ezt nem értem - makogtam.
- Ismerem a fiamat – mondta még mindig mosolyogva – és ilyen boldognak még soha nem láttam. Te tetted ezt vele, miattad boldog. Újra ragyog a szeme és mosolyog, őszintén mosolyog. Köszönöm – szorította meg a kezemet.
Ekkor már nekem is kiült egy halvány mosoly az arcomra. Én is megszorítottam a kezet, mely az enyémet szorította.
Itt is a folytatás, jó szórakozást!
Kiderül, hogy Rob apukával, hogyan alakulnak a dolgok...
A komikat most is várom:)
Puszillak benneteket!
A repülő út is jóformán csak pár percnek tűnt és azon kaptam magam, hogy a reptéren állunk, ami itt is viszonylag nyugodt volt, csak két kislány jött oda, aláírásért. Röviddel ezután pedig már egy taxiban ültünk és Rob szüleinek háza felé vettük az irányt. Úgy éreztem a gombóc a torkomban duplájára nőtt.
- Ne félj, nem lesz semmi baj! – suttogta Rob és lehet egy apró csókot az ajkaimra.
- Miért laktok ilyen közel a reptérhez? – kérdeztem idegesen, mikor a taxi megállt.
- Nyugalom szerelmem! – próbált nyugtatni.
Mikor kiszálltunk a kocsiból, két ember közeledett felénk, vagyis inkább szaladtak.
- Végre itt vagytok! – kiabálták egyszerre és Rob nyakába borultak.
- Trixi, ők itt Victoria és Lizzy – mutatta be őket Rob.
- Ő pedig…
- A lány, aki az ujjai köré csavart – csiripelték egyszerre.
- Alig vártuk, hogy megismerhessünk végre – mondta Victoria.
És már belém is karoltak és elkezdtek befelé húzni. Rob keze után nyúltam, de Lizzy elrántotta.
- Ugyan már, annyit turbékolhattok, amennyit akartok, nekünk is kijár egy kicsi ebből a lányból, meg akarjuk ismerni - közölte.
- Nyugi, nem harapunk – súgta a fülembe.
És már be is léptek velem az ajtón.
- De jó, hogy itt vagytok! – borult Clare is a nyakamba és körbecsókolt, majd Robot vette célba és össze - vissza ölelgette az ő kicsi fiát. Olyan jó volt őket nézni.
- Na, de ne itt ácsorogjunk – terelt minket beljebb Clare, így beléptünk a nappaliba, ahol már várt minket Rob apukája.
- Richard! – szólalt meg Clare.
Erre a szóban forgó egyén felemelte a fejét.
- Szia apa! – köszöntötte Rob.
- Fiam – szólt kimérte.
- Ő, itt a barátnőm Trixi – jött mellém és átkarolta a derekamat.
- Ha jól emlékszem, már volt egymáshoz szerencsénk – motyogta közömbösen.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen, de a hangom igencsak remegett.
Richard innentől kezdve tudomást sem vett rólunk, hanem az újságba mélyedt.
- Na gyerekek, üljetek le! – mondta Clare. – Rögtön hozok valamit enni és inni.
Kényelembe is helyeztük magunkat, persze Lizzy és Victoria nem engedték, hogy Rob mellé üljek, hanem közrefogtak és elkezdtek kifaggatni. Mindent el kellett mesélnem, ők pedig érdeklődve hallgattak.
Egyszer csak Lizzy pillantása az ujjamra tévedt:
- Uramisten! – kiáltott fel, mire még Richard is felkapta a fejét.
- Öcskös, te megkérted a kezét és még csak nem is mondtátok? – kérdezte dorgálva.
- Igazság szerint – kezdte Rob miközben odajött hozzánk és Victoriát kitúrva leült mellém, majd megfogta a kezemet. – Most szerettük volna elmondani.
- Ez hihetetlen – vigyorgott Victoria és Lizzy is.
- Az öcskös révbe ért – cukkolták.
- Gratulálunk – mondták megint egyszerre és körbecsókoltak mindkettőnket.
Clare arcára is levakarhatatlan vigyor ült ki.
- Kisfiam, büszke vagyok rád – mondta miközben ő is adott két - két puszit mindkettőnknek és a fülembe súgta: köszönöm.
Richard csak nézett maga elé és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
- Apa – szólalt meg Rob.
- Elrabolhatom egy percre az ifjú hölgyet? – kérdezte Richard.
A gyomrom a torkomban volt és ha nem ültem volna, tuti összeesek.
- Nem lesz semmi baj – súgta Rob a fülembe, miközben adott egy puszit a homlokomra.
Így felálltam, miközben Rob még biztatóan megszorította a kezemet és elindultam Richard felé.
- Erre tessék – mutatott egy ajtó irányába, én pedig remegő lábakkal elindultam.
Beléptünk egy kicsi, de takaros szobába.
- Foglaljon helyet – mutatott egy kanapéra, így leültem, de legszívesebben elszaladtam volna.
Semmi jót nem reméltem ettől a beszélgetéstől.
- Nézze, őszinte leszek – kezdett bele.
Megpróbáltam levegőt sem venni és nem mutatni, mennyire félek.
- Tudja annyira átlátszó – mondta tovább. – Egy tanár, semmi pénzzel. Egyértelmű, hogy a fiam pénzére megy. Egy számító, olcsó kis kurva, aki kihasználja azt, hogy jó adottságokkal rendelkezik és az olyan kis naiv emberkék, mint az én fiam is, a tenyeréből esznek, a magafajta pedig élősködik rajtuk Utolsó büdös ribanc – köpte a fogai között.
A könnyek csak gyűltek a szememben és legszívesebben elszaladtam volna, de nem mertem, nem bírtam, így csak küszködtem a szememből felszínre törni készülő áradattal. Vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam megszólalni.
- Én soha…. – de Richard közbevágott.
- Még nem fejeztem be – dörrent fel.
Ekkor már nem bírtam tovább. Lehajtottam a fejemet és elkezdtem zokogni. Nem láttam semmit. 1 perc múlva egy kéz törölte le a könnyeket az arcomról, majd felemelte a fejem. Richard mosolygós arcával találtam magam szemben.
- Ezeket gondoltam – mondta kedvesen. - Ne haragudj rám, hogy goromba voltam és így adtam elő és a régi bemutatkozásomért és elnézésedet kérem.
- Ezt nem értem - makogtam.
- Ismerem a fiamat – mondta még mindig mosolyogva – és ilyen boldognak még soha nem láttam. Te tetted ezt vele, miattad boldog. Újra ragyog a szeme és mosolyog, őszintén mosolyog. Köszönöm – szorította meg a kezemet.
Ekkor már nekem is kiült egy halvány mosoly az arcomra. Én is megszorítottam a kezet, mely az enyémet szorította.
2010. február 15., hétfő
77. Mit jelentesz nekem…
Sziasztok!
Itt is a folytatás, jó olvasást! A komikat pedig várom!
Puszi Nektek!
Az idő gyorsan telt, így hogy újra mellettem volt. 2 nap múlva Rob számára megkezdődött a forgatás, így ingázott Pest és Szeged között, ahogy ígérte nekem. Napközben egy kicsit enyhítette a hiányát az, hogy engem is lefoglalt a munkám, de mikor hazaértem a suliból, nagyon hiányzott. A délutánok magányosan teltek, mivel Rob általában 8 körül ért haza, hullafáradtan. Üres voltam nélküle, úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt.
- Ez már beteges, nem ragaszkodhatok hozzá ennyire, vagy mégis?- tettem fel magamban a kérdést egyik délután. Nem kellett sokáig agyalnom rajta és a válasz meg is született: mégis.
A napok teltek-múltak és közeledett a forgatás vége, nekem pedig bele kellett gondolnom, hogy nem sokára indulunk Londonba. Erre a gondolatra a gyomrom görcsbe rándult. Imádom Rob anyukáját, de az apukájával nem igazán jövünk ki. Igazság szerint egyetlen egyszer találkoztunk, de az a találkozás, mély nyomokat hagyott bennem, mivel egy röpke 10 perc alatt voltam szajha, kurva és nem is tudom még milyen szép jelzőkkel illetett a kedves papa. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat és csak remélni tudtam, hogy Robnak lesz igaza és valóban félre tudjuk tenni a régi sérelmeket. Ekkor a pillantásom a kezemre tévedt, a gyűrűmre. Az esküvőszervezés remekül haladt, hála Ashleynek. Olyan, mint egy búgócsiga állandóan pörög, tele van ötletekkel, nekünk szinte semmi dolgunk. Szeretem ezt a kis csapatot, elfogadtak és fontosak nekem, teljes mértékben a barátaimnak, a családomnak tekintem őket.
- Szia szívem! - hallottam a számomra legkedvesebb hangot.
- Szia! – ugrottam a nyakába ő pedig lelkesen kapott el.
- Minek köszönhetem ezt a kedves fogadtatást? – kérdezte miközben kisimította a hajamat az arcomból.
- Hiányoztál és szeretlek, ez nem elég ok? - kérdeztem durcásan.
- Te is nagyon hiányoztál és én sokkal jobban szeretlek.
- Nem, én szeretlek jobban - makacskodtam.
- Nem és be is bizonyítom.
- Tényleg hogyan? – játszottam tovább.
- Így – mondta és elindult velem a szobába, majd leültetett az ágyra.
- Ezzel, hogy bizonyítod? – kérdeztem.
- Mindjárt megtudod – mondta és berakott egy cd-t a hifibe, majd táblákat vett elő a táskájából.
Mikor megszólalt a nekem írt dal, egyből elérzékenyültem, hát még mikor megláttam, mit tart a kezében.
- Ezek a kis táblák talán egy kicsit kifejezik mennyire fontos vagy nekem és mit jelentesz számomra – mondta és fel is mutatta az első táblát melyen ez állt:
„Te vagy az első nő, aki miatt képes voltam ruhát mosni”
Majd jött a következő tábla a következő felirattal:
„Te vagy az első nő, aki miatt viaskodni kezdtem a tányérokkal”
3. tábla: Te vagy az első nő az életemben, aki miatt képes vagyok főzni
4. tábla: Te vagy az első nő, aki 2 perc alatt képes elcsavarni a fejemet
5. tábla: Te vagy az első nő, aki bármikor hívhat kócos manónak
6. tábla: Te vagy az első és az utolsó nő az életemben. Szeretlek!
A könnyek csak gyűltek a szememben. Mikor kifogyott a táblákból hozzám lépett, karjaimmal körbefontam a nyakát és csak ennyit bírtam kinyögni.
- Szeretlek! – és szenvedélyesen megcsókoltam.
A többit már ruhák nélkül folytattuk. Csókokkal borította testem minden egyes pontját, mivel jól eső bizsergést váltott ki belőlem. Én is apró puszikkal borítottam be mellkasát és haladtam egyre lefelé. Éreztem, hogy már nem sokáig bír magával, ahogy én se, így gyengéden a fülébe haraptam és belesúgtam.
- Kérlek.
Meg is kaptam, amit akartam, gyengéden belém hatolt. Hihetetlen érzés volt újfent, magamban érezni, tudni, hogy az enyém, ahogy én az övé. Magamhoz szorítottam szorosan és egy cseppet sem halk nyögés hagyta el szinte egy időben a szánkat. Végem volt, újra. Hagytam, hogy a boldogság átjárja a testem.
2 perc múlva már Rob karjaiban pihentem és küzdöttem leragadni készülő szemhéjammal.
- Kicsim – suttogta.
- Hm – motyogtam.
- 1 hét és megyünk Londonba.
- Tudom és megígérem, hogy nem hisztizek és viselkedni fogok - motyogtam.
- Tudom, nem is azért mondtam.
- Szeretlek.
- Én is téged, jó éjt édes kis virágszálam – suttogta a fülembe.
És a következő pillanatban már az igazak álmát aludtam, védelmező karok ölelésében.
A napok gyorsan teltek és azon kaptam magam, hogy csomagolok, mert másnap indulunk Londonba.
- Kicsim, nyugi – nyugtatgatott. – Nem lesz baj.
- Tudom – próbáltam határozott lenni, de nem igazán ment.
- Nem lesz baj, ígérem – fogta két kezébe az arcom. – Anyu nagyon szeret, Victoria és Lizzy is alig várja, hogy megismerjenek és apával sem lesz gond, ígérem.
- Rendben – sóhajtottam.
- Ne félj! – mondta kedvesen és gyengéden megcsókolt.
Tovább folytattam a pakolást.
- Mikor indul a gép? - kérdeztem.
- 10-kor.
- Akkor korán kelünk – állapítottam meg.
- Igen.
- Kezdek hozzászokni - motyogtam.
Nagy nehezen végeztem a pakolással és mivel már későre járt, így kényelembe is helyeztük magunkat.
Reggel, mobilcsörgére ébredtünk. Nekem nehezen ment a felkelés, de Rob szinte kipattant az ágyból nagyon lelkes volt.
- Készítek gyors kávét meg valami reggelit, addig tusolj le nyugodtan – mondta egy csók kíséretében.
- Rendben.
Be is vonultam a fürdőbe és rendbe szedtem magam. Mire kiléptem Rob is elkészült a kajával, így gyors ő is bevonult a fürdőbe. 10 perc múlva már az asztalnál ültünk és öntöttem magamba az éltető kávét. Mikor végeztünk gyors elpakoltunk, még az utolsó dolgokat is bepakoltam a táskába és indulásra kész voltam, külsőleg, belül reszkettem, de próbáltam nem mutatni. A Pestre tartó út iszonyat gyorsan eltelt, Rob végig a kezemet fogta. Pesten csak néhány fotóssal találkoztunk, a forgatás miatt, de aránylag nyugodt volt a reptér.
