.jpg)
Sziasztok!
Tudom, régen jártam erre és nagyon sajnálom...
Úgy érzem, tartozom Nektek annyi magyarázattal, hogy miért tűntem el és hogyan tovább:
Eltűnésem oka összetett: a nyáron fenekestől felfordult az életem, nem jó értelemben...Olyan embereket vesztettem el, akikről azt hittem, mindig velem lesznek, de ez nem ide tartozik, ami titeket érdekel, ha érdekel még, az a folytatás...
Nem lesz folytatás...Sajnálom...Nem megy...
Rosszul érzem magam, mert Ti voltatok azok, akik feltétel nélkül mellettem álltatok és sok kedves komit írtatok, amiért hihetetlenül hálás vagyok, éppen ezért leszek Veletek őszinte: Egy ideje nagyon nem megy az írás és nem tudom folytatni. Abba kellett volna hagynom a 82. fejezetnél, csak annyira hiányzott, de be kell látnom, ez nem megy, ehhez én kevés vagyok…
Még egyszer sajnálom...Tényleg nem így terveztem...
A történetet nem törlöm és remélem nem utáltatok meg végleg!
Ha vki el szeretne érni a ducymacy@gmail.com címen megteheti...
Schmetterling
2010. december 11., szombat
2010. június 28., hétfő
Sziasztok!
Szomorúan közlöm, de a blog bizonytalan ideig SZÜNETEL!
Nem zárom be, nem törlöm, de egyszerűen nem megy...Sajnálom!
Nem bocsátkoznék magyarázatba, miért nem, nem ide tartozik, de nem éppen kellemes dolgok miatt...mindegy...Sajnálom, tényleg!
Sajnálom, hogy cserben hagylak benneteket:( Nem így tervezetem...
Schmetterling
Szomorúan közlöm, de a blog bizonytalan ideig SZÜNETEL!
Nem zárom be, nem törlöm, de egyszerűen nem megy...Sajnálom!
Nem bocsátkoznék magyarázatba, miért nem, nem ide tartozik, de nem éppen kellemes dolgok miatt...mindegy...Sajnálom, tényleg!
Sajnálom, hogy cserben hagylak benneteket:( Nem így tervezetem...
Schmetterling
2010. június 14., hétfő
2010. május 30., vasárnap
4. fejezet
Sziasztok!
És megérkezett a 4. fejezet:)
Jó olvasást!:)
Folytatás: nem tudom, igyekezni fogok:)
A fejezet végén, néhány kép:)
Puszi!
u.i: Nagyon szépen köszönöm:) Több, mint 25.000 látogató! Hálásan köszönöm, hogy mellettem vagytok:)
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam megnyugodni.
- Jól vagy? – kérdezte Rob óvatosan.
- Igen – füllentettem, pedig nem voltam a legjobban. Most hagytam magam mögött az egész eddigi életemet. Bár tudtam, hogy megérte, mégis nehéz.
- Ne hazudj – kérte. – Látom, hogy nem vagy jól.
- De jól leszek – válaszoltam most már az igazat. – Velem vagy – simogattam meg az arcát.
- Gyere, menjünk haza – ölelt meg, és adott egy puszit az arcomra.
Alig tettünk két lépést, mikor két kislány szaladt oda hozzánk és félénken, de mosolyogva nyújtották Rob felé a füzeteket. Rob leguggolt hozzájuk, és mosolyogva írta alá a felé nyújtott füzeteket. Hatalmas mosollyal az arcomon néztem őket és egy jól eső érzés kerített hatalmába.
Tudtam, hogy tökéletes apa lesz és egyre inkább azt éreztem, hogy már én sem állok messze attól, hogy készen álljak az anyaságra. Elképzeltem, ahogy Rob a két kislánnyal játszik a kertben, a mosolyom egyre szélesebb lett, mikor egy kar karolta át a derekamat.
- Min mosolyogsz? – faggatott érdeklődve, miközben a két kislányt néztem, ahogy visszaszaladnak az anyjukhoz.
- Csak elgondolkodtam – adtam neki egy lágy csókot. – Menjük.
- Rendben – egyezett bele.
Fogtunk egy taxit, és fél óra múlva már az otthon kellemes melege vett körül minket.
- Kicsim mi a baj? – ölelt át Rob.
- Semmi – mondtam. - Minden rendben lesz, csak hozzá kell szoknom az új életemhez – temettem arcomat a nyakába.
- Sajnálom – kért elnézést.
- Ne sajnálj semmit – torkolltam le. – Boldog vagyok, és az csak veled lehetek, érted? Te adtál értelmet az életemnek.
- Szeretlek – suttogta.
- Én is téged – suttogtam én is, majd pár perces csend telepedett ránk, amit Rob tört meg.
- Holnap bemegyünk a céghez, és elintézzük neked a munkát. Utána pedig megnézzük a házat, este pedig anyuék várnak minket vacsorára – vázolta a holnapi teendőket.
- Akkor hosszú napunk lesz – dőltem el az ágyon -, de nem baj.
- Kicsim – kezdett bele, miközben mellém feküdt. – Mikor a két kislány odajött a reptéren, elgondolkodtam.
- Min? – érdeklődtem.
- Hogy mennyire szeretnék majd én is két tündéri kislányt, akik olyan gyönyörűek lesznek, mint az anyukájuk – nézett rám.
Nem tudtam megszólalni, mire újra Rob törte meg a csendet.
- Ne haragudj, tudom, hogy várunk és nem erőltetem – mentegetőzött.
- Én is eljátszottam a gondolattal – szakítottam félbe –, és nagyon szeretnék gyerekeket, csak várjunk még egy kicsit.
- Rendben – lehelt egy gyengéd csókot az ajkaimra.
- Elképzeltem, ahogy két kislány ül az öledben, és szerintem nagyszerű apa leszel – simogattam meg az arcát.
- Ahogy te is nagyszerű anya leszel – csókolt meg újra.
Rob karjaiban aludtam el. Reggel kipihentem ébredtem. Rob még édesen aludt mellettem. Óvatosan kimásztam a kezei közül, és kimentem a fürdőbe felfrissülni. Mikor kiléptem, már drága férjem is ébren volt.
- Jó reggelt kicsim – ölelt meg.
- Neked is.
- Mi lenne, ha elindulnánk, és útközben reggeliznénk? – tette fel a kérdést.
- Mivel a hűtő üres, nincs más választásunk – vigyorogtam.
Rob is felfrissült és felöltözött és kézen fogva indultunk útnak. Útközben betértünk egy pékségbe, és vettük két croissont, amit útközben fogyasztottunk el. Sok elintéznivaló várt ránk. Fél órás séta után, meg is érkeztünk egy épület elé.
- Itt is lennénk – szólalt meg Rob. – Gyere – léptünk beljebb.
Egy nem túl nagy terembe léptünk, ahol egy tőlem néhány évvel idősebb mosolygós lány fogadott minket.
- Mr. Pattinson – nyújtotta a kezét. – Már vártuk önöket, Laura Romisla vagyok, erre jöjjenek – invitált beljebb minket.
Egy ajtóhoz vezetett minket, majd beléptünk egy takaros kis irodába, ahol egy harmincas évei közepén járó fickó várt minket.
- Robert – lépett Robhoz. – Örülök, hogy látlak - fogtak kezet.
- John, ő a feleségem, Trixi – mutatott be engem is.
- Üdvözlöm – nyújtotta a kezét nekem is. – Köszönöm Laura – fordult a lány felé. – Magunkra hagynál minket?
- Persze – válaszolt Laura, és távozott.
- Foglaljatok helyet – kínált hellyel minket. – Szóval elmondom, miről lenne szó, és utána eldöntitek, megfelel-e, rendben? – kezdett bele.
Bólintottunk.
- Szóval, a munkaidő napi négy vagy öt óra lenne. Laurának kellene segítő, mert nem bírja egyedül a munkát, illetve hat munkatársat kellene tanítani, mivel a cég szeretne terjeszkedni és szükség lenne német nyelvtudásra. Itt a szerződés - nyújtott át egy papírt. – Olvassátok el nyugodtan, gondoljátok át.
Átolvastam a lapot és teljesen korrekt feltételek voltak, mikor megláttam a fizetést, kis híján rosszul lettem.
- Valami baj van? – kérdezte John.
- Nem semmi, csak – kezdtem bele.
- Kevés a fizetés? – érdeklődött. – Emelhetünk rajta.
Elkerekedett szemekkel bámulta rá, mert már így is messze felülmúlta, amit vártam.
- Nem, ez így nagyon is rendben van – válaszoltam gyorsan.
- Akkor vehetem úgy, hogy munkatársak leszünk? – érdeklődött.
- Igen – mosolyogtam. – Mikor kellene kezdenem?
- Egy hónap múlva, ha úgy megfelel – érkezett a válasz.
- Tökéletesen – bólintottam.
- Akkor ezt megbeszéltük – mosolyodott el John is. – Örülök, hogy nálunk fogsz dolgozni
- Én is örülök – helyeseltem.
- Köszönjük – nyújtott a kezet Rob.
- Én köszönöm – viszonozta a kézfogást John. – Úgy érzem én ezzel, csak nyertem.
- Remélem, nem okozok csalódást – fogtam vele én is kezet.
- Biztos vagyok benne, hogy nem – kísért minket a kijárathoz. – Akkor egy hónap múlva. Laura keresni fog, hogy hányra kellene jönnöd majd – tette még hozzá.
- Rendben.
- Sziasztok – köszönt el.
- Szia – köszöntünk egyszerre.
Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, egyből Rob nyakába ugrottam.
- Köszönöm, nagyon köszönöm.
- Nagyon szívesen – tartott szorosan a karjaiban. - Mehetünk? – kérdezte kis idő múlva.
- Persze – válaszoltam, így fogtunk egy taxit, és Rob bediktálta a címet. Mikor megérkeztünk és kisegített a taxiból és megláttam a házat, egyből beleszerettem.
- Ez…ez… - makogtam.
- Nem tetszik? – faggatott.
- Épp ellenkezőleg – tiltakoztam. – Tökéletes.
Hatalmas vigyor ült ki az arcára.
- Akkor be se menjünk, ez legyen? – vigyorgott.
- Ne szemtelenkedj – böktem oldalba. – Még szép, hogy bemegyünk, de biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz.
Csengettünk és egy kedves idős házaspár nyitott ajtót.
- Jó napot – köszöntünk. – A házat szeretnénk megnézni.
- Jöjjenek bátran – invitáltak beljebb.
- Jack vagyok – nyújtotta a kezét. - Ő pedig Mary.
- Robert – viszonozta a kézfogást. - Ő pedig a feleségem, Trixi.
- Jöjjenek kedveskéim – tolt minket beljebb Mary.
Belépve még nem kellett csalódnom, pont amilyennek képzeltem, egyszerűen tökéletes. Egyből a hatalmas nappaliban találtuk magunkat és már éreztem, ez lesz az új otthonunk.
Egy kis asztal állt közében, amit kanapék vettek körül.
- Egy gyönyörű – bújtam Robhoz.
- Nekem is tetszik – susogta a fülembe.
Jack és Mary arca ragyogott, miközben körbevezettek minket és egyre biztosabb voltam benne, nekem ez a ház kell. Ahogy Robra néztem, tudtam, ő is ugyanezt gondolja, így nem volt kérdés, itt kezdjük meg közös életünket.
- Ettől tökétesebb házat nem is találhatnánk – ujjongtam.
- Hiszen csak ezt az egy házat láttuk – nevetett.
- Nem baj, nekem ez kell – szögeztem le.
Maryék egy jobban mosolyogtak, majd Jack megkérdezte.
- Biztosak benne?
- Igen – válaszolta Rob.
- Rendben – bólintott. - Hozom a papírokat.
A formaiságokon gyorsan túlestünk, majd elköszöntünk Maryéktől és elindultunk Rob szüleihez. Egész úton nem tudtam levakarni a vigyoromat, hihetetlen boldog voltam, mellettem a szerető férjem, aki a legfontosabb az életemben, van munkám és megvan az új otthonunk is, semmi másra nincs szükségem. Közben meg is érkeztünk Rob szüleihez.
- Gyerekek, de jó, hogy ott vagytok – nyitott ajtót Clare, és nem úsztuk meg a cuppanós puszikat sem. – Gyertek – tolt beljebb minket.
- Végre itt vagytok – jelent meg Richard is. - Gyertek-gyertek – noszogatott minket.
Így engedelmesen beljebb vonultunk és helyet fogaltunk a nappaliban.
- Meséljetek – ült le Clare is.
Szépen elmondtuk, mit intézünk ma, hogy megvan a lakás és a munka is, amihez mindketten gratuláltak. Majd Clare közölte, hogy kész a vacsora.
- Vic és Lizzy merre vannak? – kérdezte Rob már az asztalnál.
- Sajnos ma nem tudtak jönni, de üdvözölnek benneteket. - válaszolt Richard.
Csendben megvacsorázatunk, és éppen befejeztük, mikor csengettek. Clare indult ajtót nyitni. Majd pár perc múlva megjelent Victoria és Lizzy társaságában.
- Nézzétek kiket fújt erre a szél – jöttek beljebb.
- De jó, hogy itt vagytok – mosolygott Richard is.
- Ezt nem hagyhattuk ki, látni akarjuk a reakciójukat – vigyorgott Lizzy.
- Tessék? – kérdezte Rob. – Miről beszéltek?
- Hogy mindig jár a szád – torkollta le Clare.
- Mi folyik itt? – kérdezte Rob egyre türelmetlenebbül.
- Oka van, hogy hívtunk kisfiam – jötte mellénk Clare és ekkor tűnt fel, hogy van valami a kezében.
- Mivel elég sok dolgotok volt, ezért arra gondoltunk, hogy megérdemeltek egy kis pihenést és amúgy sem voltatok nászúton, szóval arra gondoltunk, hogy meglepünk benneteket, rátok fér a pihenés – nyújtotta át a borítékot. - Fogadjátok sok szeretettel a családtól.
- Köszönjük, de nem kellette volna – tiltakoztunk.
- Ugyan gyerekek, megérdemlitek – legyintett.
- Köszönjük - adtam két puszit Clarenek, majd mindenkinek.
- Na, nyissátok ki – noszogatott minket Richard, így kibontottam a borítékot és mikor megláttam, hova utazunk a lélegzetem is elakadt.
A nappali:
http://lakberinfo.hu/cikkek/08/11/10/Nappali2.jpg
És a ház:
És megérkezett a 4. fejezet:)
Jó olvasást!:)
Folytatás: nem tudom, igyekezni fogok:)
A fejezet végén, néhány kép:)
Puszi!
u.i: Nagyon szépen köszönöm:) Több, mint 25.000 látogató! Hálásan köszönöm, hogy mellettem vagytok:)
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam megnyugodni.
- Jól vagy? – kérdezte Rob óvatosan.
- Igen – füllentettem, pedig nem voltam a legjobban. Most hagytam magam mögött az egész eddigi életemet. Bár tudtam, hogy megérte, mégis nehéz.
- Ne hazudj – kérte. – Látom, hogy nem vagy jól.
- De jól leszek – válaszoltam most már az igazat. – Velem vagy – simogattam meg az arcát.
- Gyere, menjünk haza – ölelt meg, és adott egy puszit az arcomra.
Alig tettünk két lépést, mikor két kislány szaladt oda hozzánk és félénken, de mosolyogva nyújtották Rob felé a füzeteket. Rob leguggolt hozzájuk, és mosolyogva írta alá a felé nyújtott füzeteket. Hatalmas mosollyal az arcomon néztem őket és egy jól eső érzés kerített hatalmába.
Tudtam, hogy tökéletes apa lesz és egyre inkább azt éreztem, hogy már én sem állok messze attól, hogy készen álljak az anyaságra. Elképzeltem, ahogy Rob a két kislánnyal játszik a kertben, a mosolyom egyre szélesebb lett, mikor egy kar karolta át a derekamat.
- Min mosolyogsz? – faggatott érdeklődve, miközben a két kislányt néztem, ahogy visszaszaladnak az anyjukhoz.
- Csak elgondolkodtam – adtam neki egy lágy csókot. – Menjük.
- Rendben – egyezett bele.
Fogtunk egy taxit, és fél óra múlva már az otthon kellemes melege vett körül minket.
- Kicsim mi a baj? – ölelt át Rob.
- Semmi – mondtam. - Minden rendben lesz, csak hozzá kell szoknom az új életemhez – temettem arcomat a nyakába.
- Sajnálom – kért elnézést.
- Ne sajnálj semmit – torkolltam le. – Boldog vagyok, és az csak veled lehetek, érted? Te adtál értelmet az életemnek.
- Szeretlek – suttogta.
- Én is téged – suttogtam én is, majd pár perces csend telepedett ránk, amit Rob tört meg.
- Holnap bemegyünk a céghez, és elintézzük neked a munkát. Utána pedig megnézzük a házat, este pedig anyuék várnak minket vacsorára – vázolta a holnapi teendőket.
- Akkor hosszú napunk lesz – dőltem el az ágyon -, de nem baj.
- Kicsim – kezdett bele, miközben mellém feküdt. – Mikor a két kislány odajött a reptéren, elgondolkodtam.
- Min? – érdeklődtem.
- Hogy mennyire szeretnék majd én is két tündéri kislányt, akik olyan gyönyörűek lesznek, mint az anyukájuk – nézett rám.
Nem tudtam megszólalni, mire újra Rob törte meg a csendet.
- Ne haragudj, tudom, hogy várunk és nem erőltetem – mentegetőzött.
- Én is eljátszottam a gondolattal – szakítottam félbe –, és nagyon szeretnék gyerekeket, csak várjunk még egy kicsit.
- Rendben – lehelt egy gyengéd csókot az ajkaimra.
- Elképzeltem, ahogy két kislány ül az öledben, és szerintem nagyszerű apa leszel – simogattam meg az arcát.
- Ahogy te is nagyszerű anya leszel – csókolt meg újra.
Rob karjaiban aludtam el. Reggel kipihentem ébredtem. Rob még édesen aludt mellettem. Óvatosan kimásztam a kezei közül, és kimentem a fürdőbe felfrissülni. Mikor kiléptem, már drága férjem is ébren volt.
- Jó reggelt kicsim – ölelt meg.
- Neked is.
- Mi lenne, ha elindulnánk, és útközben reggeliznénk? – tette fel a kérdést.
- Mivel a hűtő üres, nincs más választásunk – vigyorogtam.
Rob is felfrissült és felöltözött és kézen fogva indultunk útnak. Útközben betértünk egy pékségbe, és vettük két croissont, amit útközben fogyasztottunk el. Sok elintéznivaló várt ránk. Fél órás séta után, meg is érkeztünk egy épület elé.
- Itt is lennénk – szólalt meg Rob. – Gyere – léptünk beljebb.
Egy nem túl nagy terembe léptünk, ahol egy tőlem néhány évvel idősebb mosolygós lány fogadott minket.
- Mr. Pattinson – nyújtotta a kezét. – Már vártuk önöket, Laura Romisla vagyok, erre jöjjenek – invitált beljebb minket.
Egy ajtóhoz vezetett minket, majd beléptünk egy takaros kis irodába, ahol egy harmincas évei közepén járó fickó várt minket.
- Robert – lépett Robhoz. – Örülök, hogy látlak - fogtak kezet.
- John, ő a feleségem, Trixi – mutatott be engem is.
- Üdvözlöm – nyújtotta a kezét nekem is. – Köszönöm Laura – fordult a lány felé. – Magunkra hagynál minket?
- Persze – válaszolt Laura, és távozott.
- Foglaljatok helyet – kínált hellyel minket. – Szóval elmondom, miről lenne szó, és utána eldöntitek, megfelel-e, rendben? – kezdett bele.
Bólintottunk.
- Szóval, a munkaidő napi négy vagy öt óra lenne. Laurának kellene segítő, mert nem bírja egyedül a munkát, illetve hat munkatársat kellene tanítani, mivel a cég szeretne terjeszkedni és szükség lenne német nyelvtudásra. Itt a szerződés - nyújtott át egy papírt. – Olvassátok el nyugodtan, gondoljátok át.
Átolvastam a lapot és teljesen korrekt feltételek voltak, mikor megláttam a fizetést, kis híján rosszul lettem.
- Valami baj van? – kérdezte John.
- Nem semmi, csak – kezdtem bele.
- Kevés a fizetés? – érdeklődött. – Emelhetünk rajta.
Elkerekedett szemekkel bámulta rá, mert már így is messze felülmúlta, amit vártam.
- Nem, ez így nagyon is rendben van – válaszoltam gyorsan.
- Akkor vehetem úgy, hogy munkatársak leszünk? – érdeklődött.
- Igen – mosolyogtam. – Mikor kellene kezdenem?
- Egy hónap múlva, ha úgy megfelel – érkezett a válasz.
- Tökéletesen – bólintottam.
- Akkor ezt megbeszéltük – mosolyodott el John is. – Örülök, hogy nálunk fogsz dolgozni
- Én is örülök – helyeseltem.
- Köszönjük – nyújtott a kezet Rob.
- Én köszönöm – viszonozta a kézfogást John. – Úgy érzem én ezzel, csak nyertem.
- Remélem, nem okozok csalódást – fogtam vele én is kezet.
- Biztos vagyok benne, hogy nem – kísért minket a kijárathoz. – Akkor egy hónap múlva. Laura keresni fog, hogy hányra kellene jönnöd majd – tette még hozzá.
- Rendben.
- Sziasztok – köszönt el.
- Szia – köszöntünk egyszerre.
Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, egyből Rob nyakába ugrottam.
- Köszönöm, nagyon köszönöm.
- Nagyon szívesen – tartott szorosan a karjaiban. - Mehetünk? – kérdezte kis idő múlva.
- Persze – válaszoltam, így fogtunk egy taxit, és Rob bediktálta a címet. Mikor megérkeztünk és kisegített a taxiból és megláttam a házat, egyből beleszerettem.
- Ez…ez… - makogtam.
- Nem tetszik? – faggatott.
- Épp ellenkezőleg – tiltakoztam. – Tökéletes.
Hatalmas vigyor ült ki az arcára.
- Akkor be se menjünk, ez legyen? – vigyorgott.
- Ne szemtelenkedj – böktem oldalba. – Még szép, hogy bemegyünk, de biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz.