1 óra múlva pedig már a gépen ültünk és elindultunk oda, ahol minden kezdődött.
Itt is a folytatás, jó olvasást! A komikat pedig várom!
Puszi Nektek!
Az idő gyorsan telt, így hogy újra mellettem volt. 2 nap múlva Rob számára megkezdődött a forgatás, így ingázott Pest és Szeged között, ahogy ígérte nekem. Napközben egy kicsit enyhítette a hiányát az, hogy engem is lefoglalt a munkám, de mikor hazaértem a suliból, nagyon hiányzott. A délutánok magányosan teltek, mivel Rob általában 8 körül ért haza, hullafáradtan. Üres voltam nélküle, úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt.
- Ez már beteges, nem ragaszkodhatok hozzá ennyire, vagy mégis?- tettem fel magamban a kérdést egyik délután. Nem kellett sokáig agyalnom rajta és a válasz meg is született: mégis.
A napok teltek-múltak és közeledett a forgatás vége, nekem pedig bele kellett gondolnom, hogy nem sokára indulunk Londonba. Erre a gondolatra a gyomrom görcsbe rándult. Imádom Rob anyukáját, de az apukájával nem igazán jövünk ki. Igazság szerint egyetlen egyszer találkoztunk, de az a találkozás, mély nyomokat hagyott bennem, mivel egy röpke 10 perc alatt voltam szajha, kurva és nem is tudom még milyen szép jelzőkkel illetett a kedves papa. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat és csak remélni tudtam, hogy Robnak lesz igaza és valóban félre tudjuk tenni a régi sérelmeket. Ekkor a pillantásom a kezemre tévedt, a gyűrűmre. Az esküvőszervezés remekül haladt, hála Ashleynek. Olyan, mint egy búgócsiga állandóan pörög, tele van ötletekkel, nekünk szinte semmi dolgunk. Szeretem ezt a kis csapatot, elfogadtak és fontosak nekem, teljes mértékben a barátaimnak, a családomnak tekintem őket.
- Szia szívem! - hallottam a számomra legkedvesebb hangot.
- Szia! – ugrottam a nyakába ő pedig lelkesen kapott el.
- Minek köszönhetem ezt a kedves fogadtatást? – kérdezte miközben kisimította a hajamat az arcomból.
- Hiányoztál és szeretlek, ez nem elég ok? - kérdeztem durcásan.
- Te is nagyon hiányoztál és én sokkal jobban szeretlek.
- Nem, én szeretlek jobban - makacskodtam.
- Nem és be is bizonyítom.
- Tényleg hogyan? – játszottam tovább.
- Így – mondta és elindult velem a szobába, majd leültetett az ágyra.
- Ezzel, hogy bizonyítod? – kérdeztem.
- Mindjárt megtudod – mondta és berakott egy cd-t a hifibe, majd táblákat vett elő a táskájából.
Mikor megszólalt a nekem írt dal, egyből elérzékenyültem, hát még mikor megláttam, mit tart a kezében.
- Ezek a kis táblák talán egy kicsit kifejezik mennyire fontos vagy nekem és mit jelentesz számomra – mondta és fel is mutatta az első táblát melyen ez állt:
„Te vagy az első nő, aki miatt képes voltam ruhát mosni”
Majd jött a következő tábla a következő felirattal:
„Te vagy az első nő, aki miatt viaskodni kezdtem a tányérokkal”
3. tábla: Te vagy az első nő az életemben, aki miatt képes vagyok főzni
4. tábla: Te vagy az első nő, aki 2 perc alatt képes elcsavarni a fejemet
5. tábla: Te vagy az első nő, aki bármikor hívhat kócos manónak
6. tábla: Te vagy az első és az utolsó nő az életemben. Szeretlek!
A könnyek csak gyűltek a szememben. Mikor kifogyott a táblákból hozzám lépett, karjaimmal körbefontam a nyakát és csak ennyit bírtam kinyögni.
- Szeretlek! – és szenvedélyesen megcsókoltam.
A többit már ruhák nélkül folytattuk. Csókokkal borította testem minden egyes pontját, mivel jól eső bizsergést váltott ki belőlem. Én is apró puszikkal borítottam be mellkasát és haladtam egyre lefelé. Éreztem, hogy már nem sokáig bír magával, ahogy én se, így gyengéden a fülébe haraptam és belesúgtam.
- Kérlek.
Meg is kaptam, amit akartam, gyengéden belém hatolt. Hihetetlen érzés volt újfent, magamban érezni, tudni, hogy az enyém, ahogy én az övé. Magamhoz szorítottam szorosan és egy cseppet sem halk nyögés hagyta el szinte egy időben a szánkat. Végem volt, újra. Hagytam, hogy a boldogság átjárja a testem.
2 perc múlva már Rob karjaiban pihentem és küzdöttem leragadni készülő szemhéjammal.
- Kicsim – suttogta.
- Hm – motyogtam.
- 1 hét és megyünk Londonba.
- Tudom és megígérem, hogy nem hisztizek és viselkedni fogok - motyogtam.
- Tudom, nem is azért mondtam.
- Szeretlek.
- Én is téged, jó éjt édes kis virágszálam – suttogta a fülembe.
És a következő pillanatban már az igazak álmát aludtam, védelmező karok ölelésében.
A napok gyorsan teltek és azon kaptam magam, hogy csomagolok, mert másnap indulunk Londonba.
- Kicsim, nyugi – nyugtatgatott. – Nem lesz baj.
- Tudom – próbáltam határozott lenni, de nem igazán ment.
- Nem lesz baj, ígérem – fogta két kezébe az arcom. – Anyu nagyon szeret, Victoria és Lizzy is alig várja, hogy megismerjenek és apával sem lesz gond, ígérem.
- Rendben – sóhajtottam.
- Ne félj! – mondta kedvesen és gyengéden megcsókolt.
Tovább folytattam a pakolást.
- Mikor indul a gép? - kérdeztem.
- 10-kor.
- Akkor korán kelünk – állapítottam meg.
- Igen.
- Kezdek hozzászokni - motyogtam.
Nagy nehezen végeztem a pakolással és mivel már későre járt, így kényelembe is helyeztük magunkat.
Reggel, mobilcsörgére ébredtünk. Nekem nehezen ment a felkelés, de Rob szinte kipattant az ágyból nagyon lelkes volt.
- Készítek gyors kávét meg valami reggelit, addig tusolj le nyugodtan – mondta egy csók kíséretében.
- Rendben.
Be is vonultam a fürdőbe és rendbe szedtem magam. Mire kiléptem Rob is elkészült a kajával, így gyors ő is bevonult a fürdőbe. 10 perc múlva már az asztalnál ültünk és öntöttem magamba az éltető kávét. Mikor végeztünk gyors elpakoltunk, még az utolsó dolgokat is bepakoltam a táskába és indulásra kész voltam, külsőleg, belül reszkettem, de próbáltam nem mutatni. A Pestre tartó út iszonyat gyorsan eltelt, Rob végig a kezemet fogta. Pesten csak néhány fotóssal találkoztunk, a forgatás miatt, de aránylag nyugodt volt a reptér.
1 óra múlva pedig már a gépen ültünk és elindultunk oda, ahol minden kezdődött.
2010. február 13., szombat
76. Hit és remény
Sziasztok!
Holnap akartam a frisst hozni, de mivel nem leszek itthon, így megkapjátok ma...viszont egy kicsit szomorú is vagyok:(
Mikor érvényben volt a komi határ érdekes módon jó sok komi érkezett, azóta viszont igencsak megfogyatkozott az írók száma, ami egy kicsit elszomorít:(
Nem szeretnék a maradék 6 fejezetre komi határt szabni újra, így kérlek benneteket, hogy írjatok véleményt.
Köszönöm azoknak akik ezt eddig is megtették és persze mindenkinek, aki akár egyszer is komizott:)
Puszillak benneteket!
- Tessék? – ült fel hirtelen és levette a borogatást az arcáról, hogy a szemembe nézhessen, de én csak a takarót bűvöltem. Felemelte a fejem, hogy ránézzek és mikor belenéztem gyönyörű szemébe, csak még jobban összezavarodtam.
- Kérlek Trixi! – könyörgött. – Mi a baj?
Így összeszedtem magam és megpróbáltam elmondani, amit érzek.
- Az hogy, amikor már azt érzem, hogy tényleg minden rendben van és nagyon boldog vagyok, akkor minden romba dől – suttogtam.
- Sajnálom a barátoddal történteket – kért elnézést és most ő bűvölte a takarót.
- Nem csak erről beszélek - motyogtam.
- Ez már nem az első eset volt és valahogy azt érzem, hogy ez a kapcsolat alapból halálra van ítélve – motyogtam szinte már hangtalanul.
- Tessék?
- Két teljesen külön világban élünk és úgy tűnik minden összeesküszi ellenünk. Minden, ami rosszra fordulhat rosszra is fordul és nekem ez sok. Érted?
- Akkor ennyi, vége! – csattant fel.
- Nem, nem ezt akartam mondani, csak félek - motyogtam.
- Mitől félsz? – kérdezte már sokkal kedvesebben.
- Hogy nem melletted fogok megöregedni, pedig melletted szeretnék. Hogy elválasztanak minket.
- Nem engedem!
- Rob – néztem rá. - Néha pont te vagy az, aki arra lökdösöl.
- Sajnálom, nagyon sajnálom, tudom, hogy hülye voltam.
- Hagyd abba! – fogtam be a száját. - Csak ígérd meg, hogy nem engedjük, hogy bármi közénk álljon.
- Megígérem!
- Több nem is kell – mondtam és hozzábújtam.
Két karja védelmezőn ölelt át és újra visszatért a hitem, hogy meg tudjuk csinálni. Ha mellettem van, bármit le tudunk győzni. Elég sokáig ültünk így az ágyon, de a mobilcsörgés belerondított a képbe.
- Anya az – mondta Rob.
- Szia! – szólt bele a telefonba.
- Igen minden rendben.
- Persze, megígértük.
- Rendben adom.
- Veled szeretne beszélni – nyújtotta a mobilt.
- Szia Clare! – szóltam a telefonba.
- Szia drágám! – köszöntött kedvesen.
- Hogy vagy?
- Köszönöm jól - válaszoltam.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk meglátogatni, de rengeteg dolgom volt - mentegetőzött.
- Ugyan, semmi baj.
- Úgyis nem sokára jöttök látogatóban és akkor tudunk majd beszélni .
- Így van - helyeseltem.
- Jaj kincsem, arra gondoltam, hogy szerveznék egy partyt a tiszteletetekre. Meghívnánk pár barátot.
- Ez igazán nem szükséges - ellenkeztem.
- Ugyan, ennyi jár nektek.
- Rendben, ahogy gondolod.
- Akkor ezt megbeszéltük, nagyon vigyázz magadra!
- Rendben te is!
- Visszaadnád a kisfiamnak a telefont?
- Persze.
- Puszillak drágám és akkor nem sokára találkozunk.
- Igen, szia – köszöntem el és átnyújtottam Robnak a telefont.
- Persze anyu.
- Erre semmi szükség.
- Rendben, nem vitatkozok.
- Szeretlek.
- Szia!
- Sajnálom – ölelt át.
- Mit?
- Hogy anyu merényletet tervez.
- Ugyan – nevettem el magam.
- Csak ritkán látja a pici fiát és meg akarja ünnepelni – mosolyogtam. – Teljesen érthető.
- Nem bánod? - kérdezte.
- Amíg veled lehetek, addig semmit sem bánok és…- de nem tudtam folytatni.
- És?
- És úgy érzem végre nekem is van anyukám, úgy viselkedik velem, mintha a lánya lennék - suttogtam.
- Igen, nagyon szeret téged, amit meg tudok érteni, egy ilyen tündért nem lehet nem szeretni.
- Ne túlozz! – vertem vállba.
- Nem túlzok.
- Erre már nem válaszoltam.
- Én is nagyon kedvelem anyukádat, úgy szeretem, mintha a sajátom lenne, de – és újból elakadtam.
- De?
- Apukádtól félek.
- Ne félj, nem harap.
- De nem kedvel - ellenkeztem.
- Tudom, hogy az a régi dolog azóta is tüskeként él benned és nagyon sajnálom, de megígérte, hogy viselkedni fog és ő is nagyon sajnálja, hogy neked esett.
- Rendben, ígérem nem hisztizek, ne haragudj.
- Semmi baj.
- Ha mellettem vagy akkor tényleg nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá.
- Komolyan? – kérdezte pajkosan és letepert az ágyra.
- Bántani akarsz? – kérdeztem ártatlanul.
- Soha nem tudnálak bántani nézett mélyen a szemembe.
Erre már nem tudtam mit mondani, így csak megcsókoltam. Hosszan csókolóztunk majd Rob mellém gördült átölelt és csak így feküdtünk egymás mellett.
Teljes egész voltam újra, aki sok mindenen ment át, de ettől lettem még erősebb és hittem, hogy nekem is kijár a boldogság, melyet Rob jelentett nekem.