Csengettünk és egy kedves idős házaspár nyitott ajtót.
- Jó napot – köszöntünk. – A házat szeretnénk megnézni.
- Jöjjenek bátran – invitáltak beljebb.
- Jack vagyok – nyújtotta a kezét. - Ő pedig Mary.
- Robert – viszonozta a kézfogást. - Ő pedig a feleségem, Trixi.
- Jöjjenek kedveskéim – tolt minket beljebb Mary.
Belépve még nem kellett csalódnom, pont amilyennek képzeltem, egyszerűen tökéletes. Egyből a hatalmas nappaliban találtuk magunkat és már éreztem, ez lesz az új otthonunk.
Egy kis asztal állt közében, amit kanapék vettek körül.
- Egy gyönyörű – bújtam Robhoz.
- Nekem is tetszik – susogta a fülembe.
Jack és Mary arca ragyogott, miközben körbevezettek minket és egyre biztosabb voltam benne, nekem ez a ház kell. Ahogy Robra néztem, tudtam, ő is ugyanezt gondolja, így nem volt kérdés, itt kezdjük meg közös életünket.
- Ettől tökétesebb házat nem is találhatnánk – ujjongtam.
- Hiszen csak ezt az egy házat láttuk – nevetett.
- Nem baj, nekem ez kell – szögeztem le.
Maryék egy jobban mosolyogtak, majd Jack megkérdezte.
- Biztosak benne?
- Igen – válaszolta Rob.
- Rendben – bólintott. - Hozom a papírokat.
A formaiságokon gyorsan túlestünk, majd elköszöntünk Maryéktől és elindultunk Rob szüleihez. Egész úton nem tudtam levakarni a vigyoromat, hihetetlen boldog voltam, mellettem a szerető férjem, aki a legfontosabb az életemben, van munkám és megvan az új otthonunk is, semmi másra nincs szükségem. Közben meg is érkeztünk Rob szüleihez.
- Gyerekek, de jó, hogy ott vagytok – nyitott ajtót Clare, és nem úsztuk meg a cuppanós puszikat sem. – Gyertek – tolt beljebb minket.
- Végre itt vagytok – jelent meg Richard is. - Gyertek-gyertek – noszogatott minket.
Így engedelmesen beljebb vonultunk és helyet fogaltunk a nappaliban.
- Meséljetek – ült le Clare is.
Szépen elmondtuk, mit intézünk ma, hogy megvan a lakás és a munka is, amihez mindketten gratuláltak. Majd Clare közölte, hogy kész a vacsora.
- Vic és Lizzy merre vannak? – kérdezte Rob már az asztalnál.
- Sajnos ma nem tudtak jönni, de üdvözölnek benneteket. - válaszolt Richard.
Csendben megvacsorázatunk, és éppen befejeztük, mikor csengettek. Clare indult ajtót nyitni. Majd pár perc múlva megjelent Victoria és Lizzy társaságában.
- Nézzétek kiket fújt erre a szél – jöttek beljebb.
- De jó, hogy itt vagytok – mosolygott Richard is.
- Ezt nem hagyhattuk ki, látni akarjuk a reakciójukat – vigyorgott Lizzy.
- Tessék? – kérdezte Rob. – Miről beszéltek?
- Hogy mindig jár a szád – torkollta le Clare.
- Mi folyik itt? – kérdezte Rob egyre türelmetlenebbül.
- Oka van, hogy hívtunk kisfiam – jötte mellénk Clare és ekkor tűnt fel, hogy van valami a kezében.
- Mivel elég sok dolgotok volt, ezért arra gondoltunk, hogy megérdemeltek egy kis pihenést és amúgy sem voltatok nászúton, szóval arra gondoltunk, hogy meglepünk benneteket, rátok fér a pihenés – nyújtotta át a borítékot. - Fogadjátok sok szeretettel a családtól.
- Köszönjük, de nem kellette volna – tiltakoztunk.
- Ugyan gyerekek, megérdemlitek – legyintett.
- Köszönjük - adtam két puszit Clarenek, majd mindenkinek.
- Na, nyissátok ki – noszogatott minket Richard, így kibontottam a borítékot és mikor megláttam, hova utazunk a lélegzetem is elakadt.
A nappali:
http://lakberinfo.hu/cikkek/08/11/10/Nappali2.jpg
És a ház:
2010. május 17., hétfő
2010. május 11., kedd
Sziasztok!
Szánom-bánom bűnömet, hogy nincs fejezet, de egyszerűen se időm, se energiám, pedig ötlet lenne...Ne haragudjatok! (Egyszerűen nagyon zűrös most az életem és még az utolsó 1 hónapot sem könnyítik meg az egyetemen...no de nem panaszkodok!)
Egy kis reklámot hoztam most, hogy addig is, amíg itt nincs friss, tudjatok olvasgatni:
Egy pályázat(melody pályázata) amin én is részt vettem:))
http://palyazat-melody.blogspot.com/
Lessetek be, olvasgassatok és döntsétek el melyik történet tetszik a legjobban:)
Puszi Nektek!
u.i: Köszönöm a megértéseteket és a türelmet!
Szánom-bánom bűnömet, hogy nincs fejezet, de egyszerűen se időm, se energiám, pedig ötlet lenne...Ne haragudjatok! (Egyszerűen nagyon zűrös most az életem és még az utolsó 1 hónapot sem könnyítik meg az egyetemen...no de nem panaszkodok!)
Egy kis reklámot hoztam most, hogy addig is, amíg itt nincs friss, tudjatok olvasgatni:
Egy pályázat(melody pályázata) amin én is részt vettem:))
http://palyazat-melody.blogspot.com/
Lessetek be, olvasgassatok és döntsétek el melyik történet tetszik a legjobban:)
Puszi Nektek!
u.i: Köszönöm a megértéseteket és a türelmet!
2010. május 1., szombat
3. fejezet
Itt az új fejezet!:) Jó olvasást és kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Folytatás: bizonytalan, nem tudom, de igyekezni fogok...
Puszillak benneteket!
- Hát te? – kérdeztem a döbbenettől letaglózva. – Hogy kerülsz ide?
- Neked is szia – válaszolta kedvesen egykori barátnőm.
- Hagyjuk ezt – morogtam, miközben olyan görcsösen szorítottam Rob kezét, mintha attól féltem volna, hogy elrabolja tőlem. Fél szemmel Robra pillantottam, és az ő arcáról is csak a döbbenetet és a régi emlékek fájdalmát tudtam leolvasni. – Mit akarsz?
- Trixi – kezdett bele –, tudom, hogy haragszol rám és minden okod megvan rá, de békével jöttem. Szeretnék tőletek bocsánatot kérni, és ha azt nem is, hogy újra legyünk barátnők, de legalább ne ellenségek.
- Miért csak most? – szegeztem neki a kérdést.
- Tudtam, hogy úgysem állnál velem szóba – motyogta.
- Milyen jól gondoltad – sziszegtem.
- Tényleg nagyon sajnálom – fixírozta a földet.
- Akkor nem úgy tűnt – morogtam. – Megtennél nekem valamit? Tűnj el, és legyél olyan kedves, ne is kerülj soha többé a szemem elé.
- Ha ezt akarod, akkor legyen – sóhajtotta.
- Ezt akarom.
- Rob, remélem, azért te ne neheztelsz rám – nézett rá óvatosan.
Rob nem szólt egy szót sem, csak még erősebben markolta a kezem, mint én az előbb az övét. Fortyogott bennem a düh, hogy van képe, a történtek után egyáltalán a szemünkbe nézni és miért éppen most. Néztem távolodó alakját, és kellett pár perc, mire megnyugodtam.
Fájdalmas emlékeket idézett fel bennem, olyanokat, amiket mélyen eltemettem és megpróbáltam elfelejteni, de most felszínre törtek.
- Jól vagy? – suttogta Rob halkan.
- Nem – motyogtam a földet bámulva. – És te?
- Fogjuk rá – érkezett a válasza.
Robhoz bújtam, és próbáltam mindent kizárni az elmémből, csak az számított, hogy velem van és ez így is marad.
- Menjünk haza, rendben? – simogatta meg az arcomat.
- Rendben.
Próbáltam megnyugodni, és arra gondoltam, hogy a főzés segíthet, mindig is kikapcsolt.
- Mielőtt hazamennénk, menjünk be egy boltba, szeretnék főzni valami finomat – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Jól hangzik.
Bevásároltunk a legközelebbi boltban, ami útba esett, és hazafelé vettük az irányt. Hazaérve semmit nem pakoltam el, hanem egyből a konyhába indultam, hogy lefoglaljam magam és valami kaját üssek össze. Rob végig körülöttem sertepertélt, ezzel akaratlanul is mosolyt csalva az arcomra.
Mire végeztem az én kis uram ügyesen megterített, így nem volt más hátra, csak hogy elfogyasszuk a rakott krumplit. Vacsora után, gyors elmosogattunk, majd Rob felkapott és bevitt a szobába.
- Mit tervezel? – kérdeztem ártatlanul pislogva.
- Szerintem tudod – vigyorgott. – Csak szeretném, ha az én gyönyörű kis feleségem mindent megkapna, és nem lenne szomorú.
- Nem vagyok szomorú – simogattam meg az arcát és valóban nem hazudtam, már nem érdekelt, ami történt csak az, hogy velem van. – És honnan veszed, hogy erre vágyom?
- Ha nem, hát nem – csúszott lejjebb, de nem engedtem tovább, hanem visszahúztam magamhoz. – Meg ne mozdulj.
Kaján vigyor ült ki az arcára, és mohón vette birtokba az ajkaimat. Ez a szeretkezésünk is gyengéd volt, mégis szenvedélyes olyan sokoldalú, mint Rob. A karjaiban pihenve, eszembe jutott, amit délután mondott.
- Tényleg szeretnéd megnézni Szegedet? – kérdeztem.
- Igen – érkezett a gyors válasz.
- Van pár ötletem, amit feltétlen látnod kell.
- Rád bízom magam, itt te vagy otthon – simogatta meg az arcomat.
- Rendben van, reszkess Szeged! – lelkendeztem, erre halkan felkuncogott.
- Szeretlek, szép álmokat szívem – nyomott egy puszit a homlokomra.
- Neked is uracskám.
Másnap reggel mosolyogva ébredtem, és csak előrefele tekintettem. Eldöntöttem, nem számít, mi volt a múltban, nem hagyom, hogy beárnyékolja a jövőnket.
- Jó reggelt – mosolygott rám mellőlem Rob.
- Neked is – nyomtam egy hatalmas puszit a szájára.
Olyan gyorsan pattantam ki az ágyból, hogy feleszmélni sem volt ideje. Tele voltam energiával, élettel és meg akartam neki mutatni, hol nőttem fel, és hol éltem le az életem.
- Mi ez a jó kedv?
- Idegenvezető leszek ma és eldöntöttem, hogy csak előre tekintek, a hosszú boldog közös életemre veled, nem számít mi volt, csak az, hogy mi lesz – válaszoltam.
Erre már az ő arcára is hatalmas mosoly ült ki, és hirtelen visszarántott, majd olyan hévvel csókolt meg, teljesen meglepett. Miután befejeztük a rosszalkodást, gyorsan megreggeliztünk, és egy gyors felfrissülés után a nyakunkba vettük a várost.
Mindent meg akartam mutatni, amihez egy kicsike kis emlékem is fűződik. Első utunk a Dóm-térre vezetett. Olyan hangulata van ennek a helynek, ami mindig magával ragad.
- Itt rendezik meg minden nyáron a szabadtéri játékokat – meséltem Robnak.
- Az micsoda? – kérdezte.
- Egy rendezvénysorozat, ahol különböző darabokat láthat a közönség. Egy szabadtéri színház, ha egyszerűen akarok fogalmazni – magyaráztam.
- Érdekesen hangzik.
- Az is, és hangulatos.
Ahogy a téren andalogtunk feltűnt, hogy sokan megbámulnak minket, de senki nem mert odajönni. Biztos, nem akarták elhinni, hogy tényleg Rob az, mi pedig nem akartunk kockáztatni, míg valaki veszi a bátorságot és odajön, így a Dugonics téri szökőkút felé vettük az irányt.
Mindent elmeséltem neki, amit csak tudtam a városról, és úgy tűnt élvezte a kis túránkat. Mikor már lejártuk a lábunkat hazafelé vettük az irányt.
- Éhes vagy? – kérdeztem tőle, mikor beléptünk az ajtón.
- Mint a farkas – adott egy puszit a nyakamra.
- Készítek gyorsan valamit.
Mivel én is nagyon éhes voltam, csak gyorsan egy kis tésztát dobtam össze, és egy óra múlva már, mint a jóllakott ovisok dőltünk el a kanapén.
„Kell még egy szó, mielőtt mennél…”- Ez mi? - kérdeztem Robtól, mikor meghallottam Demjén egyik legszebb számát, amihez millió kedves emlékem fűződik.
Az ablakhoz siettünk és a szám is tátva maradt. A csoportom volt az és könnyes szemekkel énekeltek. „Kell még egy ölelés, ami végig elkísér.”
- Lemegyek – suttogtam.
- Menj csak – adott egy puszit, én pedig leszaladtam az én kis tündérkéimhez.
Megbabonázva hallgattam őket és ők egyre nehezebben énekelték el az utolsó sorokat. „Ha nincs hely ahol élj, indulj hazafelé” – fejezték be, én pedig elsírtam magam.
- Gyerekek – guggoltam le hozzájuk, ők pedig egy emberként öleltek át. - Szeretlek benneteket.
- Nagyon fog hiányozni nekünk a Tanárnő.
- Ti is nekem.
- Gyertek fel – álltam fel pár perc után.
A gyerekek csak bólintottak, így elindultunk felfelé. Mikor beléptünk a lakásba és megpillantották Robot, vegyes érzések futottak át az arcokon. Egyrészről, az imádat, másfelől tudták, hogy miatta megyek el, így a neheztelés is. Beljebb tessékeltem őket, majd mikor mindenki bent volt, Tündi kivált a csoportból és odalépett hozzám.
- Ezt a Tanárnőnek csináltuk – nyújtott át egy kis csomagot –, hogy ne tessék minket elfelejteni.
- Sosem foglak elfelejteni benneteket – öleltem meg.
Mikor kinyitottam és megláttam a kis füzetet, amiben képek volt, képek róluk, rólunk illetve általuk írt kis fogalmazások nekem, megint nem bírtam a könnyeimmel.
- Gyerekek, ez gyönyörű. Köszönöm.
Néhány újabb sírós perc következett, majd nekem is támadt egy hirtelen ötletem. Valahogy meg akartam nekik köszönni azt a sok szeretetet, amit tőlük kaptam.
- Üljetek le kértem őket – én is szeretnék adni nektek valamit.
Engedelmesen szót fogadtak, és elhelyezkedtek a kanapén, aki pedig oda már nem fért, annak hoztunk székeket. Én pedig behúztam Robot a szobába.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Szívességet szeretnék kérni – suttogtam.
- Mi lenne az? – tudakolta.
- Énekelnél nekik?
Egy angyali mosoly ült ki az arcára: - Persze.
Visszamentünk a nappaliba, Rob leült egy székre én a gyerekek között kerestem helyet. Meg fogom ezt hálálni neki, hogy mindezt megteszi értem, rámosolyogtam mire ő belekezdett, azon a gyönyörű érdes hangján. A lányok elbűvölve hallgatták, ahogy egyik dalt énekelte a másik után, magával ragadóan, szívhez szólóan.
Kezdett esteledni, így a lányok hazafelé indultak. Lekísértem őket, és mikor visszaértem a lakásba, Rob mosolyával találtam magam szemben.
- Imádnak téged – ölelt meg.
- Hiányozni fognak – temettem fejem a vállába.
- Elhiszem, de itt lesznek veled – tette kezét a szívemre –, és nem örökre szól a búcsú. Jövünk majd és meglátogatjuk őket.
Mosolyogva, de könnyesen csillogó szemmel bólintottam.
- Köszönöm – adtam neki egy lágy csókot.
- Szívesen tettem.
Az este hátralevő részében, felolvastam neki a gyerekek által írt üzeneteket, és nem egyszer pityeredtem el. Rob karjaiban nyomott el az álom. Mivel már semmi dolgunk nem volt Szegeden, másnap újból London felé vettük az irányt. Új életem kezdetét vette, most már nincs visszaút. Kézen fogva léptünk ki a repülőtérre és éreztem, hogy hazaértem.
Folytatás: bizonytalan, nem tudom, de igyekezni fogok...
Puszillak benneteket!
- Hát te? – kérdeztem a döbbenettől letaglózva. – Hogy kerülsz ide?
- Neked is szia – válaszolta kedvesen egykori barátnőm.
- Hagyjuk ezt – morogtam, miközben olyan görcsösen szorítottam Rob kezét, mintha attól féltem volna, hogy elrabolja tőlem. Fél szemmel Robra pillantottam, és az ő arcáról is csak a döbbenetet és a régi emlékek fájdalmát tudtam leolvasni. – Mit akarsz?
- Trixi – kezdett bele –, tudom, hogy haragszol rám és minden okod megvan rá, de békével jöttem. Szeretnék tőletek bocsánatot kérni, és ha azt nem is, hogy újra legyünk barátnők, de legalább ne ellenségek.
- Miért csak most? – szegeztem neki a kérdést.
- Tudtam, hogy úgysem állnál velem szóba – motyogta.
- Milyen jól gondoltad – sziszegtem.
- Tényleg nagyon sajnálom – fixírozta a földet.
- Akkor nem úgy tűnt – morogtam. – Megtennél nekem valamit? Tűnj el, és legyél olyan kedves, ne is kerülj soha többé a szemem elé.
- Ha ezt akarod, akkor legyen – sóhajtotta.
- Ezt akarom.
- Rob, remélem, azért te ne neheztelsz rám – nézett rá óvatosan.
Rob nem szólt egy szót sem, csak még erősebben markolta a kezem, mint én az előbb az övét. Fortyogott bennem a düh, hogy van képe, a történtek után egyáltalán a szemünkbe nézni és miért éppen most. Néztem távolodó alakját, és kellett pár perc, mire megnyugodtam.
Fájdalmas emlékeket idézett fel bennem, olyanokat, amiket mélyen eltemettem és megpróbáltam elfelejteni, de most felszínre törtek.
- Jól vagy? – suttogta Rob halkan.
- Nem – motyogtam a földet bámulva. – És te?
- Fogjuk rá – érkezett a válasza.
Robhoz bújtam, és próbáltam mindent kizárni az elmémből, csak az számított, hogy velem van és ez így is marad.
- Menjünk haza, rendben? – simogatta meg az arcomat.
- Rendben.
Próbáltam megnyugodni, és arra gondoltam, hogy a főzés segíthet, mindig is kikapcsolt.
- Mielőtt hazamennénk, menjünk be egy boltba, szeretnék főzni valami finomat – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Jól hangzik.
Bevásároltunk a legközelebbi boltban, ami útba esett, és hazafelé vettük az irányt. Hazaérve semmit nem pakoltam el, hanem egyből a konyhába indultam, hogy lefoglaljam magam és valami kaját üssek össze. Rob végig körülöttem sertepertélt, ezzel akaratlanul is mosolyt csalva az arcomra.
Mire végeztem az én kis uram ügyesen megterített, így nem volt más hátra, csak hogy elfogyasszuk a rakott krumplit. Vacsora után, gyors elmosogattunk, majd Rob felkapott és bevitt a szobába.
- Mit tervezel? – kérdeztem ártatlanul pislogva.
- Szerintem tudod – vigyorgott. – Csak szeretném, ha az én gyönyörű kis feleségem mindent megkapna, és nem lenne szomorú.
- Nem vagyok szomorú – simogattam meg az arcát és valóban nem hazudtam, már nem érdekelt, ami történt csak az, hogy velem van. – És honnan veszed, hogy erre vágyom?
- Ha nem, hát nem – csúszott lejjebb, de nem engedtem tovább, hanem visszahúztam magamhoz. – Meg ne mozdulj.
Kaján vigyor ült ki az arcára, és mohón vette birtokba az ajkaimat. Ez a szeretkezésünk is gyengéd volt, mégis szenvedélyes olyan sokoldalú, mint Rob. A karjaiban pihenve, eszembe jutott, amit délután mondott.
- Tényleg szeretnéd megnézni Szegedet? – kérdeztem.
- Igen – érkezett a gyors válasz.
- Van pár ötletem, amit feltétlen látnod kell.
- Rád bízom magam, itt te vagy otthon – simogatta meg az arcomat.
- Rendben van, reszkess Szeged! – lelkendeztem, erre halkan felkuncogott.
- Szeretlek, szép álmokat szívem – nyomott egy puszit a homlokomra.
- Neked is uracskám.
Másnap reggel mosolyogva ébredtem, és csak előrefele tekintettem. Eldöntöttem, nem számít, mi volt a múltban, nem hagyom, hogy beárnyékolja a jövőnket.
- Jó reggelt – mosolygott rám mellőlem Rob.
- Neked is – nyomtam egy hatalmas puszit a szájára.
Olyan gyorsan pattantam ki az ágyból, hogy feleszmélni sem volt ideje. Tele voltam energiával, élettel és meg akartam neki mutatni, hol nőttem fel, és hol éltem le az életem.
- Mi ez a jó kedv?
- Idegenvezető leszek ma és eldöntöttem, hogy csak előre tekintek, a hosszú boldog közös életemre veled, nem számít mi volt, csak az, hogy mi lesz – válaszoltam.
Erre már az ő arcára is hatalmas mosoly ült ki, és hirtelen visszarántott, majd olyan hévvel csókolt meg, teljesen meglepett. Miután befejeztük a rosszalkodást, gyorsan megreggeliztünk, és egy gyors felfrissülés után a nyakunkba vettük a várost.
Mindent meg akartam mutatni, amihez egy kicsike kis emlékem is fűződik. Első utunk a Dóm-térre vezetett. Olyan hangulata van ennek a helynek, ami mindig magával ragad.
- Itt rendezik meg minden nyáron a szabadtéri játékokat – meséltem Robnak.
- Az micsoda? – kérdezte.
- Egy rendezvénysorozat, ahol különböző darabokat láthat a közönség. Egy szabadtéri színház, ha egyszerűen akarok fogalmazni – magyaráztam.
- Érdekesen hangzik.