Holnap akartam a frisst hozni, de mivel nem leszek itthon, így megkapjátok ma...viszont egy kicsit szomorú is vagyok:(
Mikor érvényben volt a komi határ érdekes módon jó sok komi érkezett, azóta viszont igencsak megfogyatkozott az írók száma, ami egy kicsit elszomorít:(
Nem szeretnék a maradék 6 fejezetre komi határt szabni újra, így kérlek benneteket, hogy írjatok véleményt.
Köszönöm azoknak akik ezt eddig is megtették és persze mindenkinek, aki akár egyszer is komizott:)
Puszillak benneteket!
- Tessék? – ült fel hirtelen és levette a borogatást az arcáról, hogy a szemembe nézhessen, de én csak a takarót bűvöltem. Felemelte a fejem, hogy ránézzek és mikor belenéztem gyönyörű szemébe, csak még jobban összezavarodtam.
- Kérlek Trixi! – könyörgött. – Mi a baj?
Így összeszedtem magam és megpróbáltam elmondani, amit érzek.
- Az hogy, amikor már azt érzem, hogy tényleg minden rendben van és nagyon boldog vagyok, akkor minden romba dől – suttogtam.
- Sajnálom a barátoddal történteket – kért elnézést és most ő bűvölte a takarót.
- Nem csak erről beszélek - motyogtam.
- Ez már nem az első eset volt és valahogy azt érzem, hogy ez a kapcsolat alapból halálra van ítélve – motyogtam szinte már hangtalanul.
- Tessék?
- Két teljesen külön világban élünk és úgy tűnik minden összeesküszi ellenünk. Minden, ami rosszra fordulhat rosszra is fordul és nekem ez sok. Érted?
- Akkor ennyi, vége! – csattant fel.
- Nem, nem ezt akartam mondani, csak félek - motyogtam.
- Mitől félsz? – kérdezte már sokkal kedvesebben.
- Hogy nem melletted fogok megöregedni, pedig melletted szeretnék. Hogy elválasztanak minket.
- Nem engedem!
- Rob – néztem rá. - Néha pont te vagy az, aki arra lökdösöl.
- Sajnálom, nagyon sajnálom, tudom, hogy hülye voltam.
- Hagyd abba! – fogtam be a száját. - Csak ígérd meg, hogy nem engedjük, hogy bármi közénk álljon.
- Megígérem!
- Több nem is kell – mondtam és hozzábújtam.
Két karja védelmezőn ölelt át és újra visszatért a hitem, hogy meg tudjuk csinálni. Ha mellettem van, bármit le tudunk győzni. Elég sokáig ültünk így az ágyon, de a mobilcsörgés belerondított a képbe.
- Anya az – mondta Rob.
- Szia! – szólt bele a telefonba.
- Igen minden rendben.
- Persze, megígértük.
- Rendben adom.
- Veled szeretne beszélni – nyújtotta a mobilt.
- Szia Clare! – szóltam a telefonba.
- Szia drágám! – köszöntött kedvesen.
- Hogy vagy?
- Köszönöm jól - válaszoltam.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk meglátogatni, de rengeteg dolgom volt - mentegetőzött.
- Ugyan, semmi baj.
- Úgyis nem sokára jöttök látogatóban és akkor tudunk majd beszélni .
- Így van - helyeseltem.
- Jaj kincsem, arra gondoltam, hogy szerveznék egy partyt a tiszteletetekre. Meghívnánk pár barátot.
- Ez igazán nem szükséges - ellenkeztem.
- Ugyan, ennyi jár nektek.
- Rendben, ahogy gondolod.
- Akkor ezt megbeszéltük, nagyon vigyázz magadra!
- Rendben te is!
- Visszaadnád a kisfiamnak a telefont?
- Persze.
- Puszillak drágám és akkor nem sokára találkozunk.
- Igen, szia – köszöntem el és átnyújtottam Robnak a telefont.
- Persze anyu.
- Erre semmi szükség.
- Rendben, nem vitatkozok.
- Szeretlek.
- Szia!
- Sajnálom – ölelt át.
- Mit?
- Hogy anyu merényletet tervez.
- Ugyan – nevettem el magam.
- Csak ritkán látja a pici fiát és meg akarja ünnepelni – mosolyogtam. – Teljesen érthető.
- Nem bánod? - kérdezte.
- Amíg veled lehetek, addig semmit sem bánok és…- de nem tudtam folytatni.
- És?
- És úgy érzem végre nekem is van anyukám, úgy viselkedik velem, mintha a lánya lennék - suttogtam.
- Igen, nagyon szeret téged, amit meg tudok érteni, egy ilyen tündért nem lehet nem szeretni.
- Ne túlozz! – vertem vállba.
- Nem túlzok.
- Erre már nem válaszoltam.
- Én is nagyon kedvelem anyukádat, úgy szeretem, mintha a sajátom lenne, de – és újból elakadtam.
- De?
- Apukádtól félek.
- Ne félj, nem harap.
- De nem kedvel - ellenkeztem.
- Tudom, hogy az a régi dolog azóta is tüskeként él benned és nagyon sajnálom, de megígérte, hogy viselkedni fog és ő is nagyon sajnálja, hogy neked esett.
- Rendben, ígérem nem hisztizek, ne haragudj.
- Semmi baj.
- Ha mellettem vagy akkor tényleg nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá.
- Komolyan? – kérdezte pajkosan és letepert az ágyra.
- Bántani akarsz? – kérdeztem ártatlanul.
- Soha nem tudnálak bántani nézett mélyen a szemembe.
Erre már nem tudtam mit mondani, így csak megcsókoltam. Hosszan csókolóztunk majd Rob mellém gördült átölelt és csak így feküdtünk egymás mellett.
Teljes egész voltam újra, aki sok mindenen ment át, de ettől lettem még erősebb és hittem, hogy nekem is kijár a boldogság, melyet Rob jelentett nekem.
2010. február 11., csütörtök
75. Múlt és reménytelen jövő?
Sziasztok!
Egy kicsit hamarabb megérkezett a fejezet, jó olvasást!
Nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket!
A következő fejezet érzekésével kapcsolatban, fogalmam sincs...
Puszilok mindenkit!
Majd újabb csókok csattantak, így nem nagyon tudtam a kajakészítésre koncentrálni. Végül nagy nehezen elengedett, így már semmi nem zavart konyhai tevékenységeim közepette. 1 óra múlva el is készültem és tálaltam. Vidáman megkajáltunk, majd gyors elpakoltam és elvonultunk a kanapéra. Rob ölébe fészkeltem magam, aki szorosan magához húzott. Idilli pillanat, mely megint nem tarthatott sokáig, mivel kopogtattak az ajtón.
- Ki lehet az?– mérgelődtem és kimásztam oly kényelmes kis fészkemből és duzzogva ajtót nyitottam.
- Hát te? –, de nagyon meglepődni sem volt időm, mivel 2 kar tartott szorosan.
- Peti mit keresel itt? – kérdeztem egy kicsit erőteljesebben.
- Neked is szia – mondta miközben végre elengedett. – Erre volt dolgom és gondoltam megleplek.
- Aha – motyogtam és közben hátranéztem Robra, aki mint valami kőbálvány ült a kanapén és nem értett semmit.
Peti követte a tekintetemet és mikor meglátta Robot a kanapén a feje céklavörös lett, keze ökölbe szorult. Reagálni sem volt időm, hirtelen átvágott mellettem a szobán és Rob mellett termett.
- Hogy van képed idejönni, azok után amit vele tettél? – üvöltötte, majd behúzott egyet Robnak.
Végre én is észhez tértem és gyors odasiettem, hogy szétválasszam őket, mert már a padlón püfölték egymást.
- Hagyd abba – kiabáltam miközben próbáltam lerángatni Petit Robról, aminek az lett az eredménye, hogy engem is jól pofán vágott. Erre már észbe kapott és ijedten fordult felém.
- Istenem ne haragudj - kérlelt.
- Mit képzelsz magadról? – kiabáltam. – Mit művelsz?
- Egy gazember, hogy nem veszed észre?
- Elég szeretem és ezen te nem változtathatsz – mondtam mérgesen.
- Trixi ne légy hülye hagyd ezt a barmot szeretlek és boldoggá tehetlek – magyarázott hevesen.
- Takarodj - kiabáltam.
- Ne - kérlelt.
- Kifelé – üvöltöttem. - Takarodj a lakásomból!
Miután végre felfogta mit mondtam, vagyis inkább üvöltöttem, kisomfordált a szobából de közben még motyogott valamit az orra alatt, amit hallottam:
- Azt hittem okos vagy, de úgy látom tévedtem.
- Soha többé nem akarlak látni – mondtam még neki, mire ő hátrafordult.
- Nem is fogsz - és bevágta maga mögött az ajtót.
Odamentem Robhoz, aki még mindig a padlón feküdt.
- Istenem, jól vagy? – kérdeztem ijedten.
- Hagyj békén - morogta.
- Tessék?
- Mi volt köztetek? – kérdezte kimérten, miközben feltápászkodott.
- Tessék? - a meglepettségtől alig bírtam megszólalni.
- Lefeküdtél vele? - kérdezte.
- Rob ne legyél hülye!
- Persze, akkor mi oka volt arra, hogy beverje a képem? – kérdezte mérgesen.
Kezdtem én is nagyon mérges lenni.
- Mondjuk az te marha, hogy a barátom, vagyis csak volt és ő vigasztalt, mikor te megbántottál.
- Gondolom jól megvigasztalt, azzal, hogy megdöntött – mondta gúnyosan.
- Te vagy az, aki fűvel - fával összefekszik és nem én – kiabáltam egyre jobban. – Nem feküdtem le vele te barom, semmi nem volt – üvöltöttem még mindig és bevonultam a szobába, majd magamra zártam az ajtót.
- Hogy gondolhat ilyet? – borultam zokogva az ágyra.
Nem az ő módszereivel játszok. Soha nem csaltam meg és nem is tudnám. Szeretem. Miért csinálja ezt? Mindig minden rosszra fordul, ami csak rosszra fordulhat. Talán ez eleve egy elátkozott kapcsolat és semmi remény arra, hogy egyszer végre tényleg igazán boldogok lehetünk, anélkül, hogy bármi közbe szólna?
Nem sok idő telt el és kopogtattak az ajtón.
- Trixi engedj be!
- Nem - válaszoltam.
- Hülye voltam, ne haragudj.
- Azt hiszed ezzel mindig minden el van intézve?
- Tényleg nagyon sajnálom.
- Miért? – kérdeztem magamtól miközben odamentem az ajtóhoz és kinyitottam.
Az arca elég rendesen feldagadt.
- Sajnálom kicsim.
- Hogy van az arcod? - kérdeztem.
- Eléggé fáj.
- Sajnálom.
- Én is.
- Ki volt ez? - kérdezte.
- Egy barátom, vagyis volt barátom – válaszoltam. – Miután hazajöttem Ciprusról, ezt a szót csak nagyon nehezen bírtam kinyögni. - Ő volt, aki egy kicsit lelket vert belém, de elrontott mindent azzal, hogy kiderült, nem csak a barátom akar lenni. Én pedig mindig is csak barátomként tekintettem rá, így azóta nem is beszéltem vele - fejeztem be.
- Értem, tényleg nagyon sajnálom nem volt szép tőlem, hogy meggyanúsítottalak – motyogta halkan.
- Hagyjuk – motyogtam és elindultam a fürdő felé.
- Hova mész?
- Hozok borogatást az arcodra.
2 perc múlva már az ágyon feküdt, az arca betakarva hideg ruhával én pedig mellette ültem. A kezemet fogta.
Pár perces csend után, megszólaltam.
- Rob – kezdtem – mindig ez lesz?
- Ezt hogy érted?
- Lehetünk mi igazán boldogok valaha? – tettem fel a kérdést, ami a szívemet nyomta.
Egy kicsit hamarabb megérkezett a fejezet, jó olvasást!
Nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket!
A következő fejezet érzekésével kapcsolatban, fogalmam sincs...
Puszilok mindenkit!
Majd újabb csókok csattantak, így nem nagyon tudtam a kajakészítésre koncentrálni. Végül nagy nehezen elengedett, így már semmi nem zavart konyhai tevékenységeim közepette. 1 óra múlva el is készültem és tálaltam. Vidáman megkajáltunk, majd gyors elpakoltam és elvonultunk a kanapéra. Rob ölébe fészkeltem magam, aki szorosan magához húzott. Idilli pillanat, mely megint nem tarthatott sokáig, mivel kopogtattak az ajtón.
- Ki lehet az?– mérgelődtem és kimásztam oly kényelmes kis fészkemből és duzzogva ajtót nyitottam.
- Hát te? –, de nagyon meglepődni sem volt időm, mivel 2 kar tartott szorosan.
- Peti mit keresel itt? – kérdeztem egy kicsit erőteljesebben.
- Neked is szia – mondta miközben végre elengedett. – Erre volt dolgom és gondoltam megleplek.
- Aha – motyogtam és közben hátranéztem Robra, aki mint valami kőbálvány ült a kanapén és nem értett semmit.
Peti követte a tekintetemet és mikor meglátta Robot a kanapén a feje céklavörös lett, keze ökölbe szorult. Reagálni sem volt időm, hirtelen átvágott mellettem a szobán és Rob mellett termett.
- Hogy van képed idejönni, azok után amit vele tettél? – üvöltötte, majd behúzott egyet Robnak.
Végre én is észhez tértem és gyors odasiettem, hogy szétválasszam őket, mert már a padlón püfölték egymást.
- Hagyd abba – kiabáltam miközben próbáltam lerángatni Petit Robról, aminek az lett az eredménye, hogy engem is jól pofán vágott. Erre már észbe kapott és ijedten fordult felém.