- Az is, és hangulatos.
Ahogy a téren andalogtunk feltűnt, hogy sokan megbámulnak minket, de senki nem mert odajönni. Biztos, nem akarták elhinni, hogy tényleg Rob az, mi pedig nem akartunk kockáztatni, míg valaki veszi a bátorságot és odajön, így a Dugonics téri szökőkút felé vettük az irányt.
Mindent elmeséltem neki, amit csak tudtam a városról, és úgy tűnt élvezte a kis túránkat. Mikor már lejártuk a lábunkat hazafelé vettük az irányt.
- Éhes vagy? – kérdeztem tőle, mikor beléptünk az ajtón.
- Mint a farkas – adott egy puszit a nyakamra.
- Készítek gyorsan valamit.
Mivel én is nagyon éhes voltam, csak gyorsan egy kis tésztát dobtam össze, és egy óra múlva már, mint a jóllakott ovisok dőltünk el a kanapén.
„Kell még egy szó, mielőtt mennél…”- Ez mi? - kérdeztem Robtól, mikor meghallottam Demjén egyik legszebb számát, amihez millió kedves emlékem fűződik.
Az ablakhoz siettünk és a szám is tátva maradt. A csoportom volt az és könnyes szemekkel énekeltek. „Kell még egy ölelés, ami végig elkísér.”
- Lemegyek – suttogtam.
- Menj csak – adott egy puszit, én pedig leszaladtam az én kis tündérkéimhez.
Megbabonázva hallgattam őket és ők egyre nehezebben énekelték el az utolsó sorokat. „Ha nincs hely ahol élj, indulj hazafelé” – fejezték be, én pedig elsírtam magam.
- Gyerekek – guggoltam le hozzájuk, ők pedig egy emberként öleltek át. - Szeretlek benneteket.
- Nagyon fog hiányozni nekünk a Tanárnő.
- Ti is nekem.
- Gyertek fel – álltam fel pár perc után.
A gyerekek csak bólintottak, így elindultunk felfelé. Mikor beléptünk a lakásba és megpillantották Robot, vegyes érzések futottak át az arcokon. Egyrészről, az imádat, másfelől tudták, hogy miatta megyek el, így a neheztelés is. Beljebb tessékeltem őket, majd mikor mindenki bent volt, Tündi kivált a csoportból és odalépett hozzám.
- Ezt a Tanárnőnek csináltuk – nyújtott át egy kis csomagot –, hogy ne tessék minket elfelejteni.
- Sosem foglak elfelejteni benneteket – öleltem meg.
Mikor kinyitottam és megláttam a kis füzetet, amiben képek volt, képek róluk, rólunk illetve általuk írt kis fogalmazások nekem, megint nem bírtam a könnyeimmel.
- Gyerekek, ez gyönyörű. Köszönöm.
Néhány újabb sírós perc következett, majd nekem is támadt egy hirtelen ötletem. Valahogy meg akartam nekik köszönni azt a sok szeretetet, amit tőlük kaptam.
- Üljetek le kértem őket – én is szeretnék adni nektek valamit.
Engedelmesen szót fogadtak, és elhelyezkedtek a kanapén, aki pedig oda már nem fért, annak hoztunk székeket. Én pedig behúztam Robot a szobába.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Szívességet szeretnék kérni – suttogtam.
- Mi lenne az? – tudakolta.
- Énekelnél nekik?
Egy angyali mosoly ült ki az arcára: - Persze.
Visszamentünk a nappaliba, Rob leült egy székre én a gyerekek között kerestem helyet. Meg fogom ezt hálálni neki, hogy mindezt megteszi értem, rámosolyogtam mire ő belekezdett, azon a gyönyörű érdes hangján. A lányok elbűvölve hallgatták, ahogy egyik dalt énekelte a másik után, magával ragadóan, szívhez szólóan.
Kezdett esteledni, így a lányok hazafelé indultak. Lekísértem őket, és mikor visszaértem a lakásba, Rob mosolyával találtam magam szemben.
- Imádnak téged – ölelt meg.
- Hiányozni fognak – temettem fejem a vállába.
- Elhiszem, de itt lesznek veled – tette kezét a szívemre –, és nem örökre szól a búcsú. Jövünk majd és meglátogatjuk őket.
Mosolyogva, de könnyesen csillogó szemmel bólintottam.
- Köszönöm – adtam neki egy lágy csókot.
- Szívesen tettem.
Az este hátralevő részében, felolvastam neki a gyerekek által írt üzeneteket, és nem egyszer pityeredtem el. Rob karjaiban nyomott el az álom. Mivel már semmi dolgunk nem volt Szegeden, másnap újból London felé vettük az irányt. Új életem kezdetét vette, most már nincs visszaút. Kézen fogva léptünk ki a repülőtérre és éreztem, hogy hazaértem.
2010. április 24., szombat
2. Fejezet
Sziasztok!
Ne haragudjatok a hosszú kimaradás miatt, csak a héten le kellett adnom a szakdogámat és nagyon nem volt időm...sajnálom.
Itt az új fejezet, remélem tetszeni fog és nem haragszotok...
Folytatásra ígérem nem kell újabb hónapot várni, de bizonytalan mikor érkezik...
Puszi mindenkinek!
Visszaérve a lakásába, váratlanul eszembe jutott valami.
- Rob – szólaltam meg.
- Tessék? – ölelt meg.
- Vissza kell utaznom Szegedre – motyogtam. – El kell intéznem pár dolgot.
- Tudom, erre is gondoltam – magyarázta a vállamba -, és van is egy ötletem.
- Hallgatlak - csillant fel a szemem.
- Mit szólnál, ha holnapután egy pár napra elutaznánk, így el tudod intézni, amit szeretnél? – ecsetelte.
- Részemről rendben – egyeztem bele. – Be kell mennem a suliba, hogy felmondjak, és a lakást is ki akarom adni.
Csalódottan hajtottam le a fejem, és elgondolkoztam, mindenen, amit eddig ismertem és szerettem, és most a hátam mögött marad, mindent elhagyok, hogy azzal az emberrel lehessek, aki a legfontosabb az életemben.
- Mi a baj? – fordított maga felé Rob.
- Semmi, csak elgondolkodtam – dadogtam.
- Min? – faggatott tovább.
- Furcsa lesz – magyaráztam.
- Micsoda? – értetlenkedett tovább.
- Új városba költözök, otthagyom a munkám, az egész eddig életem felfordul.
- Az életed már akkor felfordult, mikor megismertél – sóhajtott szomorúan.
- Tudod, hogy értem – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom – makogta. – Megbántad? – kérdezte fájdalommal a hangjában.
- Dehogyis – emeltem fel a fejét. – Egy percet sem cserélnék el a veled töltött időből.
- Nagyon-nagyon szeretlek – mosolygott rám.
- Én is nagyon szeretlek – viszonoztam a mosolyt, és egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.
- Akkor holnapután irány Szeged – vázolta még egyszer.
- Rendben.
Gondolatban lefuttattam, mi mindet kell elintézem, amíg ott leszünk. Arra jutottam, hogy a lakás kiadásához segítségre lesz szükségem, mivel én nem leszek a városban. Meg kell kérnem valakit, hogy segítsen. És már meg is volt, ki lenne az, aki segítene. Az idő gyorsan repült, és mi újra Szegeden voltunk, de ez már a múlt. Furcsa érzés kerített hatalmába, végül is itt éltem le az életem.
- Nehéz igaz? – kérdezte Rob szomorúan.
- Egy kicsit – válaszoltam.
- Sajnálom! Nem így akartam – hajtotta le a fejét.
- Ennek így kell lennie – bújtam hozzá, és megcsókoltam.
A csókba Rob mobiljának csörgése zavart bele.
- Igen? – szólt bele. – Ez nagyszerű, köszönöm – ült ki egy hatalmas mosoly az arcára. – Megbeszélem vele, de szerintem tökéletes lesz. Rendben jelentkezni fogok, és még egyszer köszönöm.
- Ki volt az? – kérdeztem, mikor lerakta.
- Egy állásajánlattal hívtak – lelkendezett.
- Ilyen hamar? – szontyolodtam el.
- Ez az állás neked lesz kis butuskám – vigyorodott el a szomorú fejemet látva.
- Komolyan? - vidultam fel én is. – Mesélj!
- Egy kisebb cégnél lenne szükség titkárnőre, valamint nyelvtanárra. A csapatnak kellene német nyelvet tanítani. Napi 4-5 óra lenne a munkaidőd. A fizetésben a főnökkel kellene megegyezned, ebbe én nem szeretnék belefolyni – vázolta.
- Ez nagyon jól hangzik – tapsikoltam. - Mikor kellene kezdeni?
- Egy hónap múlva – érkezett a válasz.
- Köszönöm – ugrottam a nyakába.
- Akkor ezek szerint, szólhatok, hogy vállalod? – kérdezte nevetve.
- Még szép – lelkendeztem. - Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar szerzel nekem munkát.
- Megígértem, és amit megígérek, azt betartom – durcizott.
- Tudom - mosolyogtam a durcis képét látva. – Szeretlek.
- Én is téged – csókolt meg.
Hihetetlenül boldog voltam, immár egy gonddal kevesebb.
- És mikor nézzük meg a házat? – kérdeztem hirtelen.
- Majd, ha visszamentünk – vázolta a még előttünk álló teendőket.
- Már nagyon várom – ujjongtam.
- Hihetetlen ez a lelkesedésed – vigyorgott rám.
- Most körülbelül úgy beszélsz, mintha nem ismernél – húztam el a szám.
- Jaj ne durcizz – adta vissza a lapot -, csak mindig meg tudsz lepni.
- Reméltem is – csaptam a fenekére, mire egy újabb szenvedélyes csók volt a válasz.
Miután abbahagytuk a rosszalkodást, első utunk a suliba vezetett.
- Nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, ha bejönnél – torpantam meg a bejárat előtt.
- Miért? – kerekedett el a szeme.
- Szétszednek a gyerekek – simogattam meg az arcát.
- Igaz – vágott fancsali képet, és ekkor eszembe jutott, mikor a csoportom letámadott minket. - Azt hiszem jobb, ha megvárlak.
- Sietek – adtam neki egy gyors csókot.
Besiettem az igazgatóhoz, aki amint meglátott, meglepődöttség ült ki az arcára, hát még mikor elmondtam neki mi járatban vagyok.
- Jól meggondoltad? – kérdezte. - Nem veszlek vissza, ha fél év múlva könyörögnél.
- Jól meggondoltam - közöltem kemény hangon.
- Hát jó, akkor keresnem kell valakit helyetted, de addig az óráidat átveszi Jutka – engedett az utamra.
- Rendben, akkor ennyi lett volna, minden jót – köszöntem el.
- Neked is.
Bementem a tanáriba, ahol szintén közöltem, hogy elmegyek, amit elég vegyes érzésekkel fogadtak. Mikor ezen is túlestem, előttem állt a legnehezebb lépés, elbúcsúzni a csoportomtól. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem a terembe.
- Tanárnő, Tanárnő! – ugráltak körül a gyerekek, de jó hogy itt tetszik lenni, nagyon hiányzott nekünk a Tanárnő.
Könnyek gyűltek a szemembe, szerettem őket. Hogy mondjam el nekik, hogy elmegyek?
- Mi a baj tanárnő? – kérdezték kórusban, mikor meglátták a könnycseppeket a szememben.
- El kell mondanom nektek valamit, üljetek le rendben?
Síri csönd telepedett a teremre, és mindenki azt várta, hogy megszólaljak, de nekem egy hatalmas gombóc volt a torkomban, aztán végül sikerült erőt gyűjtenem és megszólaltam.
- Sajnálom gyerekek, de elmegyek – motyogtam halkan, de az elképedt és szomorú arcok láttán, a szívem összeszorult. – Ne haragudjatok, de elköltözök egy másik városba, így itt kell hagynom a sulit.
Láttam rajtuk, hogy még nem igazán fogták fel.
- Csak elköszönni jöttem be és persze, hogy további sok sikert kívánjak nektek – magyaráztam. Sziasztok! – indultam az ajtó felé, de kilépni már nem tudtam, ugyanis egy sereg gyerek vett körbe, és mind egyszerre törtek ki zokogásban.
- Tanárnő maradjon – szipogtak egyszerre.
- Jaj, ne sírjatok – guggoltam le hozzájuk, de nekem is küzdenem kellett a könnyeimmel. - A búcsú nem örökre szól, jövök majd látogatóba.
- Az nem ugyanaz – borultak a nyakamba, és itt már én sem bírtam tovább, elkezdtek potyogni a könnyeim.
Mikor végre megnyugodtunk, felálltam és még egyszer elköszöntem tőlük.
- Tanárnő - szólt utánam az egyik kislány.
- Tessék? – fordultam vissza.
- Holnap délután otthon lesz a tanárnő?
- Igen, miért?
- Semmi, csak ennyit szerettem volna – jött a gyors válasz.
- Sziasztok – köszöntem el, és reméltem, hogy utoljára.
A kijárat felé siettem, és próbáltam nem gondolkodni. Kilépve az épületből csak egy embert kerestem a szemeimmel, és pillanatokon belül meg is találtam egy idős néni fogságában, aki láthatóan lelkesen mesélt valamiről, Rob pedig ijedten pislogott felém. Mosolyogva léptem oda, és megszólaltam.
- Elnézést, de el kell rabolni az Urat – néztem a nénire.
- Semmi baj kedvesem, de vigyázz rá – mosolygott rám.
- Abban nem lesz hiba – vigyorogtam.
Gyorsan leléptünk, és mikor már Rob is biztonságban volt, újra rám tört a szomorúság, így hozzábújtam.
- Nehéz volt igaz? – simogatta meg az arcomat.
- Igen – motyogtam. – Főleg a gyerekektől volt nehéz elbúcsúzni, nagyon fognak hiányozni.
- Majd lesz gyerekünk, és talán egy kicsit pótolja a hiányukat – elmélkedett, erre már felkaptam a fejem.
- Ne nézz rám ilyen ijedten – lepődött meg. – Nem azt mondtam, hogy most azonnal, majd amikor készen leszünk rá.
- Szeretlek – fontam karjaimat a nyaka köré, és nem számított, hogy egy utcán vagyunk, megszállottan csókoltam, amin egy kicsit meg is lepődött, de viszonozta azt, miközben karjai a derekamra siklottak. Pár perces csókolózás után folytattuk az utunkat, ami a kávézóba vezetett.
- Sziasztok – jött oda Timi, mikor beléptünk.
- Szia – köszöntünk egyszerre.
- Baj van? – nézett rám kérdőn.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem vissza.
- Persze – húzott egy üres asztal fel.
- Segítenél nekem? – tettem fel a kérdést.
- Persze, miben?
- Londonba költözök, és ki szeretném adni a lakásomat – magyaráztam. –A hirdetést feladtam, de nem leszek Szegeden, és így nem tudom felügyelni a dolgokat és arra gondoltam esetleg te…
- Persze, ez nem is kérdés – mosolygott rám.
- Köszönöm - borultam hálásan a nyakába. - Itt a kulcs – nyújtottam oda neki, ha bármi probléma van, a számom tudod, nyugodtan hívj.
- Rendben.
- Hálásan köszönöm.
- Szívesen teszem – mosolygott rám. – Kértek valamit?
- Nem, még el kell intéznünk pár dolgot, szóval megyünk is – álltam fel.
- Okés, és a lakást bízd csak rám, minden rendben lesz.
- Vigyázz magadra – öleltem meg.
- Te is!
- Szia – vettük a kijárt felé az irányt.
- Sziasztok - köszönt el Timi is.
Ezzel tulajdonképpen, amit el kellett intéznem, meg is történt, így fogalmam sem volt a maradék két napot mivel töltjük.
- Rob , mit csinálunk két napig?
- Felfedezzük Szegedet – lelkendezett.
- Vagyis csak te – nevettem.
- Igen, annyiszor voltam már itt, de még sosem jártuk körbe a várost – mélázott el.
- Leszek az idegenvezetőd – bújtam hozzá.
- Reméltem is – karolt át.
Így andalogtunk hazafelé, ám ekkor egy olyan emberrel találtuk magunkat szemben, akire egyáltalán nem számítottunk.
Ne haragudjatok a hosszú kimaradás miatt, csak a héten le kellett adnom a szakdogámat és nagyon nem volt időm...sajnálom.
Itt az új fejezet, remélem tetszeni fog és nem haragszotok...
Folytatásra ígérem nem kell újabb hónapot várni, de bizonytalan mikor érkezik...
Puszi mindenkinek!
Visszaérve a lakásába, váratlanul eszembe jutott valami.
- Rob – szólaltam meg.
- Tessék? – ölelt meg.
- Vissza kell utaznom Szegedre – motyogtam. – El kell intéznem pár dolgot.
- Tudom, erre is gondoltam – magyarázta a vállamba -, és van is egy ötletem.
- Hallgatlak - csillant fel a szemem.
- Mit szólnál, ha holnapután egy pár napra elutaznánk, így el tudod intézni, amit szeretnél? – ecsetelte.
- Részemről rendben – egyeztem bele. – Be kell mennem a suliba, hogy felmondjak, és a lakást is ki akarom adni.
Csalódottan hajtottam le a fejem, és elgondolkoztam, mindenen, amit eddig ismertem és szerettem, és most a hátam mögött marad, mindent elhagyok, hogy azzal az emberrel lehessek, aki a legfontosabb az életemben.
- Mi a baj? – fordított maga felé Rob.
- Semmi, csak elgondolkodtam – dadogtam.
- Min? – faggatott tovább.
- Furcsa lesz – magyaráztam.
- Micsoda? – értetlenkedett tovább.
- Új városba költözök, otthagyom a munkám, az egész eddig életem felfordul.
- Az életed már akkor felfordult, mikor megismertél – sóhajtott szomorúan.
- Tudod, hogy értem – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom – makogta. – Megbántad? – kérdezte fájdalommal a hangjában.
- Dehogyis – emeltem fel a fejét. – Egy percet sem cserélnék el a veled töltött időből.
- Nagyon-nagyon szeretlek – mosolygott rám.
- Én is nagyon szeretlek – viszonoztam a mosolyt, és egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.
- Akkor holnapután irány Szeged – vázolta még egyszer.
- Rendben.
Gondolatban lefuttattam, mi mindet kell elintézem, amíg ott leszünk. Arra jutottam, hogy a lakás kiadásához segítségre lesz szükségem, mivel én nem leszek a városban. Meg kell kérnem valakit, hogy segítsen. És már meg is volt, ki lenne az, aki segítene. Az idő gyorsan repült, és mi újra Szegeden voltunk, de ez már a múlt. Furcsa érzés kerített hatalmába, végül is itt éltem le az életem.
- Nehéz igaz? – kérdezte Rob szomorúan.
- Egy kicsit – válaszoltam.
- Sajnálom! Nem így akartam – hajtotta le a fejét.
- Ennek így kell lennie – bújtam hozzá, és megcsókoltam.
A csókba Rob mobiljának csörgése zavart bele.
- Igen? – szólt bele. – Ez nagyszerű, köszönöm – ült ki egy hatalmas mosoly az arcára. – Megbeszélem vele, de szerintem tökéletes lesz. Rendben jelentkezni fogok, és még egyszer köszönöm.
- Ki volt az? – kérdeztem, mikor lerakta.
- Egy állásajánlattal hívtak – lelkendezett.
- Ilyen hamar? – szontyolodtam el.
- Ez az állás neked lesz kis butuskám – vigyorodott el a szomorú fejemet látva.
- Komolyan? - vidultam fel én is. – Mesélj!
- Egy kisebb cégnél lenne szükség titkárnőre, valamint nyelvtanárra. A csapatnak kellene német nyelvet tanítani. Napi 4-5 óra lenne a munkaidőd. A fizetésben a főnökkel kellene megegyezned, ebbe én nem szeretnék belefolyni – vázolta.
- Ez nagyon jól hangzik – tapsikoltam. - Mikor kellene kezdeni?
- Egy hónap múlva – érkezett a válasz.
- Köszönöm – ugrottam a nyakába.
- Akkor ezek szerint, szólhatok, hogy vállalod? – kérdezte nevetve.
- Még szép – lelkendeztem. - Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar szerzel nekem munkát.
- Megígértem, és amit megígérek, azt betartom – durcizott.
- Tudom - mosolyogtam a durcis képét látva. – Szeretlek.
- Én is téged – csókolt meg.
Hihetetlenül boldog voltam, immár egy gonddal kevesebb.
- És mikor nézzük meg a házat? – kérdeztem hirtelen.
- Majd, ha visszamentünk – vázolta a még előttünk álló teendőket.
- Már nagyon várom – ujjongtam.
- Hihetetlen ez a lelkesedésed – vigyorgott rám.
- Most körülbelül úgy beszélsz, mintha nem ismernél – húztam el a szám.
- Jaj ne durcizz – adta vissza a lapot -, csak mindig meg tudsz lepni.
- Reméltem is – csaptam a fenekére, mire egy újabb szenvedélyes csók volt a válasz.
Miután abbahagytuk a rosszalkodást, első utunk a suliba vezetett.
- Nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, ha bejönnél – torpantam meg a bejárat előtt.
- Miért? – kerekedett el a szeme.
- Szétszednek a gyerekek – simogattam meg az arcát.
- Igaz – vágott fancsali képet, és ekkor eszembe jutott, mikor a csoportom letámadott minket. - Azt hiszem jobb, ha megvárlak.
- Sietek – adtam neki egy gyors csókot.
Besiettem az igazgatóhoz, aki amint meglátott, meglepődöttség ült ki az arcára, hát még mikor elmondtam neki mi járatban vagyok.
- Jól meggondoltad? – kérdezte. - Nem veszlek vissza, ha fél év múlva könyörögnél.
- Jól meggondoltam - közöltem kemény hangon.
- Hát jó, akkor keresnem kell valakit helyetted, de addig az óráidat átveszi Jutka – engedett az utamra.
- Rendben, akkor ennyi lett volna, minden jót – köszöntem el.
- Neked is.
Bementem a tanáriba, ahol szintén közöltem, hogy elmegyek, amit elég vegyes érzésekkel fogadtak. Mikor ezen is túlestem, előttem állt a legnehezebb lépés, elbúcsúzni a csoportomtól. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem a terembe.
- Tanárnő, Tanárnő! – ugráltak körül a gyerekek, de jó hogy itt tetszik lenni, nagyon hiányzott nekünk a Tanárnő.
Könnyek gyűltek a szemembe, szerettem őket. Hogy mondjam el nekik, hogy elmegyek?
- Mi a baj tanárnő? – kérdezték kórusban, mikor meglátták a könnycseppeket a szememben.
- El kell mondanom nektek valamit, üljetek le rendben?
Síri csönd telepedett a teremre, és mindenki azt várta, hogy megszólaljak, de nekem egy hatalmas gombóc volt a torkomban, aztán végül sikerült erőt gyűjtenem és megszólaltam.
- Sajnálom gyerekek, de elmegyek – motyogtam halkan, de az elképedt és szomorú arcok láttán, a szívem összeszorult. – Ne haragudjatok, de elköltözök egy másik városba, így itt kell hagynom a sulit.
Láttam rajtuk, hogy még nem igazán fogták fel.
- Csak elköszönni jöttem be és persze, hogy további sok sikert kívánjak nektek – magyaráztam. Sziasztok! – indultam az ajtó felé, de kilépni már nem tudtam, ugyanis egy sereg gyerek vett körbe, és mind egyszerre törtek ki zokogásban.
- Tanárnő maradjon – szipogtak egyszerre.
- Jaj, ne sírjatok – guggoltam le hozzájuk, de nekem is küzdenem kellett a könnyeimmel. - A búcsú nem örökre szól, jövök majd látogatóba.
- Az nem ugyanaz – borultak a nyakamba, és itt már én sem bírtam tovább, elkezdtek potyogni a könnyeim.
Mikor végre megnyugodtunk, felálltam és még egyszer elköszöntem tőlük.
- Tanárnő - szólt utánam az egyik kislány.
- Tessék? – fordultam vissza.
- Holnap délután otthon lesz a tanárnő?
- Igen, miért?
- Semmi, csak ennyit szerettem volna – jött a gyors válasz.
- Sziasztok – köszöntem el, és reméltem, hogy utoljára.
A kijárat felé siettem, és próbáltam nem gondolkodni. Kilépve az épületből csak egy embert kerestem a szemeimmel, és pillanatokon belül meg is találtam egy idős néni fogságában, aki láthatóan lelkesen mesélt valamiről, Rob pedig ijedten pislogott felém. Mosolyogva léptem oda, és megszólaltam.
- Elnézést, de el kell rabolni az Urat – néztem a nénire.
- Semmi baj kedvesem, de vigyázz rá – mosolygott rám.
- Abban nem lesz hiba – vigyorogtam.
Gyorsan leléptünk, és mikor már Rob is biztonságban volt, újra rám tört a szomorúság, így hozzábújtam.
- Nehéz volt igaz? – simogatta meg az arcomat.
- Igen – motyogtam. – Főleg a gyerekektől volt nehéz elbúcsúzni, nagyon fognak hiányozni.
- Majd lesz gyerekünk, és talán egy kicsit pótolja a hiányukat – elmélkedett, erre már felkaptam a fejem.
- Ne nézz rám ilyen ijedten – lepődött meg. – Nem azt mondtam, hogy most azonnal, majd amikor készen leszünk rá.
- Szeretlek – fontam karjaimat a nyaka köré, és nem számított, hogy egy utcán vagyunk, megszállottan csókoltam, amin egy kicsit meg is lepődött, de viszonozta azt, miközben karjai a derekamra siklottak. Pár perces csókolózás után folytattuk az utunkat, ami a kávézóba vezetett.
- Sziasztok – jött oda Timi, mikor beléptünk.
- Szia – köszöntünk egyszerre.
- Baj van? – nézett rám kérdőn.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem vissza.
- Persze – húzott egy üres asztal fel.
- Segítenél nekem? – tettem fel a kérdést.
- Persze, miben?
- Londonba költözök, és ki szeretném adni a lakásomat – magyaráztam. –A hirdetést feladtam, de nem leszek Szegeden, és így nem tudom felügyelni a dolgokat és arra gondoltam esetleg te…
- Persze, ez nem is kérdés – mosolygott rám.
- Köszönöm - borultam hálásan a nyakába. - Itt a kulcs – nyújtottam oda neki, ha bármi probléma van, a számom tudod, nyugodtan hívj.
- Rendben.
- Hálásan köszönöm.
- Szívesen teszem – mosolygott rám. – Kértek valamit?
- Nem, még el kell intéznünk pár dolgot, szóval megyünk is – álltam fel.
- Okés, és a lakást bízd csak rám, minden rendben lesz.
- Vigyázz magadra – öleltem meg.
- Te is!
- Szia – vettük a kijárt felé az irányt.
- Sziasztok - köszönt el Timi is.
Ezzel tulajdonképpen, amit el kellett intéznem, meg is történt, így fogalmam sem volt a maradék két napot mivel töltjük.
- Rob , mit csinálunk két napig?
- Felfedezzük Szegedet – lelkendezett.
- Vagyis csak te – nevettem.
- Igen, annyiszor voltam már itt, de még sosem jártuk körbe a várost – mélázott el.
- Leszek az idegenvezetőd – bújtam hozzá.
- Reméltem is – karolt át.
Így andalogtunk hazafelé, ám ekkor egy olyan emberrel találtuk magunkat szemben, akire egyáltalán nem számítottunk.
2010. április 14., szerda
1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember, akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj a kérdésekre!
Köszönöm szépen: Minä:)
Akiknek küldeném:
Baby Angel: http://karnyujtasnyiratoled.blogspot.com/
http://londonialkony.blogspot.com/
Candy: http://robpattinsonfiction.blogspot.com/
Szasza: http://rpattinsonfanfiction.blogspot.com/
Zazi: http://eberalom.blogspot.com/
Rak'Shiri: http://macskek.blogspot.com/
4. Mi/Melyik a kedvenc...
- piád: kajszibarack, tea
- kajád: sok minden
- állatod: kutya
- színed: fekete, fehér, bordó, kék
- édességed: csoki, minden mennyiségben
- zenei stílusod: bármi jöhet
- énekesed: van néhány
- énekesnőd: Leona Lewis
- színészed: Johnny Depp és még páran:)
- színésznőd: van pár:)
- együttesed: HIM, The Rasmus és még páran:)
- blogod: itt is van pár és nem emelnék ki senkit:)
2010. április 11., vasárnap
Cukker Blogger díj
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd meg, akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdésekre!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve), akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!
Köszönöm szépen: Minä:)
Kérdések:
Kedvenc...
-könyvem: Twilight Saga
-ételem: nincs
-italom: kajszibarack
-színem: kék, fekete, fehér, bordó
-énekes: van pár, nem emelnék ki senkit:)
-énekesnő: Leona Lewis
-együttes: HIM, The Rasmus és még páran
-Dj: nincs
-színészem: Johnny Depp és még páran:)
-mozifilm: itt annyi van, hogy nem sorolnám fel, sose lenne vége:)
-sorozat: Odaát, Szellemekkel suttogó, Mentalista
-dalom: ez se férne ki:)
-hangszerem: zongora
-hónap: április, július, augusztus
-nap: szombat
-évszak: tavasz, nyár
-napszak: éjjel
-sport: tánc
-idézet: itt is van pár:)
Akiknek adnám: mindenkinek, aki kint van a bloglistámban:)
Sziasztok!
Ne haragudjatok, de nem tudom mikor lesz friss...:(
Egyszerűen a teljes kimerültség határán vagyok és ez még 2 hónapig így lesz, szóval a türelmeteket kérem...Amint tudom, hozom a frisst!
Nagyon köszönöm a komikat és, hogy továbbra is érdekel benneteket Trixi és Rob története:))
Puszilok mindenkit!
Ne haragudjatok, de nem tudom mikor lesz friss...:(
Egyszerűen a teljes kimerültség határán vagyok és ez még 2 hónapig így lesz, szóval a türelmeteket kérem...Amint tudom, hozom a frisst!
Nagyon köszönöm a komikat és, hogy továbbra is érdekel benneteket Trixi és Rob története:))
Puszilok mindenkit!
Felhívás!
Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a történeteket! Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz! A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, Cárliii, Viv! Nem mondjuk, hogy mindenkit koppint, de vigyázzatok!
Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító. Aki szóról-szóra másol az undorító! Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene! Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!
Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/
Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!
Előre köszönjük: Alice és Ivi"
Ehhez csak ennyit tudok hozzáfűzni: szánalom és undorító!!!!
Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító. Aki szóról-szóra másol az undorító! Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene! Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!
Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/
Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!
Előre köszönjük: Alice és Ivi"
Ehhez csak ennyit tudok hozzáfűzni: szánalom és undorító!!!!
2010. április 4., vasárnap
Egy új élet kezdete 1. Fejezet
Sziasztok!
És lőn csoda, elkészült a fejezet:D
Megmondom őszintén nagyon hiányzott és jó volt újra Trixi és Rob történetét írni:D
Kíváncsi vagyok nektek, hogy fog tetszeni, én nagyon élveztem...
Várom a véleményeket.
Folytatás nem tudom mikor érkezik, mert a szakdogám elég sok időmet elveszi, de igyekezni fogok.
Puszi mindenkinek!
Életem legszebb estéje volt ez a mai. Hihetetlen ez az egész, hiszen egy olyan férfi felesége lettem, akiért nők milliói vannak oda, de ő egyedül csak az enyém. Erre a gondolatra hatalmas mosoly ült ki az arcomra.
Bánatomra ez az este is a végéhez közeledett, és a vendégek is lassan elszállingóztak. Aki tudott hazament, aki nem, az pedig egy szállodában szállt meg, ahogy az én barátaim, és Rob munkatársai is.
Hullafáradt voltam, de mikor kettesben maradtunk Robbal, már nem is éreztem azt az erőtlenséget, ami eddig erőt vett rajtam. Mintha varázsütésre semmivé foszlott volna, és csak a jól eső emlékek maradtak meg.
Nem akartunk a szülei házába menni, így az ő lakása felé vettük az irányt. Az ajtó előtt váratlanul felkapott a karjaiba, és így lépett be velem a lakásba, majd óvatosan az ágyra fektetett.
- Végre kettesben az én gyönyörű feleségemmel – törte meg a pár perces csendet.
- Szeretlek – suttogtam.
- Én is téged – mosolygott rám.
- Szerencsés vagyok – simogattam meg az arcát.
- Miért is?
- Mert egy olyan férfi mellett élhetem le az életem, akiért nők milliói vannak oda, de ő csak az enyém, egyes egyedül – válaszoltam mosolyogva.
- Vagy úgy? – húzta széles vigyorra a száját. – Tényleg szerencsés vagy.
- Ahogy te is – adtam vissza a lapot.
- Ehhez kétség sem férhet – közölte, miközben a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról.
- Kevés ember mondhatja el magáról, hogy egy ilyen gyönyörű, okos, szeretetreméltó, kedves nő a felesége – közölte még mindig ezer wattos vigyor kíséretében, és minden egyes szó után egy apró csókot lehelt az ajkaimra, majd mikor már én sem bírtam tovább, és mohón birtokba vettem azokat, ami ellen ő egy percig sem tiltakozott. Pár perc múlva azonban elhúzódott.
- Mi a baj? – kérdeztem értetlenül.
- Semmi, csak nagyon-nagyon szeretlek – villantotta elő tökéletes fogsorát.
- Én is téged.
- Rob… – kezdtem. – Kérdezhetek valamit?
- Persze – érkezett a gyors válasz.
- Hogy csináltad? – böktem ki a kérdést, ami az este folyamán többször megfordult a fejemben.
- Mit?
- Hogy nem voltak paparazzik – válaszoltam sürgetően .
- Nem mondom meg – közölte nemes egyszerűséggel. – Ezt most nem szeded ki belőlem, az én titkom marad.
- Biztos vagy ebben? – vigyorodtam el, miközben kezem egyre lejjebb csúszott, mire Rob száját egy halk nyögés hagyta el.
- Hogyan? – tettem fel újra a kérdést, mire lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. – Hogyan? – kérdeztem még egyszer, miközben tovább folytattam gonosz játékomat.
Megelégelte a dolgot és anélkül, hogy bármit mondott volna, letépte magáról az inget, és féktelenül kapott az ajkaim után. Nem tiltakoztam, és persze azt is elfelejtettem, mit akartam kiszedni belőle. Ez az este csak rólunk szólt, és minden pillanatát ki is élveztük, teljes mértékben.
Reggel, mikor kinyitottam a szememet, Robot sehol nem találtam, így megfordultam, és a világ legszebb mosolyával találtam magam szemben.
- Jó reggelt – köszönt mosolyogva. – Hogy aludt az én kis feleségem?
- Remekül – mosolyogtam, és ekkor megpillantottam a megpakolt tálcát Rob kezében.
- Hát ez? – pillantottam a lakomára, amit valószínűleg ő maga készített.
- Reggeli, megérdemled – nyomott egy puszit a homlokomra.
- Köszönöm, de ezt nekem kellene csinálnom – ellenkeztem.
- Megosztjuk. Egyik nap te, másik nap én. Mit szólsz? – ajánlotta.
- Részemről rendben – nyomtam egy gyors puszit a szájára.
Jóízűen megreggeliztünk, majd összeszedtük magunkat, hogy elköszönjünk a vendégektől, mivel a nagy többség ma hazaindul.
- Trixi – szólalt meg. – Mielőtt elindulnánk valamit meg kellene beszélnünk.
- Igen? – kérdeztem bizonytalanul. Az hogy így adta elő a dolgokat, nem sok jóval kecsegtetett.
- Szeretném, ha vennénk Londonban egy lakást, anyuékhoz közel.
- Tessék? – kerekedett el a szemem.
- Csak azért, hogy mikor nem vagyok itthon, akkor sem lennél egyedül – magyarázta.
Egy kicsit sokként ért a hír, de mielőtt megszólaltam volna, elszámoltam tízig.
- Rob, ezt már megbeszéltük – motyogtam lassan. - Nem akarom, hogy eltarts, és engem Szegedhez köt a munkám. Nagyon szeretem a szüleidet, de mit kezdek itt magammal?
- Keresünk neked munkahelyet, ha ez megnyugtat – folytatta.
- Ugye csak viccelsz? – néztem rá komolyan.
- Nem, komolyan mondom. Nem akarom, hogy egyedül legyél, mikor én dolgozok.
- Hányszor fogsz magamra hagyni? – egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, mikor eszembe jutott, hogy nem lesz mindig velem.
- Nem tudok sokáig távol lenni tőled, ezt te is tudod, így arra gondoltam, hogy évente csak egy filmet vállalnék, így többet lehetek veled, és abban az időben mikor dolgozok, neked könnyebb lenne, ha nem lennél egyedül – ölelt meg.
Pár percig hallgattam miközben átgondoltam, amit mondott. Nem akartam, hogy eltartson, ugyanakkor nekem már ők voltak a családom. Szerettem Clareket, úgy mintha a szüleim lennénk, és azt is tudtam, hogy igaza van. Így könnyebb lenne elviselni azt az időt, amíg távol van.
- Rendben – egyeztem bele.
- Komolyan? – csillant fel a szeme.
- Igen, de csak ha tényleg megígéred, hogy keresünk nekem valami munkát – néztem rá szigorúan.
- Ígérem csillagom – kapott fel vigyorogva, és elkezdett pörögni velem.
- Rendben csak tegyél le.
- Már ki is néztem egy aranyos kis házat öt percre anyuéktól – mesélte lelkesen már útban a szálloda felé, majd az elképedt arcomat látva folytatta.
- Ezt úgyis együtt döntjük el, nyugi, csak ez már egy lehetőség – magyarázta. – Egy nagyon aranyos kis kertes ház. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, neked is.
- Rendben – adtam neki egy gyors csókot.
A szállodába érve újfent gombóc volt a torkomban, de most azért, mert eljött a búcsúzások ideje. Mindenkitől elbúcsúztunk, fájó szívvel, de ennek így kellett lennie. Kellan és Ashley maradt utoljára.
- Köszönök mindent – borultam Ashley nyakába.
- Szívesen tettem – ölelt meg szorosan.
- Mikor találkozunk? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
- Hamarosan, ígérem – mosolygott rám.
- Rendben – makogtam, és próbáltam nem sírni. Úgy szerettem Ashleyt, mintha a testvérem lenne.
- Haver hallod, megfogtad az isten lábát ezzel a csajjal, szerencsés egy majom vagy, kevés ilyen dögös csaj van, vigyázz rá – ölelte meg Kellan Robot.
- Én is itt vagyok, és mindent hallok, ha nem zavar – vigyorogtam rá.
- Tudom, te tündér, na gyere ide – tárta szét a karjait. – Vigyázzatok magatokra – mondta miközben megölelt, és keze a seggemre tévedt, majd jól belemarkolt.
- Na el a mancsokkal – toltam el magamtól. – Férjes asszony vagyok, ha nem tudnád.
- Oké – emelte fel a kezeit. – Megadom magam, sajnálom – hajtotta le a fejét vigyorogva -, de ezt nem hagyhattam ki. Ott álltam csípőre tett kézzel, és a levakarhatatlan vigyorát néztem.
- Na ölelj meg te mackó, de a kezekkel vigyázz – fenyegettem meg vigyorogva.
Miután tőlük is sikerült nagy nehezen elbúcsúzni, kéz a kézben andalogtunk Robbal hazafelé. Közös életünk kezdetét vette, egyikünk sem tudta mi vár ránk, de abban biztosak voltunk, hogy együtt mindennel megbirkózunk.
És lőn csoda, elkészült a fejezet:D
Megmondom őszintén nagyon hiányzott és jó volt újra Trixi és Rob történetét írni:D
Kíváncsi vagyok nektek, hogy fog tetszeni, én nagyon élveztem...
Várom a véleményeket.
Folytatás nem tudom mikor érkezik, mert a szakdogám elég sok időmet elveszi, de igyekezni fogok.
Puszi mindenkinek!
Életem legszebb estéje volt ez a mai. Hihetetlen ez az egész, hiszen egy olyan férfi felesége lettem, akiért nők milliói vannak oda, de ő egyedül csak az enyém. Erre a gondolatra hatalmas mosoly ült ki az arcomra.
Bánatomra ez az este is a végéhez közeledett, és a vendégek is lassan elszállingóztak. Aki tudott hazament, aki nem, az pedig egy szállodában szállt meg, ahogy az én barátaim, és Rob munkatársai is.
Hullafáradt voltam, de mikor kettesben maradtunk Robbal, már nem is éreztem azt az erőtlenséget, ami eddig erőt vett rajtam. Mintha varázsütésre semmivé foszlott volna, és csak a jól eső emlékek maradtak meg.
Nem akartunk a szülei házába menni, így az ő lakása felé vettük az irányt. Az ajtó előtt váratlanul felkapott a karjaiba, és így lépett be velem a lakásba, majd óvatosan az ágyra fektetett.
- Végre kettesben az én gyönyörű feleségemmel – törte meg a pár perces csendet.
- Szeretlek – suttogtam.
- Én is téged – mosolygott rám.
- Szerencsés vagyok – simogattam meg az arcát.
- Miért is?
- Mert egy olyan férfi mellett élhetem le az életem, akiért nők milliói vannak oda, de ő csak az enyém, egyes egyedül – válaszoltam mosolyogva.
- Vagy úgy? – húzta széles vigyorra a száját. – Tényleg szerencsés vagy.
- Ahogy te is – adtam vissza a lapot.
- Ehhez kétség sem férhet – közölte, miközben a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról.
- Kevés ember mondhatja el magáról, hogy egy ilyen gyönyörű, okos, szeretetreméltó, kedves nő a felesége – közölte még mindig ezer wattos vigyor kíséretében, és minden egyes szó után egy apró csókot lehelt az ajkaimra, majd mikor már én sem bírtam tovább, és mohón birtokba vettem azokat, ami ellen ő egy percig sem tiltakozott. Pár perc múlva azonban elhúzódott.
- Mi a baj? – kérdeztem értetlenül.
- Semmi, csak nagyon-nagyon szeretlek – villantotta elő tökéletes fogsorát.
- Én is téged.
- Rob… – kezdtem. – Kérdezhetek valamit?
- Persze – érkezett a gyors válasz.
- Hogy csináltad? – böktem ki a kérdést, ami az este folyamán többször megfordult a fejemben.
- Mit?
- Hogy nem voltak paparazzik – válaszoltam sürgetően .
- Nem mondom meg – közölte nemes egyszerűséggel. – Ezt most nem szeded ki belőlem, az én titkom marad.
- Biztos vagy ebben? – vigyorodtam el, miközben kezem egyre lejjebb csúszott, mire Rob száját egy halk nyögés hagyta el.
- Hogyan? – tettem fel újra a kérdést, mire lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. – Hogyan? – kérdeztem még egyszer, miközben tovább folytattam gonosz játékomat.
Megelégelte a dolgot és anélkül, hogy bármit mondott volna, letépte magáról az inget, és féktelenül kapott az ajkaim után. Nem tiltakoztam, és persze azt is elfelejtettem, mit akartam kiszedni belőle. Ez az este csak rólunk szólt, és minden pillanatát ki is élveztük, teljes mértékben.
Reggel, mikor kinyitottam a szememet, Robot sehol nem találtam, így megfordultam, és a világ legszebb mosolyával találtam magam szemben.
- Jó reggelt – köszönt mosolyogva. – Hogy aludt az én kis feleségem?
- Remekül – mosolyogtam, és ekkor megpillantottam a megpakolt tálcát Rob kezében.
- Hát ez? – pillantottam a lakomára, amit valószínűleg ő maga készített.
- Reggeli, megérdemled – nyomott egy puszit a homlokomra.
- Köszönöm, de ezt nekem kellene csinálnom – ellenkeztem.
- Megosztjuk. Egyik nap te, másik nap én. Mit szólsz? – ajánlotta.
- Részemről rendben – nyomtam egy gyors puszit a szájára.
Jóízűen megreggeliztünk, majd összeszedtük magunkat, hogy elköszönjünk a vendégektől, mivel a nagy többség ma hazaindul.
- Trixi – szólalt meg. – Mielőtt elindulnánk valamit meg kellene beszélnünk.
- Igen? – kérdeztem bizonytalanul. Az hogy így adta elő a dolgokat, nem sok jóval kecsegtetett.