- Istenem ne haragudj - kérlelt.
- Mit képzelsz magadról? – kiabáltam. – Mit művelsz?
- Egy gazember, hogy nem veszed észre?
- Elég szeretem és ezen te nem változtathatsz – mondtam mérgesen.
- Trixi ne légy hülye hagyd ezt a barmot szeretlek és boldoggá tehetlek – magyarázott hevesen.
- Takarodj - kiabáltam.
- Ne - kérlelt.
- Kifelé – üvöltöttem. - Takarodj a lakásomból!
Miután végre felfogta mit mondtam, vagyis inkább üvöltöttem, kisomfordált a szobából de közben még motyogott valamit az orra alatt, amit hallottam:
- Azt hittem okos vagy, de úgy látom tévedtem.
- Soha többé nem akarlak látni – mondtam még neki, mire ő hátrafordult.
- Nem is fogsz - és bevágta maga mögött az ajtót.
Odamentem Robhoz, aki még mindig a padlón feküdt.
- Istenem, jól vagy? – kérdeztem ijedten.
- Hagyj békén - morogta.
- Tessék?
- Mi volt köztetek? – kérdezte kimérten, miközben feltápászkodott.
- Tessék? - a meglepettségtől alig bírtam megszólalni.
- Lefeküdtél vele? - kérdezte.
- Rob ne legyél hülye!
- Persze, akkor mi oka volt arra, hogy beverje a képem? – kérdezte mérgesen.
Kezdtem én is nagyon mérges lenni.
- Mondjuk az te marha, hogy a barátom, vagyis csak volt és ő vigasztalt, mikor te megbántottál.
- Gondolom jól megvigasztalt, azzal, hogy megdöntött – mondta gúnyosan.
- Te vagy az, aki fűvel - fával összefekszik és nem én – kiabáltam egyre jobban. – Nem feküdtem le vele te barom, semmi nem volt – üvöltöttem még mindig és bevonultam a szobába, majd magamra zártam az ajtót.
- Hogy gondolhat ilyet? – borultam zokogva az ágyra.
Nem az ő módszereivel játszok. Soha nem csaltam meg és nem is tudnám. Szeretem. Miért csinálja ezt? Mindig minden rosszra fordul, ami csak rosszra fordulhat. Talán ez eleve egy elátkozott kapcsolat és semmi remény arra, hogy egyszer végre tényleg igazán boldogok lehetünk, anélkül, hogy bármi közbe szólna?
Nem sok idő telt el és kopogtattak az ajtón.
- Trixi engedj be!
- Nem - válaszoltam.
- Hülye voltam, ne haragudj.
- Azt hiszed ezzel mindig minden el van intézve?
- Tényleg nagyon sajnálom.
- Miért? – kérdeztem magamtól miközben odamentem az ajtóhoz és kinyitottam.
Az arca elég rendesen feldagadt.
- Sajnálom kicsim.
- Hogy van az arcod? - kérdeztem.
- Eléggé fáj.
- Sajnálom.
- Én is.
- Ki volt ez? - kérdezte.
- Egy barátom, vagyis volt barátom – válaszoltam. – Miután hazajöttem Ciprusról, ezt a szót csak nagyon nehezen bírtam kinyögni. - Ő volt, aki egy kicsit lelket vert belém, de elrontott mindent azzal, hogy kiderült, nem csak a barátom akar lenni. Én pedig mindig is csak barátomként tekintettem rá, így azóta nem is beszéltem vele - fejeztem be.
- Értem, tényleg nagyon sajnálom nem volt szép tőlem, hogy meggyanúsítottalak – motyogta halkan.
- Hagyjuk – motyogtam és elindultam a fürdő felé.
- Hova mész?
- Hozok borogatást az arcodra.
2 perc múlva már az ágyon feküdt, az arca betakarva hideg ruhával én pedig mellette ültem. A kezemet fogta.
Pár perces csend után, megszólaltam.
- Rob – kezdtem – mindig ez lesz?
- Ezt hogy érted?
- Lehetünk mi igazán boldogok valaha? – tettem fel a kérdést, ami a szívemet nyomta.
2010. február 9., kedd
74. Az ajándék
Sziasztok!
Itt a következő rész. Folytatás pénteken vagy szombaton, mert nagyon összejöttek most a dolgok és nem éppen kellemesek...no mindegy.
Jó olvasást és várom a komikat!
Puszi Nektek!
Óvatosan kinyitotta a borítékot és kivett belőle egy kis lapot, amin ez állt:
„A szerelem azt jelenti, hogy két ember: kettő és mégis egy. Egy férfi és egy nő egyetlen angyallá olvad össze. Ez a mennyország.”
Alatta pedig egy SZ betű állt.
- Kicsim gyönyörű ez az idézet - motyogta.
- Várj – tettem az ujjam a szájára. – Még nincs vége és a kezébe adtam egy újabb borítékot.
Ebből is előhúzott egy kis lapot, amin ez állt:
„Örök életet élsz velem,
Vár ránk a kéklő végtelen,
Mert a sors egymásnak szánja
Kiket összeköt a szerelem.”
Alatta pedig egy E betű.
- Mi ez az egész? – kérdezte.
- Majd megtudod – mosolyogtam. – Még nem végeztünk.
A következő borítékot is a kezébe nyomtam, melyben ez volt:
„Add, amit csak te tudsz, mert
kell aki vagy és ezt nekem hidd el
itt, ahol ipari közhely a szeretlek,
de én erős hittel
hiszek a hatalmas erőben,
amit a szerelem adhat itt benn,
hogy tűzön és vízen át
óvjam gyönyörű angyalát...”
Alatta egy R betű.
És így haladtunk, míg végül elérkeztünk az utolsó borítékhoz, melyben szintén egy idézet állt:
„A szerelem széppé teszi azt, amink van, visszaadja, amit elvesztettünk, sőt azzal is megajándékoz, ami eddig nem volt a miénk.”
És az alján egy K betű.
- Szeretlek – olvasta össze Rob hangosan a betűket.
- Én is szeretlek kicsim és nagyon köszönöm – motyogta halkan.
- Várj – mosolyogtam. – Még mindig nincs vége.
- Mi? – értetlenkedett.
- Fordítsd meg a kártyát.
Az ajándékod a szobában van – ez állt a lap másik oldalán.
- Milyen ajándék? - kérdezte.
- Majd megtudod – fogtam meg a kezét és behúztam a szobába.
Az ágyon volt egy kis csomag.
- Nyisd ki – löktem az ágyhoz.
- Miért? - dadogta.
- Nincs miért, csak nyisd ki – adtam ki az utasítást.
Óvatosan kibontotta a csomagot és kivette belőle a fekete pólót, amire a következő volt ráhímezve ezüsttel:
„Szerelemben, együtt, mindörökké” és alatta két egybefonódott karika, az egyikben egy R betű, a másikban egy T.
Láttam, ahogy gyűlnek a könnyek a szemében.
- Köszönöm – motyogta halkan.
- Tényleg tetszik? – kérdeztem lehajtott fejjel.
- Ezt Te csináltad? – jött a következő kérdés.
Csak bólintottam.
- Szívem ettől szebb ajándékot nem is adhattál volna, bár ha belegondolok már adtál – mosolygott. - Magadat.
Egyből kibújt a rajta lévő pólóból és felvette, amit tőlem kapott.
- Nagyon köszönöm – mondta és odajött hozzám majd megölelt.
- Szeretlek – suttogta. – Szerelemben, együtt, mindörökké.
- Én is szeretlek – mondtam és megcsókoltam, ő pedig hátradőlt, így az ágyon landoltunk.
- Nem vagy éhes? – kérdeztem, mikor nagy nehezen el bírtam tőle szakadni.
- Nem, csak te kellesz – mondta. – Majd utána eszek.
- Biztos?
- Igen – vigyorgott és több lehetőségem már nem volt vitatkozni vele.
Ugyanolyan jó volt, ha nem jobb, mint eddig mindig.
2 óra múlva egymás mellett feküdtünk az ágyon, én Őt néztem, Ő pedig engem.
Hosszan folytattuk ezt a cseppet sem megerőltető tevékenységet, míg végül megint csak én törtem meg az idillt.
Felmásztam az ágyról, magamra kaptam egy pólót és egy nacit.
- Hová mész? – nyúlt a kezem után.
- Készítek neked valami kaját – adtam meg a választ.
- Maradj.
- Ne legyél kisfiú – mondtam egy gyors puszi kíséretében és kivonultam a konyhába.
2 perc múlva már Rob is kint ült a konyhában és engem nézett.
- Trixi – kezdett bele pár perc hallgatás után.
- Igen – fordultam hátra.
- Amíg Londonban voltam, beszéltem anyuékkal és nagyon várnak minket.
Erre a mondatra megállt a kezem és megdermedtem.
- Jól vagy? – jött mögém és megölelt.
- Persze – erőltettem meg magam. – Csak félek egy kicsit.
- Mitől? – fordított maga felé.
- Apukádtól – motyogtam. - Nem kedvel engem.
- Nem lesz semmi baj –ígérte. - Beszéltem vele és viselkedni fog, megígérte.
- Tudom, csak tudod, az a régi incidens még tüskeként bennem van.
- Sajnálom, amiket akkor a fejedhez vágott és hidd el, hogy ő is.
- Rendben, nem hisztizek, ne haragudj.
- Ugyan.
- Mikor mennénk?
- Forgatás után egy pár napra, utána pedig szerveznénk az esküvőt.
- Azon már nagyon nincs mit szervezni – mosolyogtam.
- Ashley olyan hiperaktív, hogy nekünk semmi dolgunk nem lesz, csak kimondani az igent – mondtam mosolyogva.
- Azt akár 100-szor is kimondom – mondta mélyen a szemembe nézve.
Itt a következő rész. Folytatás pénteken vagy szombaton, mert nagyon összejöttek most a dolgok és nem éppen kellemesek...no mindegy.
Jó olvasást és várom a komikat!
Puszi Nektek!
Óvatosan kinyitotta a borítékot és kivett belőle egy kis lapot, amin ez állt:
„A szerelem azt jelenti, hogy két ember: kettő és mégis egy. Egy férfi és egy nő egyetlen angyallá olvad össze. Ez a mennyország.”
Alatta pedig egy SZ betű állt.
- Kicsim gyönyörű ez az idézet - motyogta.
- Várj – tettem az ujjam a szájára. – Még nincs vége és a kezébe adtam egy újabb borítékot.
Ebből is előhúzott egy kis lapot, amin ez állt:
„Örök életet élsz velem,
Vár ránk a kéklő végtelen,
Mert a sors egymásnak szánja
Kiket összeköt a szerelem.”
Alatta pedig egy E betű.
- Mi ez az egész? – kérdezte.
- Majd megtudod – mosolyogtam. – Még nem végeztünk.
A következő borítékot is a kezébe nyomtam, melyben ez volt:
„Add, amit csak te tudsz, mert
kell aki vagy és ezt nekem hidd el
itt, ahol ipari közhely a szeretlek,
de én erős hittel
hiszek a hatalmas erőben,
amit a szerelem adhat itt benn,
hogy tűzön és vízen át
óvjam gyönyörű angyalát...”
Alatta egy R betű.
És így haladtunk, míg végül elérkeztünk az utolsó borítékhoz, melyben szintén egy idézet állt:
„A szerelem széppé teszi azt, amink van, visszaadja, amit elvesztettünk, sőt azzal is megajándékoz, ami eddig nem volt a miénk.”
És az alján egy K betű.
- Szeretlek – olvasta össze Rob hangosan a betűket.
- Én is szeretlek kicsim és nagyon köszönöm – motyogta halkan.
- Várj – mosolyogtam. – Még mindig nincs vége.
- Mi? – értetlenkedett.
- Fordítsd meg a kártyát.
Az ajándékod a szobában van – ez állt a lap másik oldalán.
- Milyen ajándék? - kérdezte.
- Majd megtudod – fogtam meg a kezét és behúztam a szobába.
Az ágyon volt egy kis csomag.
- Nyisd ki – löktem az ágyhoz.
- Miért? - dadogta.
- Nincs miért, csak nyisd ki – adtam ki az utasítást.
Óvatosan kibontotta a csomagot és kivette belőle a fekete pólót, amire a következő volt ráhímezve ezüsttel:
„Szerelemben, együtt, mindörökké” és alatta két egybefonódott karika, az egyikben egy R betű, a másikban egy T.
Láttam, ahogy gyűlnek a könnyek a szemében.
- Köszönöm – motyogta halkan.
- Tényleg tetszik? – kérdeztem lehajtott fejjel.
- Ezt Te csináltad? – jött a következő kérdés.
Csak bólintottam.
- Szívem ettől szebb ajándékot nem is adhattál volna, bár ha belegondolok már adtál – mosolygott. - Magadat.
Egyből kibújt a rajta lévő pólóból és felvette, amit tőlem kapott.
- Nagyon köszönöm – mondta és odajött hozzám majd megölelt.
- Szeretlek – suttogta. – Szerelemben, együtt, mindörökké.
- Én is szeretlek – mondtam és megcsókoltam, ő pedig hátradőlt, így az ágyon landoltunk.
- Nem vagy éhes? – kérdeztem, mikor nagy nehezen el bírtam tőle szakadni.
- Nem, csak te kellesz – mondta. – Majd utána eszek.
- Biztos?