- Szeretném, ha vennénk Londonban egy lakást, anyuékhoz közel.
- Tessék? – kerekedett el a szemem.
- Csak azért, hogy mikor nem vagyok itthon, akkor sem lennél egyedül – magyarázta.
Egy kicsit sokként ért a hír, de mielőtt megszólaltam volna, elszámoltam tízig.
- Rob, ezt már megbeszéltük – motyogtam lassan. - Nem akarom, hogy eltarts, és engem Szegedhez köt a munkám. Nagyon szeretem a szüleidet, de mit kezdek itt magammal?
- Keresünk neked munkahelyet, ha ez megnyugtat – folytatta.
- Ugye csak viccelsz? – néztem rá komolyan.
- Nem, komolyan mondom. Nem akarom, hogy egyedül legyél, mikor én dolgozok.
- Hányszor fogsz magamra hagyni? – egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, mikor eszembe jutott, hogy nem lesz mindig velem.
- Nem tudok sokáig távol lenni tőled, ezt te is tudod, így arra gondoltam, hogy évente csak egy filmet vállalnék, így többet lehetek veled, és abban az időben mikor dolgozok, neked könnyebb lenne, ha nem lennél egyedül – ölelt meg.
Pár percig hallgattam miközben átgondoltam, amit mondott. Nem akartam, hogy eltartson, ugyanakkor nekem már ők voltak a családom. Szerettem Clareket, úgy mintha a szüleim lennénk, és azt is tudtam, hogy igaza van. Így könnyebb lenne elviselni azt az időt, amíg távol van.
- Rendben – egyeztem bele.
- Komolyan? – csillant fel a szeme.
- Igen, de csak ha tényleg megígéred, hogy keresünk nekem valami munkát – néztem rá szigorúan.
- Ígérem csillagom – kapott fel vigyorogva, és elkezdett pörögni velem.
- Rendben csak tegyél le.
- Már ki is néztem egy aranyos kis házat öt percre anyuéktól – mesélte lelkesen már útban a szálloda felé, majd az elképedt arcomat látva folytatta.
- Ezt úgyis együtt döntjük el, nyugi, csak ez már egy lehetőség – magyarázta. – Egy nagyon aranyos kis kertes ház. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, neked is.
- Rendben – adtam neki egy gyors csókot.
A szállodába érve újfent gombóc volt a torkomban, de most azért, mert eljött a búcsúzások ideje. Mindenkitől elbúcsúztunk, fájó szívvel, de ennek így kellett lennie. Kellan és Ashley maradt utoljára.
- Köszönök mindent – borultam Ashley nyakába.
- Szívesen tettem – ölelt meg szorosan.
- Mikor találkozunk? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
- Hamarosan, ígérem – mosolygott rám.
- Rendben – makogtam, és próbáltam nem sírni. Úgy szerettem Ashleyt, mintha a testvérem lenne.
- Haver hallod, megfogtad az isten lábát ezzel a csajjal, szerencsés egy majom vagy, kevés ilyen dögös csaj van, vigyázz rá – ölelte meg Kellan Robot.
- Én is itt vagyok, és mindent hallok, ha nem zavar – vigyorogtam rá.
- Tudom, te tündér, na gyere ide – tárta szét a karjait. – Vigyázzatok magatokra – mondta miközben megölelt, és keze a seggemre tévedt, majd jól belemarkolt.
- Na el a mancsokkal – toltam el magamtól. – Férjes asszony vagyok, ha nem tudnád.
- Oké – emelte fel a kezeit. – Megadom magam, sajnálom – hajtotta le a fejét vigyorogva -, de ezt nem hagyhattam ki. Ott álltam csípőre tett kézzel, és a levakarhatatlan vigyorát néztem.
- Na ölelj meg te mackó, de a kezekkel vigyázz – fenyegettem meg vigyorogva.
Miután tőlük is sikerült nagy nehezen elbúcsúzni, kéz a kézben andalogtunk Robbal hazafelé. Közös életünk kezdetét vette, egyikünk sem tudta mi vár ránk, de abban biztosak voltunk, hogy együtt mindennel megbirkózunk.
2010. április 1., csütörtök
2010. március 28., vasárnap
2010. március 21., vasárnap
Sziasztok!
Úgy tűnik nem nagyon érdekelt benneteket a dolog, de nem baj...
Van egy másik javaslatom. Eldönthetitek melyiket szeretnétek:)
1. A meglévő sztorit Rob szemszögéből
2. A történet folytatását
Nem mintha annyira ráérnék, csak hiányzik, nagyon hiányzik, így gondoltam előállok ezzel a javaslattal, várom, hogy van-e rá igény.
Puszilok mindenkit!
Úgy tűnik nem nagyon érdekelt benneteket a dolog, de nem baj...
Van egy másik javaslatom. Eldönthetitek melyiket szeretnétek:)
1. A meglévő sztorit Rob szemszögéből
2. A történet folytatását
Nem mintha annyira ráérnék, csak hiányzik, nagyon hiányzik, így gondoltam előállok ezzel a javaslattal, várom, hogy van-e rá igény.
Puszilok mindenkit!
2010. március 11., csütörtök
Sziasztok!
Még egy kis meglepi tőlem Nektek:)
Már régebben is írtam, hogy írjátok meg nekem, melyik fejezet(ek) tetszett(ek) a legjobban:) Most már azt is elárulom, hogy miért:)
A 3 legtöbb szavazatot kapott fejezetet, megírom a másik szemszögből is:D
Szóval hajrá, várom a feji címeket:)
Puszillak benneteket!
Még egy kis meglepi tőlem Nektek:)
Már régebben is írtam, hogy írjátok meg nekem, melyik fejezet(ek) tetszett(ek) a legjobban:) Most már azt is elárulom, hogy miért:)
A 3 legtöbb szavazatot kapott fejezetet, megírom a másik szemszögből is:D
Szóval hajrá, várom a feji címeket:)
Puszillak benneteket!
2010. március 4., csütörtök
2010. március 2., kedd
2010. február 28., vasárnap
82. A nagy nap
Sziasztok!
Itt az utolsó fejezet. El sem hiszem, hogy vége, furcsa lesz nélküle, de ennek már itt volt az ideje.
Nagyon szépen köszönöm a sok komit és remélem jól szórakoztatok:)
Lenne egy nagy kérésem, akinek van kedve és ráér legyen olyan kedves és írjon a profilnál kint lévő mail címemre. Tervben van egy nagyszabású dolog és ehhez szeretnék segítséget(támogatást kérni). Hogy miről lenne szó, azt emailben mondanám el:)
Puszillak benneteket!
u.i: Köszönök mindent: a rendszeres olvasókat, a komikat a több mint 15000 látogatót:) Hálásan köszönöm:)
Az idő gyorsan telt és újra Londonban voltunk. Jó volt újra látni Rob családját, hiányoztak.
Este mikor már csak kettesben voltunk fogtam fel csak igazán, hogy másnap férjhez megyek.
- Valami baj van? – ölelt meg.
- Semmi – válaszoltam. – Csak most fogtam fel igazán, hogy holnap hozzád megyek.
- Nem akarod? – kérdezte szomorúan.
- Ne legyél buta, persze, hogy akarom – simogattam meg az arcát.
- Akkor jó – nyugtázta egy szívdöglesztő mosollyal.
Másnap minden olyan gyorsan történt. Ash egész nap rajtam dolgozott, hogy tökéletes legyek és mikor a tükör felé fordított, megállapítottam, hogy tökéletes munkát végzett.
- Gyönyörű vagy – motyogta a könnyeivel küszködve.
- Köszönök mindent – motyogtam és próbáltam nem sírni.
Ekkor kopogtattak.
- Igen – szólt ki Ash.
- Csak Lizzy vagyok – jött a válasz. – Trixi valaki szeretne veled beszélni.
- Kicsoda?
- Peti vagyok – hallottam az ismerős hangot.
Megállt bennem az ütő, de nem nagyon vacillálhattam, mert az ajtó ki is nyílt.
- Hogy kerülsz ide és egyáltalán honnan tudtad hol vagyok? – szegeztem neki a kérdéseket.
- Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezett vissza.
Ashley már ment volna ki a szobából, de megfogtam a kezét.
- Maradj - kértem.
- Ha valamit mondani akarsz, mondhatod a barátnőm előtt is – közöltem.
- Hát jó – fogott bele.
- Istenem olyan gyönyörű vagy - suttogta halkan.
- A lényeget, kérlek – kértem. – Miért jöttél?
- Hogy gondold át ezt az egészet, van más választásod is.
- Nem értem.
- Ne menj hozzá? - kérte.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Mert szeretlek és…
- Peti ne, kérlek..
- Ez az igazság – folytatta. - Szeretlek és boldoggá tehetlek, ha adsz egy esélyt. Boldogabb lehetnél, mint vele. Soha nem bántanálak. Trixi nekem te vagy a mindenem, már nagyon régóta, csak sose mertem elmondani.
Lehajtottam a fejem és nem szóltam egy szót sem.
- Trixi kérlek, gondold át.
- Menj el – suttogtam.
- Ne..
- Menj el!
- Miért nem adsz esélyt magadnak arra, hogy boldog legyél? – szinte már könyörgött.
- Boldog vagyok – válaszoltam. – Nagyon is. Soha nem voltam még ilyen boldog és ez miatta van.
- Trixi..
- Peti, azt hiszem nincs miről beszélnünk – mondtam egy kicsit keményebb hangon. – Menj el!
Még állt előttem egy darabig, majd lehajtott fejjel, kiment az ajtón. Csak remélni tudtam, hogy nem kavar többet és nem teszi tönkre ezt a napot.
- Jól vagy? - kérdezte Ash.
- Persze - jött az automatikus válaszom.
- Férjhez megyek, ahhoz akit szeretek, nem is lehetnék boldogabb - mosolyogtam.
Ekkor megint kopogtattak.
- Ki az? - kérdeztem.
- Kellan vagyok.
- Gyere be.
Mikor belépett, azt hittem menten elájul.
- Jól vagy? – rémült meg Ash is.
- Igen – makogta. – Trixi egyszerűen csodaszép vagy, mondta miközben megölelt.
- Te sírsz? – csúszott ki Ashley száján.
- Nem dehogy, csak valami belement a szemembe – hantázott Kellan.
- Szedd össze magad és legyél férfi! – utasította Ash.
- Az vagyok – közölte Kellan határozottan. – Megmutassam?
- Hagyd abba lökött – bökte oldalba. – Ez már Te vagy.
- Indulhatunk? – kérdezték egyszerre.
- Igen.
Így elindultunk, a ház előtt várt ránk a kocsi. Sehol egy paparazzi. Felsóhajtottam. Nem tudom hogyan, de most már tényleg nem volt semmi, ami tönkretehetné életem legszebb napját.
Kellan segített kiszállni a kocsiból én pedig belé karoltam.
- Készen állsz?
- Igen – mosolyogtam.
- Akkor móka indul – közölte vidáman.
A zene felcsendült, mi pedig elindultunk, Ashleyvel a nyomunkban.
Mikor megláttam Robot a szívem hevesebben kezdett verni, legszívesebben azonnal odaszaladtam volna.
- Nyugi kislány – tartott vissza a mellettem sétáló mackó. – Türelem.
Nem is kellett sokáig várnom és már ott álltam a férfi mellett, akit mindennél jobban szerettem. A szeme felragyogott és ennyit motyogott: gyönyörű vagy, mire én fülig pirultam.
Kellan adott két puszit és Robot is megölelte. Rob megfogta a kezemet, a pap pedig belekezdett.
A tudatomig nehezen jutott el, amit mondott, mert az előttem álló férfit figyeltem, de azt azért felfogtam, mikor meg kellett szólalnom:
Bele is kezdtem:
"Az élet rögös útján nekünk találkozni kellett,
hogy hitben, szeretetben éljünk mi egymás mellett.
Fogd meg hát kezemet, és én Veled megyek,
reád bízom magam, mert nagyon szeretlek."
Rob pedig ennyit mondott:
"Megfogom kezedet, s megígérem Neked,
hogy az élet rögös útján végig elkísérlek.
Boldogok leszünk, hisz én is szeretlek,
amíg szívem dobogni fog, hozzád mindig hű leszek."
Majd egymás ujjára húztuk a gyűrűt és a pap áldásával hitvesi csókban forrtunk össze. Ash ott pityergett mögöttem és elnézve a többieket, sokaknak meggyűlt a baja a sminkkel. A lagzi, legalább olyan eszméletlenre sikeredett, mint a party, amit Clare rendezett. Nem voltunk túl sokan. Rob családja, barátai, kollégái. A kávézóból a barátaim és két munkatársam, akikkel jól kijöttem. A hangulat mégis fergeteges volt. Rob újfent elkápráztatott tánctudásával.
- Hogyan? – súgtam a fülébe.
- Mit hogyan? – kérdezett vissza.
- Sehol egy paparazzi – válaszoltam. - Hogy csináltad?
- Ez legyen az én titkom – mosolygott sunyin.
Életem legszebb estéje volt, az új életem kezdete.
Felemeltem a fejem és a tekintetem találkozott egy gyönyörű szempárral, mely engem nézett. Arcomra akaratlanul is mosoly ült ki. Boldog voltam, révbe értem egy csodálatos férfi oldalán és tudtam, hogy ezentúl nincs mitől félnem.
Itt az utolsó fejezet. El sem hiszem, hogy vége, furcsa lesz nélküle, de ennek már itt volt az ideje.
Nagyon szépen köszönöm a sok komit és remélem jól szórakoztatok:)
Lenne egy nagy kérésem, akinek van kedve és ráér legyen olyan kedves és írjon a profilnál kint lévő mail címemre. Tervben van egy nagyszabású dolog és ehhez szeretnék segítséget(támogatást kérni). Hogy miről lenne szó, azt emailben mondanám el:)
Puszillak benneteket!
u.i: Köszönök mindent: a rendszeres olvasókat, a komikat a több mint 15000 látogatót:) Hálásan köszönöm:)
Az idő gyorsan telt és újra Londonban voltunk. Jó volt újra látni Rob családját, hiányoztak.
Este mikor már csak kettesben voltunk fogtam fel csak igazán, hogy másnap férjhez megyek.
- Valami baj van? – ölelt meg.
- Semmi – válaszoltam. – Csak most fogtam fel igazán, hogy holnap hozzád megyek.
- Nem akarod? – kérdezte szomorúan.
- Ne legyél buta, persze, hogy akarom – simogattam meg az arcát.
- Akkor jó – nyugtázta egy szívdöglesztő mosollyal.
Másnap minden olyan gyorsan történt. Ash egész nap rajtam dolgozott, hogy tökéletes legyek és mikor a tükör felé fordított, megállapítottam, hogy tökéletes munkát végzett.
- Gyönyörű vagy – motyogta a könnyeivel küszködve.
- Köszönök mindent – motyogtam és próbáltam nem sírni.
Ekkor kopogtattak.
- Igen – szólt ki Ash.
- Csak Lizzy vagyok – jött a válasz. – Trixi valaki szeretne veled beszélni.
- Kicsoda?
- Peti vagyok – hallottam az ismerős hangot.
Megállt bennem az ütő, de nem nagyon vacillálhattam, mert az ajtó ki is nyílt.
- Hogy kerülsz ide és egyáltalán honnan tudtad hol vagyok? – szegeztem neki a kérdéseket.
- Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezett vissza.
Ashley már ment volna ki a szobából, de megfogtam a kezét.
- Maradj - kértem.
- Ha valamit mondani akarsz, mondhatod a barátnőm előtt is – közöltem.
- Hát jó – fogott bele.
- Istenem olyan gyönyörű vagy - suttogta halkan.
- A lényeget, kérlek – kértem. – Miért jöttél?
- Hogy gondold át ezt az egészet, van más választásod is.
- Nem értem.
- Ne menj hozzá? - kérte.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Mert szeretlek és…
- Peti ne, kérlek..
- Ez az igazság – folytatta. - Szeretlek és boldoggá tehetlek, ha adsz egy esélyt. Boldogabb lehetnél, mint vele. Soha nem bántanálak. Trixi nekem te vagy a mindenem, már nagyon régóta, csak sose mertem elmondani.
Lehajtottam a fejem és nem szóltam egy szót sem.
- Trixi kérlek, gondold át.
- Menj el – suttogtam.
- Ne..
- Menj el!
- Miért nem adsz esélyt magadnak arra, hogy boldog legyél? – szinte már könyörgött.
- Boldog vagyok – válaszoltam. – Nagyon is. Soha nem voltam még ilyen boldog és ez miatta van.
- Trixi..
- Peti, azt hiszem nincs miről beszélnünk – mondtam egy kicsit keményebb hangon. – Menj el!
Még állt előttem egy darabig, majd lehajtott fejjel, kiment az ajtón. Csak remélni tudtam, hogy nem kavar többet és nem teszi tönkre ezt a napot.
- Jól vagy? - kérdezte Ash.
- Persze - jött az automatikus válaszom.
- Férjhez megyek, ahhoz akit szeretek, nem is lehetnék boldogabb - mosolyogtam.
Ekkor megint kopogtattak.
- Ki az? - kérdeztem.
- Kellan vagyok.
- Gyere be.
Mikor belépett, azt hittem menten elájul.
- Jól vagy? – rémült meg Ash is.
- Igen – makogta. – Trixi egyszerűen csodaszép vagy, mondta miközben megölelt.
- Te sírsz? – csúszott ki Ashley száján.
- Nem dehogy, csak valami belement a szemembe – hantázott Kellan.
- Szedd össze magad és legyél férfi! – utasította Ash.
- Az vagyok – közölte Kellan határozottan. – Megmutassam?
- Hagyd abba lökött – bökte oldalba. – Ez már Te vagy.
- Indulhatunk? – kérdezték egyszerre.
- Igen.
Így elindultunk, a ház előtt várt ránk a kocsi. Sehol egy paparazzi. Felsóhajtottam. Nem tudom hogyan, de most már tényleg nem volt semmi, ami tönkretehetné életem legszebb napját.
Kellan segített kiszállni a kocsiból én pedig belé karoltam.
- Készen állsz?
- Igen – mosolyogtam.
- Akkor móka indul – közölte vidáman.
A zene felcsendült, mi pedig elindultunk, Ashleyvel a nyomunkban.
Mikor megláttam Robot a szívem hevesebben kezdett verni, legszívesebben azonnal odaszaladtam volna.
- Nyugi kislány – tartott vissza a mellettem sétáló mackó. – Türelem.
Nem is kellett sokáig várnom és már ott álltam a férfi mellett, akit mindennél jobban szerettem. A szeme felragyogott és ennyit motyogott: gyönyörű vagy, mire én fülig pirultam.
Kellan adott két puszit és Robot is megölelte. Rob megfogta a kezemet, a pap pedig belekezdett.
A tudatomig nehezen jutott el, amit mondott, mert az előttem álló férfit figyeltem, de azt azért felfogtam, mikor meg kellett szólalnom:
Bele is kezdtem:
"Az élet rögös útján nekünk találkozni kellett,
hogy hitben, szeretetben éljünk mi egymás mellett.
Fogd meg hát kezemet, és én Veled megyek,
reád bízom magam, mert nagyon szeretlek."
Rob pedig ennyit mondott:
"Megfogom kezedet, s megígérem Neked,
hogy az élet rögös útján végig elkísérlek.
Boldogok leszünk, hisz én is szeretlek,
amíg szívem dobogni fog, hozzád mindig hű leszek."
Majd egymás ujjára húztuk a gyűrűt és a pap áldásával hitvesi csókban forrtunk össze. Ash ott pityergett mögöttem és elnézve a többieket, sokaknak meggyűlt a baja a sminkkel. A lagzi, legalább olyan eszméletlenre sikeredett, mint a party, amit Clare rendezett. Nem voltunk túl sokan. Rob családja, barátai, kollégái. A kávézóból a barátaim és két munkatársam, akikkel jól kijöttem. A hangulat mégis fergeteges volt. Rob újfent elkápráztatott tánctudásával.
- Hogyan? – súgtam a fülébe.
- Mit hogyan? – kérdezett vissza.
- Sehol egy paparazzi – válaszoltam. - Hogy csináltad?
- Ez legyen az én titkom – mosolygott sunyin.
Életem legszebb estéje volt, az új életem kezdete.
Felemeltem a fejem és a tekintetem találkozott egy gyönyörű szempárral, mely engem nézett. Arcomra akaratlanul is mosoly ült ki. Boldog voltam, révbe értem egy csodálatos férfi oldalán és tudtam, hogy ezentúl nincs mitől félnem.
2010. február 25., csütörtök
81. Közeleg, a vég és a kezdet
Sziasztok!
Megérkezett a folytatás, az utolsó előtti rész. Jó olvasást!
A komikat nagyon várom:)
Puszillak benneteket!
Az a pár nap, amit Londonban töltöttünk, hihetetlen gyorsan eltelt és még magamnak is alig mertem bevallani, de nagyon jól éreztem magam. Megszerettem Rob családját és ők is szerettek engem. Olyan kipihent voltam, mint még soha. Úgy éreztem feltöltődtem. A búcsúzkodás nehezen ment, de tudtam, hogy nem tart sokáig, elvégre nem sokára esküvő és az is itt lesz. Ott fog végződni minden, ahol kezdődött. Persze ez a vég számunkra egy új életet jelent, a közös életünk kezdetét. Mikor kézen fogva beléptünk a lakásomba, furcsa érzés fogott el. Hirtelen olyan idegennek éreztem, noha itt élek 8 éve. Üres volt, élettelen.
- Mi baj? – eszméltem fel Rob hangjára.
- Semmi - hazudtam.
- Trixi – szólt rám.
- Hát csak hiányzik a családod – magyaráztam. – Valahogy olyan üresnek érzem ezt a lakást. Túl csendes.
- Jaj kicsim – vigasztalt. – Nem sokára megint találkozol velük, még meg is unod őket – vigyorgott.
- Lökött – bújtam hozzá, de egyből jobb kedvem lett.
Kipakoltunk és elterültünk a kanapén.
- Trixi – szólalt meg egy kis idő múlva.
- Igen?
- Emlékszel még a partyra?
- Igen, miért?
- Hát csak – kezdett bele és egyből beugrott mire gondol.
- Nem csak a táncban vagy jó, igaz – vigyorogtam és adtam egy puszit az arcára. – Kíváncsi lennék miben még.