- Igen – vigyorgott és több lehetőségem már nem volt vitatkozni vele.
Ugyanolyan jó volt, ha nem jobb, mint eddig mindig.
2 óra múlva egymás mellett feküdtünk az ágyon, én Őt néztem, Ő pedig engem.
Hosszan folytattuk ezt a cseppet sem megerőltető tevékenységet, míg végül megint csak én törtem meg az idillt.
Felmásztam az ágyról, magamra kaptam egy pólót és egy nacit.
- Hová mész? – nyúlt a kezem után.
- Készítek neked valami kaját – adtam meg a választ.
- Maradj.
- Ne legyél kisfiú – mondtam egy gyors puszi kíséretében és kivonultam a konyhába.
2 perc múlva már Rob is kint ült a konyhában és engem nézett.
- Trixi – kezdett bele pár perc hallgatás után.
- Igen – fordultam hátra.
- Amíg Londonban voltam, beszéltem anyuékkal és nagyon várnak minket.
Erre a mondatra megállt a kezem és megdermedtem.
- Jól vagy? – jött mögém és megölelt.
- Persze – erőltettem meg magam. – Csak félek egy kicsit.
- Mitől? – fordított maga felé.
- Apukádtól – motyogtam. - Nem kedvel engem.
- Nem lesz semmi baj –ígérte. - Beszéltem vele és viselkedni fog, megígérte.
- Tudom, csak tudod, az a régi incidens még tüskeként bennem van.
- Sajnálom, amiket akkor a fejedhez vágott és hidd el, hogy ő is.
- Rendben, nem hisztizek, ne haragudj.
- Ugyan.
- Mikor mennénk?
- Forgatás után egy pár napra, utána pedig szerveznénk az esküvőt.
- Azon már nagyon nincs mit szervezni – mosolyogtam.
- Ashley olyan hiperaktív, hogy nekünk semmi dolgunk nem lesz, csak kimondani az igent – mondtam mosolyogva.
- Azt akár 100-szor is kimondom – mondta mélyen a szemembe nézve.
2010. február 7., vasárnap
73. Viszontlátás és viszonzás
Sziasztok!
Megérkezett a folytatás, jó szórakozást!:)
A komikat várom, a következő rész érkezését befolyásolhatják a komik:)
Valamint továbbra is kíváncsian várom, mely részek nyerték el legjobban a tetszéseteket, érdemes megírni, majd meglátjátok miért:)
Pussz mindenkinek!
Egyre közelebb került az a nap, mikor végre újra láthatom, én pedig minden percet számoltam vissza, mint egy kisgyerek, aki nagyon várja a Karácsonyt. Én is olyan voltam, Rob volt az én nagy ajándékom az élettől. Sok mindent elvett tőlem, de cserébe megkaptam ŐT, csupa nagy betűvel és azt hiszem a legszerencsésebb ember vagyok a földön.
A dolgomat persze továbbra is tettem, ahogy kell, de belül be voltam zsongva.
- Már csak 2 nap, már csak 2 nap – hajtogattam magamban
Este Rob a szokott időben hívott.
- Szia egyetlenem - köszönt.
- Szia neked is.
- Milyen volt a napod? - kérdezte.
- A szokásos, semmi különös.
- Neked?
- Egy kicsit kiborultam – jött a halk válasz.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten.
- Nap, mint nap találkozok rajongókkal, de általában kedvesek, beérik egy közös képpel, vagy egy aláírással – magyarázta. - Viszont ma szó szerint nekem estek.
- Micsoda???
- Egy csapat lánnyal futottam ma össze és jóformán a ruhát is letépték rólam – mondta szomorúan.
- Szegénykém, jól vagy?
- Igen, szerencsésen megúsztam az esetet – mondta, de hallottam a hangján, hogy még mindig nem egészen fogta fel.
- Sajnálom.
- Mégis mit? – kérdezte meglepetten.
- Hogy így bánnak veled.
- Jézusom kicsim, ez nem a te hibád.
- Tudom.
- Hagyd abba – szólt rám.
- Rendben, térjünk át vidámabb témákra – vetettem fel.
- Mikor érkezel? - kérdeztem.
- Holnapután délelőtt és van 2 szabad napom csak utána kezdünk Pesten forgatni – mesélte vidáman.
- Ez komoly?
- Igen.
- Ugye tudod, hogy nem foglak elengedni – mondtam gyorsan.
- Reméltem is, hogy ezt mondod.
- Soha, de soha többé – közöltem mosolyogva.
- Én se engedlek el, mert nem bírom ki nélküled – magyarázta. – A körülöttem lévők agyára megyek, mindenkit az őrületbe kergetek.
- Ezt nem értem.
- Csak rólad tudok beszélni és mindenkit kiborítok – magyarázta tovább. – A rendező már azt mondta, hogy inkább hozzalak magammal, csak ne kelljen többet ezt hallgatniuk, mintha az, hogy ott vagy velem, megakadályozná, hogy ne rólad beszéljek – mondta mosolyogva.
- Azért ne rúgasd ki magad – mondtam.
- Nem fogom, csak levegő nélkül nem létezem és nekem Te vagy a levegő.
A szívem olyan vadul kezdett dörömbölni, hogy azt hittem kiugrik a helyéről és alig kaptam levegőt.
- Sze-ret-lek – motyogtam.
- Én is nagyon szeretlek.
Hosszas beszélgetés után, elbúcsúztunk.
- Szép álmokat szerelmem - mondta.
- Neked is szép álmokat és már alig várom, hogy újra lássalak.
- Elhiheted, hogy én is.
- Légy jó és vigyázz magadra.
- Te is.
- Szia.
- Szia.
Miután leraktam, megvilágosodtam. Sokat agyaltam már azon, hogy mit adhatnék neki, ami kifejezi, mennyire szeretem, de semmit nem éreztem méltónak hozzá. Most azonban támadt egy ötletem, ami talán egy kicsit megközelíti azt, ahogy érzek iránta. Egy teljes nap állt rendelkezésemre, hogy mindent elintézzek, így gyors írtam is egy listát, hogy milyen teendők várnak rám.
Másnap izgatottan indultam a suliba, reméltem, hogy minden úgy alakul, ahogy terveztem.
Mikor bementem az osztályomhoz, egy hatalmas gombóc szorult a torkomba, csak reméltem, hogy megértik és segítenek majd, így vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.
- Gyerekek!
Minden szem rám szegeződött és kíváncsian várták, mit akarok, mondani.
- Szeretném a segítségeteket kérni.
Várták, hogy folytassam, így egy újabb nagy levegő után mondtam is tovább.
- Szeretnék egy nagy meglepetést készíteni Robnak, vagyis Edwardnak és a segítségetekre lenne szükségem.
A csillogó szempárokból rájöttem, hogy ez nem jelent problémát, így mindenkinek kiosztottam a feladatokat, miközben én is tettem a dolgomat. Féltem, hogy mit fog szólni hozzá Rob, bíztam benne, hogy tetszeni fog neki. A suliban töltött idő gyorsan eltelt. Mikor hazaértem folytattam a teendőket. Sokat köszönhettem a gyerekeknek, rengeteget segítettek. Már éjfél is elmúlt, mire mindennel végeztem, így gyors tusolás után ágyba is bújtam, hogy friss legyek másnap.
Reggel kipihenten ébredtem annak tudatában, hogy nemsokára újra velem lesz. Elvégeztem az utolsó simításokat. Épphogy végeztem, már csörgött is a mobilom és Rob neve villogott a kijelzőn.
- Szia kicsim fél óra és nálad vagyok.
- Szia, már nagyon várlak - suttogtam.
- Nem sokára – mondta. - Nem sokára a karjaimban leszel.
- Alig várom.
- Szia.
- Szia.
Nem bírtam a fenekem ülni, alig vártam, hogy Rob végre megérkezzen, olyan voltam, mint akit besóztak, hol ide ültem, hol oda, meg járkáltam fel alá, amikor végre megszólalt a csengő.
Odaszaladtam és olyan hévvel téptem fel az ajtót, hogy félő volt, hogy kiszakad a helyéről. Rob nyakába ugrottam, aki készségesen kapott el és ott csókoltam ahol értem.
- Olyan jó, hogy itt vagy, nagyon hiányoztál – mondtam.
- Ilyen édes fogadtatásban régen volt részem – mondta mosolyogva. – Te is nagyon hiányoztál.
Mikor ráuntam arra, hogy csókolgassam, ami igencsak nehéz volt és megfojtani sem akartam a csimpaszkodással, beljebb invitáltam.
- Üdv újra itthon – mosolyogtam rá.
Erre csak megsimogatta az arcomat és egy gyengéd csókot lehelt az ajkaimra.
- Szeretlek – mondtam majd átadtam neki egy borítékot.
- Mi ez? – kérdezte meglepetten .
- Majd meglátod, csak nyisd ki.
Megérkezett a folytatás, jó szórakozást!:)
A komikat várom, a következő rész érkezését befolyásolhatják a komik:)
Valamint továbbra is kíváncsian várom, mely részek nyerték el legjobban a tetszéseteket, érdemes megírni, majd meglátjátok miért:)
Pussz mindenkinek!
Egyre közelebb került az a nap, mikor végre újra láthatom, én pedig minden percet számoltam vissza, mint egy kisgyerek, aki nagyon várja a Karácsonyt. Én is olyan voltam, Rob volt az én nagy ajándékom az élettől. Sok mindent elvett tőlem, de cserébe megkaptam ŐT, csupa nagy betűvel és azt hiszem a legszerencsésebb ember vagyok a földön.
A dolgomat persze továbbra is tettem, ahogy kell, de belül be voltam zsongva.
- Már csak 2 nap, már csak 2 nap – hajtogattam magamban
Este Rob a szokott időben hívott.
- Szia egyetlenem - köszönt.
- Szia neked is.
- Milyen volt a napod? - kérdezte.
- A szokásos, semmi különös.
- Neked?
- Egy kicsit kiborultam – jött a halk válasz.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten.
- Nap, mint nap találkozok rajongókkal, de általában kedvesek, beérik egy közös képpel, vagy egy aláírással – magyarázta. - Viszont ma szó szerint nekem estek.
- Micsoda???
- Egy csapat lánnyal futottam ma össze és jóformán a ruhát is letépték rólam – mondta szomorúan.
- Szegénykém, jól vagy?
- Igen, szerencsésen megúsztam az esetet – mondta, de hallottam a hangján, hogy még mindig nem egészen fogta fel.
- Sajnálom.
- Mégis mit? – kérdezte meglepetten.
- Hogy így bánnak veled.
- Jézusom kicsim, ez nem a te hibád.
- Tudom.
- Hagyd abba – szólt rám.
- Rendben, térjünk át vidámabb témákra – vetettem fel.
- Mikor érkezel? - kérdeztem.
- Holnapután délelőtt és van 2 szabad napom csak utána kezdünk Pesten forgatni – mesélte vidáman.
- Ez komoly?
- Igen.
- Ugye tudod, hogy nem foglak elengedni – mondtam gyorsan.
- Reméltem is, hogy ezt mondod.
- Soha, de soha többé – közöltem mosolyogva.
- Én se engedlek el, mert nem bírom ki nélküled – magyarázta. – A körülöttem lévők agyára megyek, mindenkit az őrületbe kergetek.
- Ezt nem értem.
- Csak rólad tudok beszélni és mindenkit kiborítok – magyarázta tovább. – A rendező már azt mondta, hogy inkább hozzalak magammal, csak ne kelljen többet ezt hallgatniuk, mintha az, hogy ott vagy velem, megakadályozná, hogy ne rólad beszéljek – mondta mosolyogva.
- Azért ne rúgasd ki magad – mondtam.
- Nem fogom, csak levegő nélkül nem létezem és nekem Te vagy a levegő.
A szívem olyan vadul kezdett dörömbölni, hogy azt hittem kiugrik a helyéről és alig kaptam levegőt.
- Sze-ret-lek – motyogtam.
- Én is nagyon szeretlek.
Hosszas beszélgetés után, elbúcsúztunk.
- Szép álmokat szerelmem - mondta.
- Neked is szép álmokat és már alig várom, hogy újra lássalak.
- Elhiheted, hogy én is.
- Légy jó és vigyázz magadra.
- Te is.
- Szia.
- Szia.
Miután leraktam, megvilágosodtam. Sokat agyaltam már azon, hogy mit adhatnék neki, ami kifejezi, mennyire szeretem, de semmit nem éreztem méltónak hozzá. Most azonban támadt egy ötletem, ami talán egy kicsit megközelíti azt, ahogy érzek iránta. Egy teljes nap állt rendelkezésemre, hogy mindent elintézzek, így gyors írtam is egy listát, hogy milyen teendők várnak rám.
Másnap izgatottan indultam a suliba, reméltem, hogy minden úgy alakul, ahogy terveztem.
Mikor bementem az osztályomhoz, egy hatalmas gombóc szorult a torkomba, csak reméltem, hogy megértik és segítenek majd, így vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.
- Gyerekek!
Minden szem rám szegeződött és kíváncsian várták, mit akarok, mondani.
- Szeretném a segítségeteket kérni.
Várták, hogy folytassam, így egy újabb nagy levegő után mondtam is tovább.
- Szeretnék egy nagy meglepetést készíteni Robnak, vagyis Edwardnak és a segítségetekre lenne szükségem.