- Ha akarod, megmutatom – csókolt meg.
- Hát nem is tudom, gondolkodnom kell.
Furcsa tekintettel nézett rám és belőlem egyből kitört a nevetés.
- Látnod kellene az arcodat - cukkoltam.
- Még szép, hogy tudni akarom, mutasd.
Egyből felkapott és bevitt a szobába. Ahol pár perc múlva már ruhák nélkül mutatta be tudományát, ami nagyon is ínyemre volt. Hihetetlen, hogy mindig meg tud lepni, annyi oldala van, hogy már számolni se tudom. A karjaiban feküdtem ahol nem sokára el is nyomott az álom.
A napok hihetetlen gyorsasággal teltek. Rob nem vállalt semmi munkát az esküvőig, így minden percben velem volt és egyre jobban azt éreztem, soha nem akarom elengedni. Nem tudnék nélküle élni. Ashley továbbra is, mint egy búgócsiga, intézett mindent. Már az esküvő pontos dátuma is megvolt: április. 20.
A meghívók megérkezése után, szétküldözgettük őket, a kávézóba pedig személyesen vittük el. Úgy tűnt Tamás már teljesen megbékélt Robbal, jól elbeszélgettek, míg Timi kikérte a tanácsomat, hogy mit szeretnénk ajándékba és milyen ruhát vegyen. Mikor végeztünk, kéz a kézben andalogtunk haza.
Miközben azzal foglalatoskodtam, hogy összeüssek valami kaját, Rob olyat tett, amit nem szokott, netezett.
- Jól vagy? - kíváncsiskodtam.
- Miért? – kérdezett vissza.
- Nem szoktál internetezni.
- Tudom, csak kíváncsi voltam.
- Mire? – faggattam tovább.
- Hogy megússzuk-e felhajtás nélkül - magyarázta.
- Mit? – még mindig nem értettem.
- Az esküvőt – nézett fel.
- Tessék?
- Vannak fent „hírek” arról, hogy nősülök – mondta.
- De hogyan?
- Láttak benneteket Ashley-val kijönni a boltból ill. a gyűrűdet is sikerült lefényképezniük. Mindről itt vannak a képek - válaszolt.
Egyszerűen ledermedtem. Rob hátulról mögém jött és átölelt.
- Mi a baj? Így már nem akarod, igaz? – kérdezte szomorúan.
- Nem dehogy, nem erről van szó – magyaráztam. – Csak életem legszebb napját nem paparazzik vakujának kereszttüzében képzeltem el. Nem akarom, hogy ezt a csodás napot elrontsák.
- Nem fogják - mosolygott.
- Hogyan?
- Majd meglátod, nem engedem, az a nap csak rólunk fog szólni, megígérem.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Csókunkba a mobil csörgése zavart bele, mely kivételesen az enyém volt és nem Roberté.
Mikor megláttam ki keres, majdnem kiesett a készülék a kezemből.
- Baj van? – kérdezte Rob. – Ki az?
- Peti – nyögtem.
- Az a…– szűrte a fogai között.
- Rob, ne kérlek, a barátom volt - ennél a szónál egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
- Igen – szóltam bele a telefonba.
- Hozzámész, hogy lehetsz ilyen hülye? – hallottam az ideges hangot.
- Először is neked is szia – mondtam mérgesen. – Másodszor semmi közöd hozzá, ha férjhez megyek és honnan veszed, hogy igaz? Harmadszor pedig szeretem és ezen nem változtat semmi.
- Szóval igaz, tényleg hozzámész – állapította meg.
- Igen – közöltem kimérten.
- Nem értelek, megbántott, te nem láttad magad, de nagyon aggódtam miattad.
- De éreztem – vágtam közbe. - Nálam jobban senki nem tudja, milyen állapotban voltam, de az a múlt – suttogtam. – Szeretem és csak vele van jövőm és jelenem.
- Miért?
- Mit miért?
- Mert gazdag? – hangzott el a kíméletlen kérdés.
- Hogy gondolhatod ezt rólam? Ilyennek ismersz? – fakadtam ki. - Nem számít, hogy híres és az sem, hogy gazdag. Őt szeretem őt magát.
Peti pár percig hallgatott, már azt hittem közben lerakta, mikor megszólalt.
- Sajnálom.
- Én is.
- Fátylat borítunk a múltra? - kérdezte.
- Jó lenne, mindig is a barátomnak tekintettelek, de fájt, amiket a fejemhez vágtál.
- Tudom, ne haragudj.
- Tudod mit, ne beszéljünk róla többet.
- Akkor sok boldogságot nektek és mond meg neki, hogy sajnálom, hogy bevertem a képét - makogta.
- Megmondom.
- Vigyázz magadra - sóhajtotta.
- Te is.
- Szia.
- Szia.
- Mi volt? – hangzott el a kérdés Robtól.
- Bocsánatot kért tőlem és tőled is – vázoltam neki. – Sajnálja, hogy neked esett.
- De ugye nem hívtad meg? – jött a következő kérdés.
- Nem.
- Ne haragudj – kért elnézést. – Csak nem szívlelem.
- De nekem a barátom, igaz olyan már nem lesz, mint volt, de legalább megbeszéltük – makogtam, miközben Robhoz bújtam.
- Kicsim, hogy lehet ekkora szíved? – simogatta meg az arcomat.
- Így – motyogtam.
Egy kicsit könnyebb lett a lelkem, hogy valamennyire tisztáztuk a dolgokat Petivel, de sok dolgon nem változtatott. A viszonyunk soha nem lesz a régi. A hátralévő idő, mint a villám illant tova és az esküvőig már csak 3 nap volt.
Megérkezett a folytatás, az utolsó előtti rész. Jó olvasást!
A komikat nagyon várom:)
Puszillak benneteket!
Az a pár nap, amit Londonban töltöttünk, hihetetlen gyorsan eltelt és még magamnak is alig mertem bevallani, de nagyon jól éreztem magam. Megszerettem Rob családját és ők is szerettek engem. Olyan kipihent voltam, mint még soha. Úgy éreztem feltöltődtem. A búcsúzkodás nehezen ment, de tudtam, hogy nem tart sokáig, elvégre nem sokára esküvő és az is itt lesz. Ott fog végződni minden, ahol kezdődött. Persze ez a vég számunkra egy új életet jelent, a közös életünk kezdetét. Mikor kézen fogva beléptünk a lakásomba, furcsa érzés fogott el. Hirtelen olyan idegennek éreztem, noha itt élek 8 éve. Üres volt, élettelen.
- Mi baj? – eszméltem fel Rob hangjára.
- Semmi - hazudtam.
- Trixi – szólt rám.
- Hát csak hiányzik a családod – magyaráztam. – Valahogy olyan üresnek érzem ezt a lakást. Túl csendes.
- Jaj kicsim – vigasztalt. – Nem sokára megint találkozol velük, még meg is unod őket – vigyorgott.
- Lökött – bújtam hozzá, de egyből jobb kedvem lett.
Kipakoltunk és elterültünk a kanapén.
- Trixi – szólalt meg egy kis idő múlva.
- Igen?
- Emlékszel még a partyra?
- Igen, miért?
- Hát csak – kezdett bele és egyből beugrott mire gondol.
- Nem csak a táncban vagy jó, igaz – vigyorogtam és adtam egy puszit az arcára. – Kíváncsi lennék miben még.
- Ha akarod, megmutatom – csókolt meg.
- Hát nem is tudom, gondolkodnom kell.
Furcsa tekintettel nézett rám és belőlem egyből kitört a nevetés.
- Látnod kellene az arcodat - cukkoltam.
- Még szép, hogy tudni akarom, mutasd.
Egyből felkapott és bevitt a szobába. Ahol pár perc múlva már ruhák nélkül mutatta be tudományát, ami nagyon is ínyemre volt. Hihetetlen, hogy mindig meg tud lepni, annyi oldala van, hogy már számolni se tudom. A karjaiban feküdtem ahol nem sokára el is nyomott az álom.
A napok hihetetlen gyorsasággal teltek. Rob nem vállalt semmi munkát az esküvőig, így minden percben velem volt és egyre jobban azt éreztem, soha nem akarom elengedni. Nem tudnék nélküle élni. Ashley továbbra is, mint egy búgócsiga, intézett mindent. Már az esküvő pontos dátuma is megvolt: április. 20.
A meghívók megérkezése után, szétküldözgettük őket, a kávézóba pedig személyesen vittük el. Úgy tűnt Tamás már teljesen megbékélt Robbal, jól elbeszélgettek, míg Timi kikérte a tanácsomat, hogy mit szeretnénk ajándékba és milyen ruhát vegyen. Mikor végeztünk, kéz a kézben andalogtunk haza.
Miközben azzal foglalatoskodtam, hogy összeüssek valami kaját, Rob olyat tett, amit nem szokott, netezett.
- Jól vagy? - kíváncsiskodtam.
- Miért? – kérdezett vissza.
- Nem szoktál internetezni.
- Tudom, csak kíváncsi voltam.
- Mire? – faggattam tovább.
- Hogy megússzuk-e felhajtás nélkül - magyarázta.
- Mit? – még mindig nem értettem.
- Az esküvőt – nézett fel.
- Tessék?
- Vannak fent „hírek” arról, hogy nősülök – mondta.
- De hogyan?
- Láttak benneteket Ashley-val kijönni a boltból ill. a gyűrűdet is sikerült lefényképezniük. Mindről itt vannak a képek - válaszolt.
Egyszerűen ledermedtem. Rob hátulról mögém jött és átölelt.
- Mi a baj? Így már nem akarod, igaz? – kérdezte szomorúan.
- Nem dehogy, nem erről van szó – magyaráztam. – Csak életem legszebb napját nem paparazzik vakujának kereszttüzében képzeltem el. Nem akarom, hogy ezt a csodás napot elrontsák.
- Nem fogják - mosolygott.
- Hogyan?
- Majd meglátod, nem engedem, az a nap csak rólunk fog szólni, megígérem.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Csókunkba a mobil csörgése zavart bele, mely kivételesen az enyém volt és nem Roberté.
Mikor megláttam ki keres, majdnem kiesett a készülék a kezemből.
- Baj van? – kérdezte Rob. – Ki az?
- Peti – nyögtem.
- Az a…– szűrte a fogai között.
- Rob, ne kérlek, a barátom volt - ennél a szónál egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
- Igen – szóltam bele a telefonba.
- Hozzámész, hogy lehetsz ilyen hülye? – hallottam az ideges hangot.
- Először is neked is szia – mondtam mérgesen. – Másodszor semmi közöd hozzá, ha férjhez megyek és honnan veszed, hogy igaz? Harmadszor pedig szeretem és ezen nem változtat semmi.
- Szóval igaz, tényleg hozzámész – állapította meg.
- Igen – közöltem kimérten.
- Nem értelek, megbántott, te nem láttad magad, de nagyon aggódtam miattad.
- De éreztem – vágtam közbe. - Nálam jobban senki nem tudja, milyen állapotban voltam, de az a múlt – suttogtam. – Szeretem és csak vele van jövőm és jelenem.
- Miért?
- Mit miért?
- Mert gazdag? – hangzott el a kíméletlen kérdés.
- Hogy gondolhatod ezt rólam? Ilyennek ismersz? – fakadtam ki. - Nem számít, hogy híres és az sem, hogy gazdag. Őt szeretem őt magát.
Peti pár percig hallgatott, már azt hittem közben lerakta, mikor megszólalt.
- Sajnálom.
- Én is.
- Fátylat borítunk a múltra? - kérdezte.
- Jó lenne, mindig is a barátomnak tekintettelek, de fájt, amiket a fejemhez vágtál.
- Tudom, ne haragudj.
- Tudod mit, ne beszéljünk róla többet.
- Akkor sok boldogságot nektek és mond meg neki, hogy sajnálom, hogy bevertem a képét - makogta.
- Megmondom.
- Vigyázz magadra - sóhajtotta.
- Te is.
- Szia.
- Szia.
- Mi volt? – hangzott el a kérdés Robtól.
- Bocsánatot kért tőlem és tőled is – vázoltam neki. – Sajnálja, hogy neked esett.
- De ugye nem hívtad meg? – jött a következő kérdés.
- Nem.
- Ne haragudj – kért elnézést. – Csak nem szívlelem.
- De nekem a barátom, igaz olyan már nem lesz, mint volt, de legalább megbeszéltük – makogtam, miközben Robhoz bújtam.
- Kicsim, hogy lehet ekkora szíved? – simogatta meg az arcomat.
- Így – motyogtam.
Egy kicsit könnyebb lett a lelkem, hogy valamennyire tisztáztuk a dolgokat Petivel, de sok dolgon nem változtatott. A viszonyunk soha nem lesz a régi. A hátralévő idő, mint a villám illant tova és az esküvőig már csak 3 nap volt.
2010. február 23., kedd
80. A party
Sziasztok!
Itt a folytatás, jó olvasást!
Véleményeket kérnék!
Puszi mindenkinek!
- Gyönyörű vagy – motyogta halkan.
- Mindent köszönök – borultam a nyakába.
Így álltunk jó darabig és potyogtak a könnyeink. Ashley nagy nehezen erőt vett magán és visszaterelt, hogy öltözzek át és menjünk, mert a fiúk már biztosan kiakadtak merre vagyunk. Engedelmesen, mint egy kisgyerek elvonultam és kihámoztam magam a ruhából.
El sem hiszem, hogy mindez velem történik. Ahogy hámoztam magam kifelé a ruhából és a tükörbe néztem, egy ragyogó szemű lánnyal találtam magam szemben, aki valóban én voltam. Nagy nehezen kiszabadultam a ruhából és Ashley-vel karöltve elindultunk haza.
- Hol voltatok ilyen sokáig? – jöttek felénk a fiúk.
- Ne mondjátok, hogy nem ismeritek Ashleyt – morogtam – ha boltokat lát, nem lehet leállítani.
- Hiányoztál – vette el Rob a csomagokat a kezemből.
- Te is nekem – adtam egy puszit a szájára.
A nap hátralevő része gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy Rob karjaiban fekszem.
- Holnap lesz a party – motyogta csak úgy magának. – El is felejtettem.
- Rob..
- Tessék?
- Hány embert hívott meg anyukád? – kérdeztem halkan.
- Fogalmam sincs – jött a halk válasz -, de ahogy anyut ismerem egy egész sereget.
- Aha – többre nem futotta tőlem.
- Mi baj? – simogatta meg az arcomat.
- Semmi - füllentettem.
- És kik lesznek itt? – tettem fel a következő kérdést.
- Nem tudom kicsim – válaszolta őszintén. – Kérdezd meg anyut.
- Annyira nem fontos.
Rob ekkor hirtelen felkönyökölt mellettem és a szemembe nézett.
- Mi baj? – kérdezte nyomatékosan.
- Nincs baj – erősködtem.
- Trixi..
- Hát – hajtottam le a fejem. – Egy kicsit félek.
- Mitől?
- Nem tudom – suttogtam. - Sok ismeretlen ember.
- Ne félj – simogatta meg kedvesen az arcomat. – Nem engedem, hogy bántsanak.
- El is várom – vigyorogtam rá, majd adtam neki egy gyors csókot és visszahajtottam fejem a mellkasára.
Nem sokkal később elnyomott az álom.
Reggel újfent kipihentem ébredtem, egyetlen apró zavaró tényező volt csak, Rob nem volt sehol. Kimásztam az ágyból és lementem a konyhába, ahol már hatalmas sürgölődés fogadott. Clare és a lányok a konyhában tettek-vettek és Rob is ott lábatlankodott.
- Jó reggelt – hallottam egy eléggé álmos hangot mögülem.
- Szia Ash.
- Szia kincsem – ölelt át Rob hirtelen. – Észre se vettem, hogy itt vagy.
- Nagyon el voltál merülve – mosolyogtam rá.
Ashley-vel mi is csatlakoztunk a konyhában lévő kis csoporthoz és hasznossá tettük magunkat.
Az ételmennyiségből ítélve, amit elkészítettünk, Clare egy egész hadsereget hívott meg.
Mikor már majdnem mindennel készen voltunk, Ash kézen fogott és bocsánatot kérve a többiektől, hogy készülődnünk kell, felrángatott az emeletre.
- Irány a fürdő – adta ki a parancsot.
- Ash nem vagy az anyám, szerencsére – pimaszkodtam.
- Elég – csattant fel. – Ez a ti estétek Robbal, fogadj szépen szót.
Így engedelmesen elvonultam letusolni, mikor végeztem, hallottam, hogy közben már a többiek is nagyban készülődnek. Visszamentem Ashley-hez. A ruhák már kikészítve az ágyra, így bele is bújtam az enyémbe. Kiengedtem a hajamat és gondolván, hogy ennyi elég, lehuppantam az ágyra Ashley-re várva.
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? – nézett rám mérgesen mikor visszajött.
- Mit? - értetlenkedtem.
- Hogy így fogsz kinézni.
- Hogy? – még mindig nem érettem miről beszél. – Te választottad a ruhát.
- Nem is azzal van a baj – morgott. - A hajad, semmi smink.
- Na gyere – rángatott fel az ágyról és az asztalhoz ültetett, majd kezelésbe vett.
Nem láttam semmit abból, amit csinál, de bíztam benne, hogy nem viszi túlzásba. Mikor végzett elém tartott egy kisebb tükröt és így végre szemügyre vehettem magamat. Egy csinos, de nem túl kihívó sminket varázsolt rám és a hajam se állt még soha ilyen fenomenálisan.
- Ash te egy zseni vagy – mosolyogtam rá.
- Tudom – vigyorgott elégedetten.
Miután velem végzett ő is felöltözött, elvégezte az utolsó simításokat magán, majd belém karolt és elindultunk a nappali felé, ahol már hatalmas tömeg várt minket. Majdnem minden vendég megérkezett.
- Jézusom, ennyi ember – rémüldöztem.
- Nyugi, lélegezz, nem lesz baj – nyugtatott Ash, ám ekkor meglátta Kellant, akinek hatalmas vigyor ült ki az arcára és elindult felé, engem otthagyva a lépcsőn.
Vettem egy mély levegőt és újból megindultam lefelé. Lassan haladtam, ám ekkor a számomra legkedvesebb arc felém fordult és mikor meglátott, mosolyogva jött oda hozzám.
- Gyönyörű vagy – makogta és nyomott egy puszit a homlokomra, mire egy kis csoport felől kuncogást hallottam.
Rob hátranézett és mosolyogva nyugtázta a dolgokat.
- Gyere – nyújtotta a kezét és immár ketten megindultunk a tömeg felé.
Már nem féltem, mellettem volt és minden félelmemet elűzte, biztonságban voltam. Mindenkinek bemutatott, akit eddig nem ismertem, de szerencsére ismerős arcok is felbukkantak. Néhány kollégája, akikkel már találkoztam. Legutoljára egy kis csoportot hagyott, majd mikor hozzájuk értünk, mind a három srác felénk fordult.
- Szóval ő lenne az – mondta az egyik széles vigyorral a képén.
- Meg kell hagyni megfogtad az isten lábát haver – verte vállba egy másik.
- Srácok – kezdett bele Rob. – Ő a menyasszonyom, Trixi.
- Ők pedig: Tom, Bobby és Marcus – mutatott végig a srácokon.
- Sziasztok – motyogtam halkan.
- Meg kell hagyni, nem rossz ízlésed van – ugratta Tom. – Kevés ilyen jó csaj van.
- Hagyd abba - szólt rá Rob. – Ő már foglalt.
- Nyugi, nem harapunk, még ha néha ugatunk is – súgta a fülembe Bobby.
- Ők már csak ilyenek – sóhajtotta Rob -, de a legjobb barátaim.
- Akik nagyon örülnek neki, hogy végre benőtt a fejed lágya – közölte Marcus. – Vigyázz erre a lányra.
- Hidd el fogok – szorított magához Rob és adott egy puszit az arcomra.
Az este további része hihetetlen jó hangulatban telt. Magamnak is nehezen mertem bevallani, de élveztem és jól éreztem magam. Rob barátai kedves srácok, csak pia ne kerüljön a kezükbe, mert akkor hajlamosak össze-vissza beszélni, bár jobban belegondolva ki nem. Kellan elhatározta, hogy megtáncoltat, amit nagyon élveztem és persze a példáján felbuzdulva Rob se volt rest és elkápráztatott, nem csak engem, egy hihetetlen tánccal.
- Nem is tudtam, hogy ennyire jó táncos vagy – suttogtam a fülébe.
- És nem csak ebben vagyok jó – vigyorgott.
- Majd otthon megmutatod miben még – játszottam tovább, amit elkezdett.
- Alig várom.
Nagyon élveztem a partyt és nem is nagyon akartam, hogy vége legyen, ami persze elkerülhetetlen volt. Így mikor az utolsó vendég is távozott, mi is a szoba felé vettük az irányt. Mikor leültem az ágyra, akkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen mennyire fáradt vagyok. Kimerítő nap volt, de egy pillanatát sem cserélném el.
- Fáradt vagy? – Rob hangja rángatott vissza a valóságba.
- Egy kicsit – füllentettem.
- Jól vagy?
- Soha jobban – mosolyogtam. – Nagyon jól éreztem magam.
- Ennek örülök – mondta egy apró csók kíséretében.
Átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, Rob is így tett és ágyba bújtunk. Nem kellett sok és mind a ketten az igazak álmát aludtuk.
Itt a folytatás, jó olvasást!
Véleményeket kérnék!
Puszi mindenkinek!
- Gyönyörű vagy – motyogta halkan.
- Mindent köszönök – borultam a nyakába.
Így álltunk jó darabig és potyogtak a könnyeink. Ashley nagy nehezen erőt vett magán és visszaterelt, hogy öltözzek át és menjünk, mert a fiúk már biztosan kiakadtak merre vagyunk. Engedelmesen, mint egy kisgyerek elvonultam és kihámoztam magam a ruhából.
El sem hiszem, hogy mindez velem történik. Ahogy hámoztam magam kifelé a ruhából és a tükörbe néztem, egy ragyogó szemű lánnyal találtam magam szemben, aki valóban én voltam. Nagy nehezen kiszabadultam a ruhából és Ashley-vel karöltve elindultunk haza.
- Hol voltatok ilyen sokáig? – jöttek felénk a fiúk.
- Ne mondjátok, hogy nem ismeritek Ashleyt – morogtam – ha boltokat lát, nem lehet leállítani.
- Hiányoztál – vette el Rob a csomagokat a kezemből.
- Te is nekem – adtam egy puszit a szájára.
A nap hátralevő része gyorsan eltelt és azon kaptam magam, hogy Rob karjaiban fekszem.
- Holnap lesz a party – motyogta csak úgy magának. – El is felejtettem.
- Rob..
- Tessék?
- Hány embert hívott meg anyukád? – kérdeztem halkan.
- Fogalmam sincs – jött a halk válasz -, de ahogy anyut ismerem egy egész sereget.
- Aha – többre nem futotta tőlem.
- Mi baj? – simogatta meg az arcomat.
- Semmi - füllentettem.
- És kik lesznek itt? – tettem fel a következő kérdést.
- Nem tudom kicsim – válaszolta őszintén. – Kérdezd meg anyut.
- Annyira nem fontos.
Rob ekkor hirtelen felkönyökölt mellettem és a szemembe nézett.
- Mi baj? – kérdezte nyomatékosan.
- Nincs baj – erősködtem.
- Trixi..
- Hát – hajtottam le a fejem. – Egy kicsit félek.
- Mitől?
- Nem tudom – suttogtam. - Sok ismeretlen ember.
- Ne félj – simogatta meg kedvesen az arcomat. – Nem engedem, hogy bántsanak.
- El is várom – vigyorogtam rá, majd adtam neki egy gyors csókot és visszahajtottam fejem a mellkasára.
Nem sokkal később elnyomott az álom.
Reggel újfent kipihentem ébredtem, egyetlen apró zavaró tényező volt csak, Rob nem volt sehol. Kimásztam az ágyból és lementem a konyhába, ahol már hatalmas sürgölődés fogadott. Clare és a lányok a konyhában tettek-vettek és Rob is ott lábatlankodott.
- Jó reggelt – hallottam egy eléggé álmos hangot mögülem.
- Szia Ash.
- Szia kincsem – ölelt át Rob hirtelen. – Észre se vettem, hogy itt vagy.
- Nagyon el voltál merülve – mosolyogtam rá.
Ashley-vel mi is csatlakoztunk a konyhában lévő kis csoporthoz és hasznossá tettük magunkat.
Az ételmennyiségből ítélve, amit elkészítettünk, Clare egy egész hadsereget hívott meg.
Mikor már majdnem mindennel készen voltunk, Ash kézen fogott és bocsánatot kérve a többiektől, hogy készülődnünk kell, felrángatott az emeletre.
- Irány a fürdő – adta ki a parancsot.
- Ash nem vagy az anyám, szerencsére – pimaszkodtam.
- Elég – csattant fel. – Ez a ti estétek Robbal, fogadj szépen szót.
Így engedelmesen elvonultam letusolni, mikor végeztem, hallottam, hogy közben már a többiek is nagyban készülődnek. Visszamentem Ashley-hez. A ruhák már kikészítve az ágyra, így bele is bújtam az enyémbe. Kiengedtem a hajamat és gondolván, hogy ennyi elég, lehuppantam az ágyra Ashley-re várva.
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? – nézett rám mérgesen mikor visszajött.
- Mit? - értetlenkedtem.
- Hogy így fogsz kinézni.
- Hogy? – még mindig nem érettem miről beszél. – Te választottad a ruhát.
- Nem is azzal van a baj – morgott. - A hajad, semmi smink.
- Na gyere – rángatott fel az ágyról és az asztalhoz ültetett, majd kezelésbe vett.
Nem láttam semmit abból, amit csinál, de bíztam benne, hogy nem viszi túlzásba. Mikor végzett elém tartott egy kisebb tükröt és így végre szemügyre vehettem magamat. Egy csinos, de nem túl kihívó sminket varázsolt rám és a hajam se állt még soha ilyen fenomenálisan.
- Ash te egy zseni vagy – mosolyogtam rá.
- Tudom – vigyorgott elégedetten.
Miután velem végzett ő is felöltözött, elvégezte az utolsó simításokat magán, majd belém karolt és elindultunk a nappali felé, ahol már hatalmas tömeg várt minket. Majdnem minden vendég megérkezett.
- Jézusom, ennyi ember – rémüldöztem.
- Nyugi, lélegezz, nem lesz baj – nyugtatott Ash, ám ekkor meglátta Kellant, akinek hatalmas vigyor ült ki az arcára és elindult felé, engem otthagyva a lépcsőn.
Vettem egy mély levegőt és újból megindultam lefelé. Lassan haladtam, ám ekkor a számomra legkedvesebb arc felém fordult és mikor meglátott, mosolyogva jött oda hozzám.
- Gyönyörű vagy – makogta és nyomott egy puszit a homlokomra, mire egy kis csoport felől kuncogást hallottam.
Rob hátranézett és mosolyogva nyugtázta a dolgokat.
- Gyere – nyújtotta a kezét és immár ketten megindultunk a tömeg felé.
Már nem féltem, mellettem volt és minden félelmemet elűzte, biztonságban voltam. Mindenkinek bemutatott, akit eddig nem ismertem, de szerencsére ismerős arcok is felbukkantak. Néhány kollégája, akikkel már találkoztam. Legutoljára egy kis csoportot hagyott, majd mikor hozzájuk értünk, mind a három srác felénk fordult.
- Szóval ő lenne az – mondta az egyik széles vigyorral a képén.
- Meg kell hagyni megfogtad az isten lábát haver – verte vállba egy másik.
- Srácok – kezdett bele Rob. – Ő a menyasszonyom, Trixi.
- Ők pedig: Tom, Bobby és Marcus – mutatott végig a srácokon.
- Sziasztok – motyogtam halkan.
- Meg kell hagyni, nem rossz ízlésed van – ugratta Tom. – Kevés ilyen jó csaj van.
- Hagyd abba - szólt rá Rob. – Ő már foglalt.
- Nyugi, nem harapunk, még ha néha ugatunk is – súgta a fülembe Bobby.
- Ők már csak ilyenek – sóhajtotta Rob -, de a legjobb barátaim.
- Akik nagyon örülnek neki, hogy végre benőtt a fejed lágya – közölte Marcus. – Vigyázz erre a lányra.
- Hidd el fogok – szorított magához Rob és adott egy puszit az arcomra.
Az este további része hihetetlen jó hangulatban telt. Magamnak is nehezen mertem bevallani, de élveztem és jól éreztem magam. Rob barátai kedves srácok, csak pia ne kerüljön a kezükbe, mert akkor hajlamosak össze-vissza beszélni, bár jobban belegondolva ki nem. Kellan elhatározta, hogy megtáncoltat, amit nagyon élveztem és persze a példáján felbuzdulva Rob se volt rest és elkápráztatott, nem csak engem, egy hihetetlen tánccal.
- Nem is tudtam, hogy ennyire jó táncos vagy – suttogtam a fülébe.
- És nem csak ebben vagyok jó – vigyorgott.
- Majd otthon megmutatod miben még – játszottam tovább, amit elkezdett.
- Alig várom.
Nagyon élveztem a partyt és nem is nagyon akartam, hogy vége legyen, ami persze elkerülhetetlen volt. Így mikor az utolsó vendég is távozott, mi is a szoba felé vettük az irányt. Mikor leültem az ágyra, akkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen mennyire fáradt vagyok. Kimerítő nap volt, de egy pillanatát sem cserélném el.
- Fáradt vagy? – Rob hangja rángatott vissza a valóságba.
- Egy kicsit – füllentettem.
- Jól vagy?
- Soha jobban – mosolyogtam. – Nagyon jól éreztem magam.
- Ennek örülök – mondta egy apró csók kíséretében.
Átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, Rob is így tett és ágyba bújtunk. Nem kellett sok és mind a ketten az igazak álmát aludtuk.
2010. február 21., vasárnap
2010. február 20., szombat
79. Kerek a világ
Sziasztok!
Több, mint 15000 látogató, nagyon-nagyon köszönöm!
Itt is az új feji, amihez jó szórakozást!:)
A komikat most is nagyon várom:)
Puszillak benneteket!
Egy darabig, így maradtunk. Magamnak sem tudom megfogalmazni, mekkora kő esett le a szívemről. Richard végre elfogadott. Otthon voltam, olyan emberek vettek körül, akik tényleg szeretnek.
- Menjünk vissza – mosolygott rám, az ember, akit most már apámnak tekintettem.
Az ajtó nyitódására a kint lévők egyszerre kapták fel a fejüket és mikor Rob meglátta a mosolyomat és csillogó szememet, már tudta, hogy nincs semmi baj. Visszamentem hát hozzá és az ölébe fészkeltem magam, ami láthatólag senkit sem zavart.
- Mondtam én, hogy nem lesz semmi baj – súgta a fülembe. – Szeretlek.
- Én is téged – suttogtam én is halkan.
Még hosszasan beszélgettünk. Megismertem Rob testvéreit is és végre Richard is aktívan bekapcsolódott a beszélgetésbe és látszott rajta, hogy örül és roppant büszke a fiára.
- Gyerekek, pihenjetek, biztos nagyon fáradtak vagytok – szólalt meg Clare.
- De még korán van – zsörtölődött Lizzy.
- Ugyan – korholta le az anyja. – Holnap is lesz nap. Pihenniük kell!
Elkezdett minket az emelet felé terelni. Úgy szorítottam Rob kezét, mintha ezen múlna, hogy ne fulladjak meg. Az emeleten megálltunk egy ajtó előtt.
- Jó éjt gyerekek! – búcsúzott.
- Jó éjt! – mondtuk egyszerre.
Rob kinyitotta az ajtót és előreengedett. Beléptem és mielőtt megszólalt volna, egyből tudtam, hogy az ő szobája.
- Hát igen – motyogta zavartan. – Látszik, hogy az enyém.
- Ne butáskodj – öleltem meg. – Ez így tökéletes.
A szobát nagynak jóindulattal sem lehetett nevezni. Mindenfelé hangszerek voltak, az asztalon pedig képek, 4 srácról.
- A barátaim – ölelt át hátulról, mikor meglátta, hogy a képeket nézem. – Hamarosan őket is megismered.
- Tényleg?
- Aha, vagy nem akarod?
- Olyan lökött tudsz néha lenni – csókoltam meg.
- Ha ezzel jár, akkor sűrűbben teszem – kacérkodott.
- Szemtelen – vertem vállba és megpróbáltam kimászni a karjai közül, de nem engedett, hanem újra megcsókolt.
Azt is elfelejtettem, hogy mit akartam, csak ő létezett és én, semmi és senki más. Hosszan kényeztették ajkaink egymást, míg Rob oldalra dőlt magával rántva és az ágyon landoltunk.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer - mérgelődtem.
- Mit? – nézett rám ártatlanul.
- Megijedtem.
- Ne haragudj – pislogott kiskutya szemekkel.
- Merre van a fürdő? – kérdeztem pár perc múlva.
- Megmutatom – vigyorgott, mint egy lelkes kiscserkész.
- Aztán ne hagyj sokáig magamra – csókolt meg az ajtóban.
- Nem foglak, ígérem.
Gyors letusoltam és vissza is mentem Robhoz. Engem követve ő is felfrissült, én pedig az ágyon elterülve vártam, hogy visszatérjen. Mikor belépett az ajtón, kaján vigyor ült ki a képére. Villám sebességgel bevágódott mellém és ajkaimat vette birtokba, miközben megpróbálta lehámozni rólam a pólót.
- Nem kellene – toltam el magamtól.
- Miért?
- Anyukádék, a nővéreid nem elég indok? – vontam fel a szemöldököm.
Erre durcásan átfordult a másik oldalára.
- Na ne durcizz! – bújtam hozzá.
Neki se kellett több, átölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Így aludtunk el. Reggel teljesen frissen, kipihenten ébredtem. Rob olyan édesen aludt még. Óvatosan kimásztam az ágyból és sikerült anélkül kijutnom a szobából, hogy felébresztettem volna. Mivel hangokat hallottam lentről, elindultam a zajok irányába. Meg is találtam a hangforrást, Clare ügyködött a konyhában.
- Jó reggelt! – köszöntem.
- Szia aranyom! – köszöntött ő is.
- Segíthetek? - kérdeztem.
- Nem szükséges – válaszolta egyből.
- De szeretnék.
- Rendben – adta meg magát.
Így részt vettem a reggeli készítésben, miközben jót csevegtem a pótanyukámmal.
Nem is tudtam, hogy ilyen érzés, mikor az embernek van anyukája. Szerencsések, akiktől nem veszik el.
- Hát te hová tűntél? – jelent meg Rob a lépcsőn, olyan kusza hajjal, hogy pumukli is megirigyelhette volna.
- Felébredtem, de nem akartalak felkelteni, így lejöttem segíteni a mamádnak - magyaráztam.
- Ilyet többet ne csinálj – ölelt meg.
- Tessék?
- Azt, hogy nem vagy mellettem – adta a tudtomra.
- Sajnálom – adtam gyors egy puszit a szájára.
- Mindjárt kész a reggeli fiacskám – mosolygott Clare.
- Egy tündér vagy anya – puszilta meg Rob.
- Mindketten azok vagytok – jött vissza hozzám és engem is homlokon csókolt.
Lassan felébredt a ház többi lakója is és jóízűen, megreggeliztünk, majd bevonultunk a nappaliba beszélgetni.
- Mi a tervetek mára? – kérdezte Victoria.
- Nem tudom, igazság szerint nem terveztünk semmit – mondta Rob.
A csevegést a csengő hangja szakította félbe. Clare gyorsan felpattant és elindult az ajtó felé.
- Gyertek, gyertek, hallottuk, ahogy beljebb invitál valakiket, majd megjelent Ashley és Kellan.
- Hát ti? – ragyogott fel Rob szeme és elindult feléjük.
- Anyukád hívott meg minket – válaszolta Ash. - A partyra.
- El is felejtettem – hajtotta le a fejét Rob.
Miután mindenkit köszöntöttek Ash és Kellan is helyet foglaltak, persze Ashley mellém ült.
- Csajszi – borult a nyakamba. – El kell mennünk majd ruhát venni a partyra.
- Szívesen elkísérlek.
- Neked is veszünk ruhát - közölte.
- De nem kell - tiltakoztam.
- Elég – korholt le. - Erről nem vitatkozok.
- Amúgy is – folytatta. – Meg kell beszélnünk az esküvőt.
- Tudod mit, holnap elmegyünk vásárolni és egyben felpróbálod a ruhát is, amit kinéztem.
- Rendben - nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy nincs értelme.
Ekkor Ashley hirtelen felpattant és karon fogva Robertet elkezdte kirángatni a nappaliból.
- Hová mentek? – csúszott ki a számon és a hangom egy kicsit remegett.
- Nyugi, nem rabolom el és azt sem hagyom, hogy az ufók elvigyék – kuncogott Ash.
- Hahaha – nyújtottam rá a nyelvem.
- Csak beszélnem kell vele - vigyorgott.
Kellan addig áthelyezkedett mellém. Imádtam ezt a hatalmas mackót, ha lett volna testvérem, örültem volna, ha olyan, mint ő.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Remekül.
- És te? – kérdeztem vissza.
- Csak a szokásos – rántotta meg a vállá.t – Fotózások, filmek – viszont most egy kis pihi.
- Rátok fér a lazítás – mosolyogtam rá.
Nem telt bele sok idő és visszatért a két elcsatangolt bárányka. Rob visszaült mellém, Ash pedig Kellan mellé.
A nap villámgyorsan eltelt, sőt az éjszaka is és azon kaptam magam, hogy másnap már Ashley-vel mászkáltunk a városban, egyik üzletből ki a másikba be effektust követve. Talált magának egy gyönyörű lila térdig érő pánt nélküli ruhát és persze nem bírtam lebeszélni arról a tervéről, hogy nekem is vennünk kell valami hacukát. Meg is találta a számomra megfelelő darabot, egy tengerkék gyönyörű estélyi személyében.
- Tökéletes –nyugtázta elégedetten.
- Ash olyan vagy – morogtam, mikor már a csomagokkal a kezünkben léptünk be, reményeim szerint az utolsó boltba. Mikor megláttam a szebbnél szebb menyasszonyi ruhákat, kisebb fajta sokk ért.
- Erre – fogta meg a kezem Ash és elrángatott a bolt hátuljába.
- Mit szólsz? – kérdezte, mikor megláttam a ruhát.
- Ash…ez - dadogtam.
- Nem tetszik? – kérdezte lefelé görbülő szájjal.
- Gyönyörű – borultam a nyakába.
- Menj próbáld fel! – nógatott – ha nem jó a méret, átalakítják.
Bevonultam az öltözőbe és felpróbáltam a ruhát, tökéletesen passzolt. Kiléptem, hogy Ashley-nek is megmutassam.
Mikor meglátott, könnyek gyűltek a szemében.
Több, mint 15000 látogató, nagyon-nagyon köszönöm!
Itt is az új feji, amihez jó szórakozást!:)
A komikat most is nagyon várom:)
Puszillak benneteket!
Egy darabig, így maradtunk. Magamnak sem tudom megfogalmazni, mekkora kő esett le a szívemről. Richard végre elfogadott. Otthon voltam, olyan emberek vettek körül, akik tényleg szeretnek.
- Menjünk vissza – mosolygott rám, az ember, akit most már apámnak tekintettem.
Az ajtó nyitódására a kint lévők egyszerre kapták fel a fejüket és mikor Rob meglátta a mosolyomat és csillogó szememet, már tudta, hogy nincs semmi baj. Visszamentem hát hozzá és az ölébe fészkeltem magam, ami láthatólag senkit sem zavart.
- Mondtam én, hogy nem lesz semmi baj – súgta a fülembe. – Szeretlek.
- Én is téged – suttogtam én is halkan.
Még hosszasan beszélgettünk. Megismertem Rob testvéreit is és végre Richard is aktívan bekapcsolódott a beszélgetésbe és látszott rajta, hogy örül és roppant büszke a fiára.
- Gyerekek, pihenjetek, biztos nagyon fáradtak vagytok – szólalt meg Clare.
- De még korán van – zsörtölődött Lizzy.
- Ugyan – korholta le az anyja. – Holnap is lesz nap. Pihenniük kell!
Elkezdett minket az emelet felé terelni. Úgy szorítottam Rob kezét, mintha ezen múlna, hogy ne fulladjak meg. Az emeleten megálltunk egy ajtó előtt.
- Jó éjt gyerekek! – búcsúzott.
- Jó éjt! – mondtuk egyszerre.
Rob kinyitotta az ajtót és előreengedett. Beléptem és mielőtt megszólalt volna, egyből tudtam, hogy az ő szobája.
- Hát igen – motyogta zavartan. – Látszik, hogy az enyém.
- Ne butáskodj – öleltem meg. – Ez így tökéletes.
A szobát nagynak jóindulattal sem lehetett nevezni. Mindenfelé hangszerek voltak, az asztalon pedig képek, 4 srácról.
- A barátaim – ölelt át hátulról, mikor meglátta, hogy a képeket nézem. – Hamarosan őket is megismered.
- Tényleg?
- Aha, vagy nem akarod?
- Olyan lökött tudsz néha lenni – csókoltam meg.
- Ha ezzel jár, akkor sűrűbben teszem – kacérkodott.
- Szemtelen – vertem vállba és megpróbáltam kimászni a karjai közül, de nem engedett, hanem újra megcsókolt.
Azt is elfelejtettem, hogy mit akartam, csak ő létezett és én, semmi és senki más. Hosszan kényeztették ajkaink egymást, míg Rob oldalra dőlt magával rántva és az ágyon landoltunk.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer - mérgelődtem.
- Mit? – nézett rám ártatlanul.
- Megijedtem.
- Ne haragudj – pislogott kiskutya szemekkel.
- Merre van a fürdő? – kérdeztem pár perc múlva.
- Megmutatom – vigyorgott, mint egy lelkes kiscserkész.
- Aztán ne hagyj sokáig magamra – csókolt meg az ajtóban.
- Nem foglak, ígérem.
Gyors letusoltam és vissza is mentem Robhoz. Engem követve ő is felfrissült, én pedig az ágyon elterülve vártam, hogy visszatérjen. Mikor belépett az ajtón, kaján vigyor ült ki a képére. Villám sebességgel bevágódott mellém és ajkaimat vette birtokba, miközben megpróbálta lehámozni rólam a pólót.
- Nem kellene – toltam el magamtól.
- Miért?
- Anyukádék, a nővéreid nem elég indok? – vontam fel a szemöldököm.
Erre durcásan átfordult a másik oldalára.
- Na ne durcizz! – bújtam hozzá.
Neki se kellett több, átölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Így aludtunk el. Reggel teljesen frissen, kipihenten ébredtem. Rob olyan édesen aludt még. Óvatosan kimásztam az ágyból és sikerült anélkül kijutnom a szobából, hogy felébresztettem volna. Mivel hangokat hallottam lentről, elindultam a zajok irányába. Meg is találtam a hangforrást, Clare ügyködött a konyhában.
- Jó reggelt! – köszöntem.
- Szia aranyom! – köszöntött ő is.
- Segíthetek? - kérdeztem.
- Nem szükséges – válaszolta egyből.
- De szeretnék.
- Rendben – adta meg magát.
Így részt vettem a reggeli készítésben, miközben jót csevegtem a pótanyukámmal.
Nem is tudtam, hogy ilyen érzés, mikor az embernek van anyukája. Szerencsések, akiktől nem veszik el.
- Hát te hová tűntél? – jelent meg Rob a lépcsőn, olyan kusza hajjal, hogy pumukli is megirigyelhette volna.
- Felébredtem, de nem akartalak felkelteni, így lejöttem segíteni a mamádnak - magyaráztam.
- Ilyet többet ne csinálj – ölelt meg.
- Tessék?
- Azt, hogy nem vagy mellettem – adta a tudtomra.
- Sajnálom – adtam gyors egy puszit a szájára.
- Mindjárt kész a reggeli fiacskám – mosolygott Clare.
- Egy tündér vagy anya – puszilta meg Rob.
- Mindketten azok vagytok – jött vissza hozzám és engem is homlokon csókolt.
Lassan felébredt a ház többi lakója is és jóízűen, megreggeliztünk, majd bevonultunk a nappaliba beszélgetni.