A csillogó szempárokból rájöttem, hogy ez nem jelent problémát, így mindenkinek kiosztottam a feladatokat, miközben én is tettem a dolgomat. Féltem, hogy mit fog szólni hozzá Rob, bíztam benne, hogy tetszeni fog neki. A suliban töltött idő gyorsan eltelt. Mikor hazaértem folytattam a teendőket. Sokat köszönhettem a gyerekeknek, rengeteget segítettek. Már éjfél is elmúlt, mire mindennel végeztem, így gyors tusolás után ágyba is bújtam, hogy friss legyek másnap.
Reggel kipihenten ébredtem annak tudatában, hogy nemsokára újra velem lesz. Elvégeztem az utolsó simításokat. Épphogy végeztem, már csörgött is a mobilom és Rob neve villogott a kijelzőn.
- Szia kicsim fél óra és nálad vagyok.
- Szia, már nagyon várlak - suttogtam.
- Nem sokára – mondta. - Nem sokára a karjaimban leszel.
- Alig várom.
- Szia.
- Szia.
Nem bírtam a fenekem ülni, alig vártam, hogy Rob végre megérkezzen, olyan voltam, mint akit besóztak, hol ide ültem, hol oda, meg járkáltam fel alá, amikor végre megszólalt a csengő.
Odaszaladtam és olyan hévvel téptem fel az ajtót, hogy félő volt, hogy kiszakad a helyéről. Rob nyakába ugrottam, aki készségesen kapott el és ott csókoltam ahol értem.
- Olyan jó, hogy itt vagy, nagyon hiányoztál – mondtam.
- Ilyen édes fogadtatásban régen volt részem – mondta mosolyogva. – Te is nagyon hiányoztál.
Mikor ráuntam arra, hogy csókolgassam, ami igencsak nehéz volt és megfojtani sem akartam a csimpaszkodással, beljebb invitáltam.
- Üdv újra itthon – mosolyogtam rá.
Erre csak megsimogatta az arcomat és egy gyengéd csókot lehelt az ajkaimra.
- Szeretlek – mondtam majd átadtam neki egy borítékot.
- Mi ez? – kérdezte meglepetten .
- Majd meglátod, csak nyisd ki.
2010. február 5., péntek
72. Valóság, fájdalmas valóság
Sziasztok!
Itt is a folytatás, jó olvasást!:)
A véleményetekre továbbra is kíváncsi vagyok!
Folytatás nem tudom mikor lesz, igyekezni fogok, de a következő 2-3 napban, csoda ha levegőt lesz időm venni...
Puszilok mindenkit!
- Tessék? – kaptam fel a fejem.
- Mi baj? Nem akarod? – kérdezte meglepetten.
- Dehogynem, csak azt hittem – kezdtem, de nem fejeztem be.
- Kicsim, férfi vagyok – mosolygott rám.
- De még milyen - suttogtam.
- Egy férfi csak egy igazi nő mellett férfi – mondta és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézzen.
- Ezt hogy érted?
- Nélküled nem lennék az, aki vagyok - magyarázta.
- Dehogynem.
- Hidd el, hogy nem.
- De – ellenkeztem volna, de nem tudtam tovább vitatkozni, mert elhallgattatott, nem is akárhogyan.
Minden ugyanúgy történt, mint az álmomban, csak még sokkal jobb volt. Figyelmes volt és gyengéd, mégis megvolt a szenvedély.
Rob mellkasán pihegtem, ő pedig az arcomat simogatta, de ez most nem álom volt, hanem a valóság.
Ezután, mint mostanában mindig ki voltam szolgálva, nem csinálhattam semmit, bár annyit sikerült kiharcolnom, hogy most már nem kellett feküdnöm, hanem kimehettem vele a konyhába, míg ügyködött. A tenyerén hordozott és úgy vigyázott rám, mint egy hímes tojásra.
- Mikor kell elutaznod? – bukott ki belőlem egyszer csak a kérdés.
- 3 nap múlva – mondta szomorúan.
- Nem akarom, hogy elmenj – motyogtam.
- Én se akarok menni, de vár a munka – mondta szomorúan.
Nem tudtam mit mondani, csak elkezdtek folyni a könnyeim.
- Ne, ne sírj kérlek - mondta és odajött hozzám majd megölelt.
- Ne haragudj, nem tudom miért – magyaráztam. – Tudom, hogy menned kell, csak…
- Nem megyek sehova – közölte határozottan.
- Micsoda?
- Lemondom, itt maradok.
- Nem lehet – dadogtam. – Nem szabad.
- Nem érdekel.
- Ne legyél buta – próbáltam győzködni. – Meg kell csinálnod és ezt én is tudom.
- Az élet nem mindig habos torta – folytattam. – Ne haragudj, hogy hisztiztem.
- Semmi baj – simogatta meg az arcomat.
- Hiányozni fogsz.
- Jaj kicsim, te is nekem – mondta.
- De csak 4 hetet kell kibírnod, amit Angliában forgatunk, utána Pesten folytatjuk.
- Igen tudom, de az a 4 hét is nagyon hosszú lesz.
- Itt leszel velem - mondta és a szívére rakta a kezem. - Elkísérsz bárhova is megyek.
- Köszönöm, hogy vagy nekem - suttogtam.
- Én is köszönöm.
Az a 3 nap eszméletlen gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy búcsúzkodunk.
Rob nem engedte, hogy felmenjek vele Pestre, mondván, hogy pihenjek, mert 2 nap múlva vissza kell mennem dolgozni. Basszus a suli teljesen ki is ment a fejemből, annyi minden történt velem mostanában. Ezernyi kérdés cikázott át az agyamon, de megpróbáltam kizárni őket és csak Robra koncentrálni, aki szorosan tartott a karjaiban.
- Meglátod gyorsan elröpül az a 4 hét és utána újra itt leszek veled.
- De hogy? – értetlenkedtem. – Minden nap ingázol majd Pest és Szeged között?
- Igen – felelte nemes egyszerűséggel.
- De…
- Erről nem nyitok vitát – zárta le gyorsan.
- Szeretlek – mondtam.
- Én is téged.
Kéz a kézben indultunk a Taxihoz. Váltottunk még egy hosszú csókot.
- Vigyázz magadra!
- Te is – mondta majd beszállt a taxiba és elindultak, de 5 méter után a kocsi meg is állt. Rob kiszállt és visszaszaladt hozzám, felkapott és a karjaiba zárt, én pedig úgy csimpaszkodtam bele, mint egy kismajom. Egy hosszú szenvedélyes csók után, lerakott a földre és visszament a taxihoz, majd újra beszállt.
A taxi újra elindult, Rob hátrafordult és egészen addig nézett, míg a kocsi be nem fordult a sarkon.
Én meg ott álltam és vártam, hátha újra visszajön, de tudtam, hogy nem lehet. Majd fél óra ácsorgás után felmentem.
A napok újfent monoton stílust vettek fel, mint mindig mikor Rob nem volt velem. Minden nap beszéltünk telefonon és Ashley is 2 naponta hívott egyeztetés végett. Minden terhet levett a vállamról, vagyis vállunkról, nekünk csak rá kellett bólintanunk. Nem is értem, hogy van ennyi energiája, mindenesetre nagyon jól esett, hogy ennyit segít. Nem győztem neki hálálkodni, amire mindig csak legyintett.
A suliban is minden a megszokott kerékvágásban zajlott, de már megedződtem annyira, hogy nem foglalkoztam semmivel. Vártam azt a napot, mikor Rob visszatér az életembe, nem mintha az, hogy távol van tőlem, megakadályozná, azt hogy minden gondolatom körülötte forogjon. A napok teltek, lassan teltek ugyan, de egyre közelebb került az a pillanat, mikor végre újra ölelhetem.
Itt is a folytatás, jó olvasást!:)
A véleményetekre továbbra is kíváncsi vagyok!
Folytatás nem tudom mikor lesz, igyekezni fogok, de a következő 2-3 napban, csoda ha levegőt lesz időm venni...
Puszilok mindenkit!
- Tessék? – kaptam fel a fejem.
- Mi baj? Nem akarod? – kérdezte meglepetten.
- Dehogynem, csak azt hittem – kezdtem, de nem fejeztem be.
- Kicsim, férfi vagyok – mosolygott rám.
- De még milyen - suttogtam.
- Egy férfi csak egy igazi nő mellett férfi – mondta és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézzen.
- Ezt hogy érted?
- Nélküled nem lennék az, aki vagyok - magyarázta.
- Dehogynem.
- Hidd el, hogy nem.
- De – ellenkeztem volna, de nem tudtam tovább vitatkozni, mert elhallgattatott, nem is akárhogyan.
Minden ugyanúgy történt, mint az álmomban, csak még sokkal jobb volt. Figyelmes volt és gyengéd, mégis megvolt a szenvedély.
Rob mellkasán pihegtem, ő pedig az arcomat simogatta, de ez most nem álom volt, hanem a valóság.
Ezután, mint mostanában mindig ki voltam szolgálva, nem csinálhattam semmit, bár annyit sikerült kiharcolnom, hogy most már nem kellett feküdnöm, hanem kimehettem vele a konyhába, míg ügyködött. A tenyerén hordozott és úgy vigyázott rám, mint egy hímes tojásra.
- Mikor kell elutaznod? – bukott ki belőlem egyszer csak a kérdés.
- 3 nap múlva – mondta szomorúan.
- Nem akarom, hogy elmenj – motyogtam.
- Én se akarok menni, de vár a munka – mondta szomorúan.
Nem tudtam mit mondani, csak elkezdtek folyni a könnyeim.
- Ne, ne sírj kérlek - mondta és odajött hozzám majd megölelt.
- Ne haragudj, nem tudom miért – magyaráztam. – Tudom, hogy menned kell, csak…
- Nem megyek sehova – közölte határozottan.
- Micsoda?
- Lemondom, itt maradok.
- Nem lehet – dadogtam. – Nem szabad.
- Nem érdekel.
- Ne legyél buta – próbáltam győzködni. – Meg kell csinálnod és ezt én is tudom.
- Az élet nem mindig habos torta – folytattam. – Ne haragudj, hogy hisztiztem.
- Semmi baj – simogatta meg az arcomat.
- Hiányozni fogsz.
- Jaj kicsim, te is nekem – mondta.
- De csak 4 hetet kell kibírnod, amit Angliában forgatunk, utána Pesten folytatjuk.
- Igen tudom, de az a 4 hét is nagyon hosszú lesz.
- Itt leszel velem - mondta és a szívére rakta a kezem. - Elkísérsz bárhova is megyek.
- Köszönöm, hogy vagy nekem - suttogtam.
- Én is köszönöm.
Az a 3 nap eszméletlen gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy búcsúzkodunk.
Rob nem engedte, hogy felmenjek vele Pestre, mondván, hogy pihenjek, mert 2 nap múlva vissza kell mennem dolgozni. Basszus a suli teljesen ki is ment a fejemből, annyi minden történt velem mostanában. Ezernyi kérdés cikázott át az agyamon, de megpróbáltam kizárni őket és csak Robra koncentrálni, aki szorosan tartott a karjaiban.
- Meglátod gyorsan elröpül az a 4 hét és utána újra itt leszek veled.
- De hogy? – értetlenkedtem. – Minden nap ingázol majd Pest és Szeged között?
- Igen – felelte nemes egyszerűséggel.
- De…
- Erről nem nyitok vitát – zárta le gyorsan.
- Szeretlek – mondtam.
- Én is téged.
Kéz a kézben indultunk a Taxihoz. Váltottunk még egy hosszú csókot.
- Vigyázz magadra!
- Te is – mondta majd beszállt a taxiba és elindultak, de 5 méter után a kocsi meg is állt. Rob kiszállt és visszaszaladt hozzám, felkapott és a karjaiba zárt, én pedig úgy csimpaszkodtam bele, mint egy kismajom. Egy hosszú szenvedélyes csók után, lerakott a földre és visszament a taxihoz, majd újra beszállt.
A taxi újra elindult, Rob hátrafordult és egészen addig nézett, míg a kocsi be nem fordult a sarkon.
Én meg ott álltam és vártam, hátha újra visszajön, de tudtam, hogy nem lehet. Majd fél óra ácsorgás után felmentem.
A napok újfent monoton stílust vettek fel, mint mindig mikor Rob nem volt velem. Minden nap beszéltünk telefonon és Ashley is 2 naponta hívott egyeztetés végett. Minden terhet levett a vállamról, vagyis vállunkról, nekünk csak rá kellett bólintanunk. Nem is értem, hogy van ennyi energiája, mindenesetre nagyon jól esett, hogy ennyit segít. Nem győztem neki hálálkodni, amire mindig csak legyintett.
A suliban is minden a megszokott kerékvágásban zajlott, de már megedződtem annyira, hogy nem foglalkoztam semmivel. Vártam azt a napot, mikor Rob visszatér az életembe, nem mintha az, hogy távol van tőlem, megakadályozná, azt hogy minden gondolatom körülötte forogjon. A napok teltek, lassan teltek ugyan, de egyre közelebb került az a pillanat, mikor végre újra ölelhetem.
2010. február 3., szerda
Köszönöm
Szóval... meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte. A logót ki kell tennem a blogomba, és be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
Köszönöm szépen Baby Angelnek: http://londonialkony.blogspot.com/
Írni kell magamról 7 dolgot, és tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blogtársamnak. Valamint megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
7 dolog rólam:
- imádom a barátaimat
- musicalek forever
- imádom Robot, meg Kellant is
- imádok olvasni, ilyen téren mindenevő vagyok
- az álmaimért harcolok, soha nem adom fel
- legnagyobb cél: London
- imádok táncolni
7 blog
Baby Angel: Karnyújtásnyira tőled
http://karnyujtasnyiratoled.blogspot.com/
Rak'Shiri: Macskék
http://macskek.blogspot.com/
Candy: Szerelem sokadik látásra
http://robpattinsonfiction.blogspot.com/
Szasza: Rob Pattinson Fanfiction
http://rpattinsonfanfiction.blogspot.com/
Meré: Viharos szerelem
http://viharosszerelem.blogspot.com/
Nita: A Boldogság Virága
http://aboldogsagviraga.blogspot.com/
D.:Pink Mist. - A Boldogság Útján
http://robpattinson-fanfic.blogspot.com/
71. Az álom
Sziasztok!
Itt a folytatás:) A véleményeket várom:))
Pussz!
Timi félrevont, hogy minden apró részletről kifaggasson, én pedig kérdő pillantással néztem Robra, aki ugyan rosszallóan, de bólintott, így a fiúk ottmaradtak a pultnál, mi pedig leültünk egy asztalhoz. Közben Robot figyeltem, akinek Tamás nagyon magyarázott valamit, féltem, hogy ebből nem sok jó fog kisülni, de ekkor Timi hangja felriasztott.
- Mesélj! – adta ki a parancsot.
- Mit meséljek? - értetlenkedtem.
- Mindent.
- Összevesztetek nem? – kérdezte értetlenül. – Akkor mi ez az egész?
- Kibékültünk és megkérte a kezem, én meg igent mondtam – válaszoltam.
Timi értetlenül nézett rám.
- Szeretem – mosolyogtam.
- És legalább jó az ágyban? – szegezte nekem a kérdést.
- Miiii???
- Oké, rendben, hogy híres színész, meg oltári jó pasi – mondta –, de biztos vagy benne, hogy boldog leszel vele és nem fog többször bántani? – váltott komolyabb hangra.
- Biztos – válaszoltam határozottan.
- Akkor jó – mosolyodott el. – Még egyszer örülök nektek és sok boldogságot.
- Köszi – mondtam megkönnyebbülten, hogy véget ért a vallatás.
- Természetesen a meghívót hozni fogom, amint tudunk pontosabbat – mondtam.
- Rendben.
Visszamentünk a srácokhoz és Robbal gyors el is köszöntünk.
- Miről beszélgetettek Tamással? – kérdeztem mikor kiértünk az utcára.
- Semmi különösről - válaszolta.
- Rob!
- Közölte velem, hogy ha még egyszer meg merlek bántani, vele gyűlik meg a bajom.
- Ohh..
- Aztán szépen elmagyaráztam neki, hogy mennyire szeretlek – folytatta - és úgy tűnik hitt nekem.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Azt hiszem beszélnem kell vele.
- Szerintem ne – mondta gyorsan. – Most lehiggadt, hagyjuk hagy eméssze.
- Rendben – adtam meg magam. – Lehet még egy kérdésem?
- Persze.
- Azt mondtad elmondtad neki, mennyire szeretsz – magyaráztam, mire csak bólintott.
- Mennyire? – bukott ki belőlem a kérdés, amit azonnal meg is bántam.
Rob arca elkomolyodott.
- Hányszor kell még elmondanom neked, hogy mindennél jobban? – kérdezte szomorúan.
- Ne haragudj – kértem bocsánatot.
- Semmi baj – mondta egy kicsit jobb kedvvel.
- Hülye voltam.
- Nem, dehogyis – ellenkezett. – Szeretném, ha mindig elmondanád, bármi bánt is, még akkor is ha, nem túl vidám téma.
- Sajnálom – mondtam szomorúan.
- Ne kérj bocsánatot – mondta és lehelt egy apró csókot a számra. - Az irántad táplált érzéseimen semmi nem változtat.
- Szeretlek!
- Én is téged édes kis csillagom!
Közben vissza is értünk a lakásomhoz és Rob azonnal ágyba parancsolt. Adott egy puszit az arcomra, majd elindult kifelé a szobából.
- Maradj – kérleltem.
Rám mosolygott és visszajött, adott egy csókot és ennyit mondott:
- A fürdőbe megyek, 5 perc és itt vagyok.
- Rendben
Még az 5 perc sem telt le és máris a karjai között pihentem.
Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat és a nyakamat puszilgatja. Kinyitottam a szememet és Rob ragyogó szemével találtam szemben magam, aki amint meglátta, hogy kinyílt a szemem, egyből a számat vette birtokba. Viszonoztam a csókját, éreztem, hogy most annyira feszíti a vágy, hogy nem fog tudni megállni, de nem bántam, én is mindennél jobban akartam. Kezei már a pólóm alatt kalandoztak és a mellemet simogatták, miközben én is benyúltam pólója alá és kezemmel a mellkasán kalandoztam. Lassan - lassan lekerültek rólunk a ruhák és hosszasan kényeztettük egymást, mikor már éreztem, hogy nem bírom tovább és csak ennyit bírtam kinyögni:
- Akarlak, kérlek
Mire ő csak elmosolyodott és könnyedén, hatolt belém. Elmosolyodtam, jó érzés volt, mint mindig. Szorosan magamhoz húztam, mire ő úgy reagált, hogy felült és anélkül, hogy elváltunk volna már az ölében találtam magam. Leheltem egy csókot a szájára, majd elkezdtem fel-le mozogni, miközben halk nyögések hagyták el a számat. Rob is egyre nehezebben vette a levegőt. Egyre jobban feszültem, még végül szétrobbantam. Nyögtem egy utolsót és éreztem, ahogy a boldogság meleg hullámai újfent szétáradnak egész testemben. Rob is hátradöntötte a fejét és nyögött egy utolsót, majd hátradőlt engem pedig a mellkasára vont. Mosolyogva feküdtem mellkasán, majd csak annyit éreztem, hogy valaki megsimogatta az arcomat, pedig Rob keze meg sem mozdult.
Így rájöttem, hogy csak egy álom volt és vonakodva bár, de kinyitottam a szemem.
- Jó reggelt – nézett rám mosolyogva.
- Neked is.
- Megtudhatnám, mi volt olyan jó? - érdeklődött.
- Tessék? - értetlenkedtem.
- Végig a nevemet motyogtad és mosolyogtál – magyarázta. – Mit álmodtál?
- Nem mondom meg – mondtam a takarót bűvölve.
- Kérlek – nézett rám nagy boci szemekkel.
Erre vonakodva elmeséltem neki az álmomat, mire hatalmas vigyor ült ki az arcára.
- Ezt nem akartad elmondani? - kérdezte.
- Féltem - motyogtam.
- Mitől te kis perverz? – kérdezte még mindig kirobbanó jó kedvvel.
- Hát ettől – mutattam rá.
- Nem én vagyok az, akinek folyton a szexen jár az esze és még azzal is álmodik - vigyorgott.
- Na persze, mert te sose gondolsz rá - mérgelődtem.
- Na jó néha - adta be a derekát és adott egy csókot -, de nem én álmodtam ilyet.
- Soha többé nem mondom el, mit álmodtam, ha kigúnyolsz.
- Ne haragudj - nézett rám bocsánatkérően. – Kiengesztellek.
- Azt nehéz lesz – durcáskodtam.
- Tényleg? – vigyorgott rám.
- Mit szólnál, ha megismételnénk az álmodat? – kérdezte kajánul.
Itt a folytatás:) A véleményeket várom:))
Pussz!
Timi félrevont, hogy minden apró részletről kifaggasson, én pedig kérdő pillantással néztem Robra, aki ugyan rosszallóan, de bólintott, így a fiúk ottmaradtak a pultnál, mi pedig leültünk egy asztalhoz. Közben Robot figyeltem, akinek Tamás nagyon magyarázott valamit, féltem, hogy ebből nem sok jó fog kisülni, de ekkor Timi hangja felriasztott.
- Mesélj! – adta ki a parancsot.
- Mit meséljek? - értetlenkedtem.
- Mindent.
- Összevesztetek nem? – kérdezte értetlenül. – Akkor mi ez az egész?
- Kibékültünk és megkérte a kezem, én meg igent mondtam – válaszoltam.
Timi értetlenül nézett rám.
- Szeretem – mosolyogtam.
- És legalább jó az ágyban? – szegezte nekem a kérdést.
- Miiii???
- Oké, rendben, hogy híres színész, meg oltári jó pasi – mondta –, de biztos vagy benne, hogy boldog leszel vele és nem fog többször bántani? – váltott komolyabb hangra.
- Biztos – válaszoltam határozottan.
- Akkor jó – mosolyodott el. – Még egyszer örülök nektek és sok boldogságot.
- Köszi – mondtam megkönnyebbülten, hogy véget ért a vallatás.
- Természetesen a meghívót hozni fogom, amint tudunk pontosabbat – mondtam.
- Rendben.
Visszamentünk a srácokhoz és Robbal gyors el is köszöntünk.
- Miről beszélgetettek Tamással? – kérdeztem mikor kiértünk az utcára.
- Semmi különösről - válaszolta.
- Rob!
- Közölte velem, hogy ha még egyszer meg merlek bántani, vele gyűlik meg a bajom.
- Ohh..
- Aztán szépen elmagyaráztam neki, hogy mennyire szeretlek – folytatta - és úgy tűnik hitt nekem.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Azt hiszem beszélnem kell vele.
- Szerintem ne – mondta gyorsan. – Most lehiggadt, hagyjuk hagy eméssze.
- Rendben – adtam meg magam. – Lehet még egy kérdésem?
- Persze.
- Azt mondtad elmondtad neki, mennyire szeretsz – magyaráztam, mire csak bólintott.
- Mennyire? – bukott ki belőlem a kérdés, amit azonnal meg is bántam.
Rob arca elkomolyodott.
- Hányszor kell még elmondanom neked, hogy mindennél jobban? – kérdezte szomorúan.
- Ne haragudj – kértem bocsánatot.
- Semmi baj – mondta egy kicsit jobb kedvvel.
- Hülye voltam.
- Nem, dehogyis – ellenkezett. – Szeretném, ha mindig elmondanád, bármi bánt is, még akkor is ha, nem túl vidám téma.
- Sajnálom – mondtam szomorúan.
- Ne kérj bocsánatot – mondta és lehelt egy apró csókot a számra. - Az irántad táplált érzéseimen semmi nem változtat.
- Szeretlek!
- Én is téged édes kis csillagom!
Közben vissza is értünk a lakásomhoz és Rob azonnal ágyba parancsolt. Adott egy puszit az arcomra, majd elindult kifelé a szobából.
- Maradj – kérleltem.
Rám mosolygott és visszajött, adott egy csókot és ennyit mondott:
- A fürdőbe megyek, 5 perc és itt vagyok.
- Rendben
Még az 5 perc sem telt le és máris a karjai között pihentem.
Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat és a nyakamat puszilgatja. Kinyitottam a szememet és Rob ragyogó szemével találtam szemben magam, aki amint meglátta, hogy kinyílt a szemem, egyből a számat vette birtokba. Viszonoztam a csókját, éreztem, hogy most annyira feszíti a vágy, hogy nem fog tudni megállni, de nem bántam, én is mindennél jobban akartam. Kezei már a pólóm alatt kalandoztak és a mellemet simogatták, miközben én is benyúltam pólója alá és kezemmel a mellkasán kalandoztam. Lassan - lassan lekerültek rólunk a ruhák és hosszasan kényeztettük egymást, mikor már éreztem, hogy nem bírom tovább és csak ennyit bírtam kinyögni:
- Akarlak, kérlek
Mire ő csak elmosolyodott és könnyedén, hatolt belém. Elmosolyodtam, jó érzés volt, mint mindig. Szorosan magamhoz húztam, mire ő úgy reagált, hogy felült és anélkül, hogy elváltunk volna már az ölében találtam magam. Leheltem egy csókot a szájára, majd elkezdtem fel-le mozogni, miközben halk nyögések hagyták el a számat. Rob is egyre nehezebben vette a levegőt. Egyre jobban feszültem, még végül szétrobbantam. Nyögtem egy utolsót és éreztem, ahogy a boldogság meleg hullámai újfent szétáradnak egész testemben. Rob is hátradöntötte a fejét és nyögött egy utolsót, majd hátradőlt engem pedig a mellkasára vont. Mosolyogva feküdtem mellkasán, majd csak annyit éreztem, hogy valaki megsimogatta az arcomat, pedig Rob keze meg sem mozdult.
Így rájöttem, hogy csak egy álom volt és vonakodva bár, de kinyitottam a szemem.
- Jó reggelt – nézett rám mosolyogva.
- Neked is.
- Megtudhatnám, mi volt olyan jó? - érdeklődött.
- Tessék? - értetlenkedtem.
- Végig a nevemet motyogtad és mosolyogtál – magyarázta. – Mit álmodtál?
- Nem mondom meg – mondtam a takarót bűvölve.
- Kérlek – nézett rám nagy boci szemekkel.
Erre vonakodva elmeséltem neki az álmomat, mire hatalmas vigyor ült ki az arcára.
- Ezt nem akartad elmondani? - kérdezte.
- Féltem - motyogtam.
- Mitől te kis perverz? – kérdezte még mindig kirobbanó jó kedvvel.
- Hát ettől – mutattam rá.
- Nem én vagyok az, akinek folyton a szexen jár az esze és még azzal is álmodik - vigyorgott.
- Na persze, mert te sose gondolsz rá - mérgelődtem.
- Na jó néha - adta be a derekát és adott egy csókot -, de nem én álmodtam ilyet.
- Soha többé nem mondom el, mit álmodtam, ha kigúnyolsz.
- Ne haragudj - nézett rám bocsánatkérően. – Kiengesztellek.
- Azt nehéz lesz – durcáskodtam.
- Tényleg? – vigyorgott rám.
- Mit szólnál, ha megismételnénk az álmodat? – kérdezte kajánul.
2010. február 1., hétfő
70. Aki vigyáz rám és az én pici családom
Sziasztok!
Itt a következő fejezet, jó olvasást! Kíváncsi vagyok a véleményetekre és ne feledjétek, várom a kedvenc fejezeteiteket(szerintem megéri megírni:))))))
Folytatás nem tudom mikor érkezik, mert rengeteg dolgom van, de igyekezni fogok!
Puszilok mindenkit!
Hosszan kényeztették ajkaink egymást, még végül fájdalmasan váltak el.
- Készítek valami ebédet neked – mondta.
- Ne – néztem rá könyörögve. – Ne hagyj itt!
- Nem megyek messzire - mosolygott.
- Kérlek.
- Ne csináld ezt - kérte.
- Mit? – játszottam az értetlent.
- Ha így nézel rám, nem tudok nemet mondani - motyogta.
- Akkor ne mondj.
- Pihenned kell és erősödni, megyek, csinálok neked ebédet, sietek – adott egy puszit a homlokomra.
- Akkor megyek én is - álltam fel.
- Nem!
- Nem maradok itt egyedül - ellenkeztem.
- Kérlek – néztem rá.
- Legalább a kanapéig, hagy mehessek ki - kértem.
- Rendben – egyezett bele.
Felkapott, magához szorított kivitt majd óvatosan lefektetett a kanapéra.
- Sietek az ebéddel és jövök.
- Ajánlom is – mondtam komolyan.
Egy párnát rakott a hátam mögé, hogy kényelmes legyen, betakargatott és adott egy csókot.
- Olyan figyelmes vagy – mondtam halkan.
Erre csak egy szívdöglesztő mosoly volt a válasza, amitől természetesen olvadtam.
Kivonult a konyhába és egy óra múlva már isteni illatok terjengtek a lakásban. Megbűvölve figyeltem, ahogy sürgölődik.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Meglepetés.
- Remélem a meglepi ehető is lesz - cukkoltam.
- Vicces vagy – vigyorgott hátra rám, majd visszafordult a művéhez.
Elterveztem, hogy meglepem, így nagyon halkan óvatosan kimásztam az ágyból, de alig tettem 2 lépést, Rob hátramutatott a fakanállal.
- Most azonnal visszamászol a kanapéra, vagy…
- De honnan? - értetlenkedtem.
- Hátul is van szemem – fordult hátra vigyorogva. – Feküdj vissza!
Tettem még egy lépést felé.
- Feküdj vissza – fenyegetett a fakanállal.
- Vagy? - incselkedtem.
- Ne ellenkezz, különben elverlek.
- Abban benne vagyok – mondtam, de azért szót fogadtam és visszamásztam a kanapéra.
- Jó kislány – mondta és dobott egy csókot.
Amire egy fülig vigyor és egy pipacsvörös fej volt a válaszom, mire ő csak elmosolyodott.
2 óra múlva egy tálcán hozta az általa nekem készített, isteni menüt. Nem mindenről tudtam volna megmondani micsoda, de nem is érdekelt.
- Ilyen finomat soha nem ettem még – mondtam. – Köszönöm.
- Ne hazudj! – szólt rám.
- Tessék?
- Te sokkal-sokkal finomabban főzöl – mosolygott rám.
- Ne becsüld alá magad – simogattam meg az arcát. – Nagyon-nagyon finom volt és soha nem fogom tudni meghálálni neked, amit értem teszel.
- Már megháláltad – mosolygott ő is rám. – Azzal, hogy vagy nekem.
Erre csak a nyakába borultam ő pedig megölelt, szorosan. Elég sokáig maradtuk így szavak nélkül és nem nagyon volt kedvem kibontakozni az öleléséből, de kénytelen voltam.
- Akkor elmenjünk a kávézóba, vagy inkább holnap? - kérdezte.
- Menjünk ma – válaszoltam. – Szeretném tudni, mit mondanak.
Bevonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, de Rob nagyon nehezen engedett el.
- Ennyire azért ne félts – mondtam. – Már teljesen jól vagyok.
Fél óra alatt el is készültem, közben Rob is átöltözött, így nem is volt más dolgunk, mint elindulni. Kéz a kézben andalogtunk a kedvenc helyem felé. Mikor beléptünk, Timi és Tamás, mindketten dolgoztak, igencsak furcsán néztek ránk. Odamentünk hozzájuk és Tamás egyből kifakadt.
- Hogy van képed, azok után, amit vele tettél.
- Tamás ne - kértem.
- Nem engedem, hogy megint bántson – kiabálta, aminek az lett az eredménye, hogy közönségünk is lett, mert minden vendég minket bámult.
Közben Timi észrevette a gyűrűt az ujjamon és visszafogta Tamást.
- Állítsd le magad - kérte.
- Mi van? – értetlenkedett Tamás. - Te is tudod. Emlékszel milyen állapotban volt Trixi, hogy megbántotta.
- Azt hiszem kibékültek - magyarázta Timi - és ez egyébként sem tartozik ránk.
- Gratulálok - borult a nyakamba.
- Köszönöm.
Majd Timi félénken ránézett Robra is, aki elmosolyodott, majd megölelték egymást.
Tamás még mindig értetlenül állt és nézett.
- Most mi van? – kérdezte és kapkodta a fejét, hol ide, hol oda.
- Jaj nyisd már ki a szemed – cukkolta Timi.
- Nem értem - motyogta.
- Menyasszony vagyok – mondtam.
Ekkor meglátta a gyűrűt a kezemen.
Arca elkomolyodott, láttam rajta, hogy keresi a szavakat.
- Hogy tudtál megbocsátani neki, azok után, amit veled tett? – kérdezte halkan.
- A válasz egyszerű: szeretem.
- De..
- Tamás ne kérlek – borultam a nyakába. – Szeretem, mindennél jobban.
Egy darabig hallgatott és tartott a karjaiban.
- Ne haragudj – szólalt meg pár perc múlva.
- Semmi baj – mondtam mosolyogva és kihámoztam magam az öleléséből. – Aranyos vagy, hogy aggódsz értem.
Erre csak lehajtotta a fejét és annyit motyogott, hogy sok boldogságot.
- Köszi.
- Lenne még egy kérdésem – mondtam. – Eljönnétek az esküvőre?
Erre mindketten elkerekedett szemekkel néztek rám.
- Mikor? – kérdezték egyszerre.
- Pontosan még nem tudjuk, de kb egy fél év múlva - válaszoltam.
- Persze – borult Timi újra a nyakamba. – Köszönjük, aranyos vagy hogy gondoltál ránk.
- Én köszönöm – motyogtam. – Nekem ti vagytok a családom.
Itt a következő fejezet, jó olvasást! Kíváncsi vagyok a véleményetekre és ne feledjétek, várom a kedvenc fejezeteiteket(szerintem megéri megírni:))))))
Folytatás nem tudom mikor érkezik, mert rengeteg dolgom van, de igyekezni fogok!
Puszilok mindenkit!
Hosszan kényeztették ajkaink egymást, még végül fájdalmasan váltak el.
- Készítek valami ebédet neked – mondta.
- Ne – néztem rá könyörögve. – Ne hagyj itt!
- Nem megyek messzire - mosolygott.
- Kérlek.
- Ne csináld ezt - kérte.
- Mit? – játszottam az értetlent.
- Ha így nézel rám, nem tudok nemet mondani - motyogta.
- Akkor ne mondj.
- Pihenned kell és erősödni, megyek, csinálok neked ebédet, sietek – adott egy puszit a homlokomra.
- Akkor megyek én is - álltam fel.
- Nem!
- Nem maradok itt egyedül - ellenkeztem.
- Kérlek – néztem rá.
- Legalább a kanapéig, hagy mehessek ki - kértem.
- Rendben – egyezett bele.
Felkapott, magához szorított kivitt majd óvatosan lefektetett a kanapéra.
- Sietek az ebéddel és jövök.
- Ajánlom is – mondtam komolyan.
Egy párnát rakott a hátam mögé, hogy kényelmes legyen, betakargatott és adott egy csókot.
- Olyan figyelmes vagy – mondtam halkan.
Erre csak egy szívdöglesztő mosoly volt a válasza, amitől természetesen olvadtam.
Kivonult a konyhába és egy óra múlva már isteni illatok terjengtek a lakásban. Megbűvölve figyeltem, ahogy sürgölődik.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Meglepetés.
- Remélem a meglepi ehető is lesz - cukkoltam.
- Vicces vagy – vigyorgott hátra rám, majd visszafordult a művéhez.
Elterveztem, hogy meglepem, így nagyon halkan óvatosan kimásztam az ágyból, de alig tettem 2 lépést, Rob hátramutatott a fakanállal.
- Most azonnal visszamászol a kanapéra, vagy…
- De honnan? - értetlenkedtem.
- Hátul is van szemem – fordult hátra vigyorogva. – Feküdj vissza!
Tettem még egy lépést felé.
- Feküdj vissza – fenyegetett a fakanállal.
- Vagy? - incselkedtem.
- Ne ellenkezz, különben elverlek.
- Abban benne vagyok – mondtam, de azért szót fogadtam és visszamásztam a kanapéra.
- Jó kislány – mondta és dobott egy csókot.
Amire egy fülig vigyor és egy pipacsvörös fej volt a válaszom, mire ő csak elmosolyodott.
2 óra múlva egy tálcán hozta az általa nekem készített, isteni menüt. Nem mindenről tudtam volna megmondani micsoda, de nem is érdekelt.
- Ilyen finomat soha nem ettem még – mondtam. – Köszönöm.
- Ne hazudj! – szólt rám.
- Tessék?
- Te sokkal-sokkal finomabban főzöl – mosolygott rám.
- Ne becsüld alá magad – simogattam meg az arcát. – Nagyon-nagyon finom volt és soha nem fogom tudni meghálálni neked, amit értem teszel.
- Már megháláltad – mosolygott ő is rám. – Azzal, hogy vagy nekem.
Erre csak a nyakába borultam ő pedig megölelt, szorosan. Elég sokáig maradtuk így szavak nélkül és nem nagyon volt kedvem kibontakozni az öleléséből, de kénytelen voltam.
- Akkor elmenjünk a kávézóba, vagy inkább holnap? - kérdezte.
- Menjünk ma – válaszoltam. – Szeretném tudni, mit mondanak.
Bevonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, de Rob nagyon nehezen engedett el.
- Ennyire azért ne félts – mondtam. – Már teljesen jól vagyok.
Fél óra alatt el is készültem, közben Rob is átöltözött, így nem is volt más dolgunk, mint elindulni. Kéz a kézben andalogtunk a kedvenc helyem felé. Mikor beléptünk, Timi és Tamás, mindketten dolgoztak, igencsak furcsán néztek ránk. Odamentünk hozzájuk és Tamás egyből kifakadt.
- Hogy van képed, azok után, amit vele tettél.
- Tamás ne - kértem.
- Nem engedem, hogy megint bántson – kiabálta, aminek az lett az eredménye, hogy közönségünk is lett, mert minden vendég minket bámult.
Közben Timi észrevette a gyűrűt az ujjamon és visszafogta Tamást.
- Állítsd le magad - kérte.
- Mi van? – értetlenkedett Tamás. - Te is tudod. Emlékszel milyen állapotban volt Trixi, hogy megbántotta.
- Azt hiszem kibékültek - magyarázta Timi - és ez egyébként sem tartozik ránk.
- Gratulálok - borult a nyakamba.
- Köszönöm.
Majd Timi félénken ránézett Robra is, aki elmosolyodott, majd megölelték egymást.
Tamás még mindig értetlenül állt és nézett.
- Most mi van? – kérdezte és kapkodta a fejét, hol ide, hol oda.
- Jaj nyisd már ki a szemed – cukkolta Timi.
- Nem értem - motyogta.
- Menyasszony vagyok – mondtam.
Ekkor meglátta a gyűrűt a kezemen.
Arca elkomolyodott, láttam rajta, hogy keresi a szavakat.
- Hogy tudtál megbocsátani neki, azok után, amit veled tett? – kérdezte halkan.
- A válasz egyszerű: szeretem.
- De..
- Tamás ne kérlek – borultam a nyakába. – Szeretem, mindennél jobban.
Egy darabig hallgatott és tartott a karjaiban.
- Ne haragudj – szólalt meg pár perc múlva.
- Semmi baj – mondtam mosolyogva és kihámoztam magam az öleléséből. – Aranyos vagy, hogy aggódsz értem.
Erre csak lehajtotta a fejét és annyit motyogott, hogy sok boldogságot.
- Köszi.
- Lenne még egy kérdésem – mondtam. – Eljönnétek az esküvőre?
Erre mindketten elkerekedett szemekkel néztek rám.
- Mikor? – kérdezték egyszerre.
- Pontosan még nem tudjuk, de kb egy fél év múlva - válaszoltam.
- Persze – borult Timi újra a nyakamba. – Köszönjük, aranyos vagy hogy gondoltál ránk.
- Én köszönöm – motyogtam. – Nekem ti vagytok a családom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)