- Mi a tervetek mára? – kérdezte Victoria.
- Nem tudom, igazság szerint nem terveztünk semmit – mondta Rob.
A csevegést a csengő hangja szakította félbe. Clare gyorsan felpattant és elindult az ajtó felé.
- Gyertek, gyertek, hallottuk, ahogy beljebb invitál valakiket, majd megjelent Ashley és Kellan.
- Hát ti? – ragyogott fel Rob szeme és elindult feléjük.
- Anyukád hívott meg minket – válaszolta Ash. - A partyra.
- El is felejtettem – hajtotta le a fejét Rob.
Miután mindenkit köszöntöttek Ash és Kellan is helyet foglaltak, persze Ashley mellém ült.
- Csajszi – borult a nyakamba. – El kell mennünk majd ruhát venni a partyra.
- Szívesen elkísérlek.
- Neked is veszünk ruhát - közölte.
- De nem kell - tiltakoztam.
- Elég – korholt le. - Erről nem vitatkozok.
- Amúgy is – folytatta. – Meg kell beszélnünk az esküvőt.
- Tudod mit, holnap elmegyünk vásárolni és egyben felpróbálod a ruhát is, amit kinéztem.
- Rendben - nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy nincs értelme.
Ekkor Ashley hirtelen felpattant és karon fogva Robertet elkezdte kirángatni a nappaliból.
- Hová mentek? – csúszott ki a számon és a hangom egy kicsit remegett.
- Nyugi, nem rabolom el és azt sem hagyom, hogy az ufók elvigyék – kuncogott Ash.
- Hahaha – nyújtottam rá a nyelvem.
- Csak beszélnem kell vele - vigyorgott.
Kellan addig áthelyezkedett mellém. Imádtam ezt a hatalmas mackót, ha lett volna testvérem, örültem volna, ha olyan, mint ő.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Remekül.
- És te? – kérdeztem vissza.
- Csak a szokásos – rántotta meg a vállá.t – Fotózások, filmek – viszont most egy kis pihi.
- Rátok fér a lazítás – mosolyogtam rá.
Nem telt bele sok idő és visszatért a két elcsatangolt bárányka. Rob visszaült mellém, Ash pedig Kellan mellé.
A nap villámgyorsan eltelt, sőt az éjszaka is és azon kaptam magam, hogy másnap már Ashley-vel mászkáltunk a városban, egyik üzletből ki a másikba be effektust követve. Talált magának egy gyönyörű lila térdig érő pánt nélküli ruhát és persze nem bírtam lebeszélni arról a tervéről, hogy nekem is vennünk kell valami hacukát. Meg is találta a számomra megfelelő darabot, egy tengerkék gyönyörű estélyi személyében.
- Tökéletes –nyugtázta elégedetten.
- Ash olyan vagy – morogtam, mikor már a csomagokkal a kezünkben léptünk be, reményeim szerint az utolsó boltba. Mikor megláttam a szebbnél szebb menyasszonyi ruhákat, kisebb fajta sokk ért.
- Erre – fogta meg a kezem Ash és elrángatott a bolt hátuljába.
- Mit szólsz? – kérdezte, mikor megláttam a ruhát.
- Ash…ez - dadogtam.
- Nem tetszik? – kérdezte lefelé görbülő szájjal.
- Gyönyörű – borultam a nyakába.
- Menj próbáld fel! – nógatott – ha nem jó a méret, átalakítják.
Bevonultam az öltözőbe és felpróbáltam a ruhát, tökéletesen passzolt. Kiléptem, hogy Ashley-nek is megmutassam.
Mikor meglátott, könnyek gyűltek a szemében.
2010. február 17., szerda
78. London, a kezdet kezdete
Sziasztok!
Itt is a folytatás, jó szórakozást!
Kiderül, hogy Rob apukával, hogyan alakulnak a dolgok...
A komikat most is várom:)
Puszillak benneteket!
A repülő út is jóformán csak pár percnek tűnt és azon kaptam magam, hogy a reptéren állunk, ami itt is viszonylag nyugodt volt, csak két kislány jött oda, aláírásért. Röviddel ezután pedig már egy taxiban ültünk és Rob szüleinek háza felé vettük az irányt. Úgy éreztem a gombóc a torkomban duplájára nőtt.
- Ne félj, nem lesz semmi baj! – suttogta Rob és lehet egy apró csókot az ajkaimra.
- Miért laktok ilyen közel a reptérhez? – kérdeztem idegesen, mikor a taxi megállt.
- Nyugalom szerelmem! – próbált nyugtatni.
Mikor kiszálltunk a kocsiból, két ember közeledett felénk, vagyis inkább szaladtak.
- Végre itt vagytok! – kiabálták egyszerre és Rob nyakába borultak.
- Trixi, ők itt Victoria és Lizzy – mutatta be őket Rob.
- Ő pedig…
- A lány, aki az ujjai köré csavart – csiripelték egyszerre.
- Alig vártuk, hogy megismerhessünk végre – mondta Victoria.
És már belém is karoltak és elkezdtek befelé húzni. Rob keze után nyúltam, de Lizzy elrántotta.
- Ugyan már, annyit turbékolhattok, amennyit akartok, nekünk is kijár egy kicsi ebből a lányból, meg akarjuk ismerni - közölte.
- Nyugi, nem harapunk – súgta a fülembe.
És már be is léptek velem az ajtón.
- De jó, hogy itt vagytok! – borult Clare is a nyakamba és körbecsókolt, majd Robot vette célba és össze - vissza ölelgette az ő kicsi fiát. Olyan jó volt őket nézni.
- Na, de ne itt ácsorogjunk – terelt minket beljebb Clare, így beléptünk a nappaliba, ahol már várt minket Rob apukája.
- Richard! – szólalt meg Clare.
Erre a szóban forgó egyén felemelte a fejét.
- Szia apa! – köszöntötte Rob.
- Fiam – szólt kimérte.
- Ő, itt a barátnőm Trixi – jött mellém és átkarolta a derekamat.
- Ha jól emlékszem, már volt egymáshoz szerencsénk – motyogta közömbösen.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen, de a hangom igencsak remegett.
Richard innentől kezdve tudomást sem vett rólunk, hanem az újságba mélyedt.
- Na gyerekek, üljetek le! – mondta Clare. – Rögtön hozok valamit enni és inni.
Kényelembe is helyeztük magunkat, persze Lizzy és Victoria nem engedték, hogy Rob mellé üljek, hanem közrefogtak és elkezdtek kifaggatni. Mindent el kellett mesélnem, ők pedig érdeklődve hallgattak.
Egyszer csak Lizzy pillantása az ujjamra tévedt:
- Uramisten! – kiáltott fel, mire még Richard is felkapta a fejét.
- Öcskös, te megkérted a kezét és még csak nem is mondtátok? – kérdezte dorgálva.
- Igazság szerint – kezdte Rob miközben odajött hozzánk és Victoriát kitúrva leült mellém, majd megfogta a kezemet. – Most szerettük volna elmondani.
- Ez hihetetlen – vigyorgott Victoria és Lizzy is.
- Az öcskös révbe ért – cukkolták.
- Gratulálunk – mondták megint egyszerre és körbecsókoltak mindkettőnket.
Clare arcára is levakarhatatlan vigyor ült ki.
- Kisfiam, büszke vagyok rád – mondta miközben ő is adott két - két puszit mindkettőnknek és a fülembe súgta: köszönöm.
Richard csak nézett maga elé és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
- Apa – szólalt meg Rob.
- Elrabolhatom egy percre az ifjú hölgyet? – kérdezte Richard.
A gyomrom a torkomban volt és ha nem ültem volna, tuti összeesek.
- Nem lesz semmi baj – súgta Rob a fülembe, miközben adott egy puszit a homlokomra.
Így felálltam, miközben Rob még biztatóan megszorította a kezemet és elindultam Richard felé.
- Erre tessék – mutatott egy ajtó irányába, én pedig remegő lábakkal elindultam.
Beléptünk egy kicsi, de takaros szobába.
- Foglaljon helyet – mutatott egy kanapéra, így leültem, de legszívesebben elszaladtam volna.
Semmi jót nem reméltem ettől a beszélgetéstől.
- Nézze, őszinte leszek – kezdett bele.
Megpróbáltam levegőt sem venni és nem mutatni, mennyire félek.
- Tudja annyira átlátszó – mondta tovább. – Egy tanár, semmi pénzzel. Egyértelmű, hogy a fiam pénzére megy. Egy számító, olcsó kis kurva, aki kihasználja azt, hogy jó adottságokkal rendelkezik és az olyan kis naiv emberkék, mint az én fiam is, a tenyeréből esznek, a magafajta pedig élősködik rajtuk Utolsó büdös ribanc – köpte a fogai között.
A könnyek csak gyűltek a szememben és legszívesebben elszaladtam volna, de nem mertem, nem bírtam, így csak küszködtem a szememből felszínre törni készülő áradattal. Vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam megszólalni.
- Én soha…. – de Richard közbevágott.
- Még nem fejeztem be – dörrent fel.
Ekkor már nem bírtam tovább. Lehajtottam a fejemet és elkezdtem zokogni. Nem láttam semmit. 1 perc múlva egy kéz törölte le a könnyeket az arcomról, majd felemelte a fejem. Richard mosolygós arcával találtam magam szemben.
- Ezeket gondoltam – mondta kedvesen. - Ne haragudj rám, hogy goromba voltam és így adtam elő és a régi bemutatkozásomért és elnézésedet kérem.
- Ezt nem értem - makogtam.
- Ismerem a fiamat – mondta még mindig mosolyogva – és ilyen boldognak még soha nem láttam. Te tetted ezt vele, miattad boldog. Újra ragyog a szeme és mosolyog, őszintén mosolyog. Köszönöm – szorította meg a kezemet.
Ekkor már nekem is kiült egy halvány mosoly az arcomra. Én is megszorítottam a kezet, mely az enyémet szorította.
Itt is a folytatás, jó szórakozást!
Kiderül, hogy Rob apukával, hogyan alakulnak a dolgok...
A komikat most is várom:)
Puszillak benneteket!
A repülő út is jóformán csak pár percnek tűnt és azon kaptam magam, hogy a reptéren állunk, ami itt is viszonylag nyugodt volt, csak két kislány jött oda, aláírásért. Röviddel ezután pedig már egy taxiban ültünk és Rob szüleinek háza felé vettük az irányt. Úgy éreztem a gombóc a torkomban duplájára nőtt.
- Ne félj, nem lesz semmi baj! – suttogta Rob és lehet egy apró csókot az ajkaimra.
- Miért laktok ilyen közel a reptérhez? – kérdeztem idegesen, mikor a taxi megállt.
- Nyugalom szerelmem! – próbált nyugtatni.
Mikor kiszálltunk a kocsiból, két ember közeledett felénk, vagyis inkább szaladtak.
- Végre itt vagytok! – kiabálták egyszerre és Rob nyakába borultak.
- Trixi, ők itt Victoria és Lizzy – mutatta be őket Rob.
- Ő pedig…
- A lány, aki az ujjai köré csavart – csiripelték egyszerre.
- Alig vártuk, hogy megismerhessünk végre – mondta Victoria.
És már belém is karoltak és elkezdtek befelé húzni. Rob keze után nyúltam, de Lizzy elrántotta.
- Ugyan már, annyit turbékolhattok, amennyit akartok, nekünk is kijár egy kicsi ebből a lányból, meg akarjuk ismerni - közölte.
- Nyugi, nem harapunk – súgta a fülembe.
És már be is léptek velem az ajtón.
- De jó, hogy itt vagytok! – borult Clare is a nyakamba és körbecsókolt, majd Robot vette célba és össze - vissza ölelgette az ő kicsi fiát. Olyan jó volt őket nézni.
- Na, de ne itt ácsorogjunk – terelt minket beljebb Clare, így beléptünk a nappaliba, ahol már várt minket Rob apukája.
- Richard! – szólalt meg Clare.
Erre a szóban forgó egyén felemelte a fejét.
- Szia apa! – köszöntötte Rob.
- Fiam – szólt kimérte.
- Ő, itt a barátnőm Trixi – jött mellém és átkarolta a derekamat.
- Ha jól emlékszem, már volt egymáshoz szerencsénk – motyogta közömbösen.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen, de a hangom igencsak remegett.
Richard innentől kezdve tudomást sem vett rólunk, hanem az újságba mélyedt.
- Na gyerekek, üljetek le! – mondta Clare. – Rögtön hozok valamit enni és inni.
Kényelembe is helyeztük magunkat, persze Lizzy és Victoria nem engedték, hogy Rob mellé üljek, hanem közrefogtak és elkezdtek kifaggatni. Mindent el kellett mesélnem, ők pedig érdeklődve hallgattak.
Egyszer csak Lizzy pillantása az ujjamra tévedt:
- Uramisten! – kiáltott fel, mire még Richard is felkapta a fejét.
- Öcskös, te megkérted a kezét és még csak nem is mondtátok? – kérdezte dorgálva.
- Igazság szerint – kezdte Rob miközben odajött hozzánk és Victoriát kitúrva leült mellém, majd megfogta a kezemet. – Most szerettük volna elmondani.
- Ez hihetetlen – vigyorgott Victoria és Lizzy is.
- Az öcskös révbe ért – cukkolták.
- Gratulálunk – mondták megint egyszerre és körbecsókoltak mindkettőnket.
Clare arcára is levakarhatatlan vigyor ült ki.
- Kisfiam, büszke vagyok rád – mondta miközben ő is adott két - két puszit mindkettőnknek és a fülembe súgta: köszönöm.
Richard csak nézett maga elé és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
- Apa – szólalt meg Rob.
- Elrabolhatom egy percre az ifjú hölgyet? – kérdezte Richard.
A gyomrom a torkomban volt és ha nem ültem volna, tuti összeesek.
- Nem lesz semmi baj – súgta Rob a fülembe, miközben adott egy puszit a homlokomra.
Így felálltam, miközben Rob még biztatóan megszorította a kezemet és elindultam Richard felé.
- Erre tessék – mutatott egy ajtó irányába, én pedig remegő lábakkal elindultam.
Beléptünk egy kicsi, de takaros szobába.
- Foglaljon helyet – mutatott egy kanapéra, így leültem, de legszívesebben elszaladtam volna.
Semmi jót nem reméltem ettől a beszélgetéstől.
- Nézze, őszinte leszek – kezdett bele.
Megpróbáltam levegőt sem venni és nem mutatni, mennyire félek.
- Tudja annyira átlátszó – mondta tovább. – Egy tanár, semmi pénzzel. Egyértelmű, hogy a fiam pénzére megy. Egy számító, olcsó kis kurva, aki kihasználja azt, hogy jó adottságokkal rendelkezik és az olyan kis naiv emberkék, mint az én fiam is, a tenyeréből esznek, a magafajta pedig élősködik rajtuk Utolsó büdös ribanc – köpte a fogai között.
A könnyek csak gyűltek a szememben és legszívesebben elszaladtam volna, de nem mertem, nem bírtam, így csak küszködtem a szememből felszínre törni készülő áradattal. Vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam megszólalni.
- Én soha…. – de Richard közbevágott.
- Még nem fejeztem be – dörrent fel.
Ekkor már nem bírtam tovább. Lehajtottam a fejemet és elkezdtem zokogni. Nem láttam semmit. 1 perc múlva egy kéz törölte le a könnyeket az arcomról, majd felemelte a fejem. Richard mosolygós arcával találtam magam szemben.
- Ezeket gondoltam – mondta kedvesen. - Ne haragudj rám, hogy goromba voltam és így adtam elő és a régi bemutatkozásomért és elnézésedet kérem.
- Ezt nem értem - makogtam.
- Ismerem a fiamat – mondta még mindig mosolyogva – és ilyen boldognak még soha nem láttam. Te tetted ezt vele, miattad boldog. Újra ragyog a szeme és mosolyog, őszintén mosolyog. Köszönöm – szorította meg a kezemet.
Ekkor már nekem is kiült egy halvány mosoly az arcomra. Én is megszorítottam a kezet, mely az enyémet szorította.
2010. február 15., hétfő
77. Mit jelentesz nekem…
Sziasztok!
Itt is a folytatás, jó olvasást! A komikat pedig várom!
Puszi Nektek!
Az idő gyorsan telt, így hogy újra mellettem volt. 2 nap múlva Rob számára megkezdődött a forgatás, így ingázott Pest és Szeged között, ahogy ígérte nekem. Napközben egy kicsit enyhítette a hiányát az, hogy engem is lefoglalt a munkám, de mikor hazaértem a suliból, nagyon hiányzott. A délutánok magányosan teltek, mivel Rob általában 8 körül ért haza, hullafáradtan. Üres voltam nélküle, úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt.
- Ez már beteges, nem ragaszkodhatok hozzá ennyire, vagy mégis?- tettem fel magamban a kérdést egyik délután. Nem kellett sokáig agyalnom rajta és a válasz meg is született: mégis.
A napok teltek-múltak és közeledett a forgatás vége, nekem pedig bele kellett gondolnom, hogy nem sokára indulunk Londonba. Erre a gondolatra a gyomrom görcsbe rándult. Imádom Rob anyukáját, de az apukájával nem igazán jövünk ki. Igazság szerint egyetlen egyszer találkoztunk, de az a találkozás, mély nyomokat hagyott bennem, mivel egy röpke 10 perc alatt voltam szajha, kurva és nem is tudom még milyen szép jelzőkkel illetett a kedves papa. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat és csak remélni tudtam, hogy Robnak lesz igaza és valóban félre tudjuk tenni a régi sérelmeket. Ekkor a pillantásom a kezemre tévedt, a gyűrűmre. Az esküvőszervezés remekül haladt, hála Ashleynek. Olyan, mint egy búgócsiga állandóan pörög, tele van ötletekkel, nekünk szinte semmi dolgunk. Szeretem ezt a kis csapatot, elfogadtak és fontosak nekem, teljes mértékben a barátaimnak, a családomnak tekintem őket.
- Szia szívem! - hallottam a számomra legkedvesebb hangot.
- Szia! – ugrottam a nyakába ő pedig lelkesen kapott el.
- Minek köszönhetem ezt a kedves fogadtatást? – kérdezte miközben kisimította a hajamat az arcomból.
- Hiányoztál és szeretlek, ez nem elég ok? - kérdeztem durcásan.
- Te is nagyon hiányoztál és én sokkal jobban szeretlek.
- Nem, én szeretlek jobban - makacskodtam.
- Nem és be is bizonyítom.
- Tényleg hogyan? – játszottam tovább.
- Így – mondta és elindult velem a szobába, majd leültetett az ágyra.
- Ezzel, hogy bizonyítod? – kérdeztem.
- Mindjárt megtudod – mondta és berakott egy cd-t a hifibe, majd táblákat vett elő a táskájából.
Mikor megszólalt a nekem írt dal, egyből elérzékenyültem, hát még mikor megláttam, mit tart a kezében.
- Ezek a kis táblák talán egy kicsit kifejezik mennyire fontos vagy nekem és mit jelentesz számomra – mondta és fel is mutatta az első táblát melyen ez állt:
„Te vagy az első nő, aki miatt képes voltam ruhát mosni”
Majd jött a következő tábla a következő felirattal:
„Te vagy az első nő, aki miatt viaskodni kezdtem a tányérokkal”
3. tábla: Te vagy az első nő az életemben, aki miatt képes vagyok főzni
4. tábla: Te vagy az első nő, aki 2 perc alatt képes elcsavarni a fejemet
5. tábla: Te vagy az első nő, aki bármikor hívhat kócos manónak
6. tábla: Te vagy az első és az utolsó nő az életemben. Szeretlek!
A könnyek csak gyűltek a szememben. Mikor kifogyott a táblákból hozzám lépett, karjaimmal körbefontam a nyakát és csak ennyit bírtam kinyögni.
- Szeretlek! – és szenvedélyesen megcsókoltam.
A többit már ruhák nélkül folytattuk. Csókokkal borította testem minden egyes pontját, mivel jól eső bizsergést váltott ki belőlem. Én is apró puszikkal borítottam be mellkasát és haladtam egyre lefelé. Éreztem, hogy már nem sokáig bír magával, ahogy én se, így gyengéden a fülébe haraptam és belesúgtam.
- Kérlek.
Meg is kaptam, amit akartam, gyengéden belém hatolt. Hihetetlen érzés volt újfent, magamban érezni, tudni, hogy az enyém, ahogy én az övé. Magamhoz szorítottam szorosan és egy cseppet sem halk nyögés hagyta el szinte egy időben a szánkat. Végem volt, újra. Hagytam, hogy a boldogság átjárja a testem.
2 perc múlva már Rob karjaiban pihentem és küzdöttem leragadni készülő szemhéjammal.
- Kicsim – suttogta.
- Hm – motyogtam.
- 1 hét és megyünk Londonba.
- Tudom és megígérem, hogy nem hisztizek és viselkedni fogok - motyogtam.
- Tudom, nem is azért mondtam.
- Szeretlek.
- Én is téged, jó éjt édes kis virágszálam – suttogta a fülembe.
És a következő pillanatban már az igazak álmát aludtam, védelmező karok ölelésében.
A napok gyorsan teltek és azon kaptam magam, hogy csomagolok, mert másnap indulunk Londonba.
- Kicsim, nyugi – nyugtatgatott. – Nem lesz baj.
- Tudom – próbáltam határozott lenni, de nem igazán ment.
- Nem lesz baj, ígérem – fogta két kezébe az arcom. – Anyu nagyon szeret, Victoria és Lizzy is alig várja, hogy megismerjenek és apával sem lesz gond, ígérem.
- Rendben – sóhajtottam.
- Ne félj! – mondta kedvesen és gyengéden megcsókolt.
Tovább folytattam a pakolást.
- Mikor indul a gép? - kérdeztem.
- 10-kor.
- Akkor korán kelünk – állapítottam meg.
- Igen.
- Kezdek hozzászokni - motyogtam.
Nagy nehezen végeztem a pakolással és mivel már későre járt, így kényelembe is helyeztük magunkat.
Reggel, mobilcsörgére ébredtünk. Nekem nehezen ment a felkelés, de Rob szinte kipattant az ágyból nagyon lelkes volt.
- Készítek gyors kávét meg valami reggelit, addig tusolj le nyugodtan – mondta egy csók kíséretében.
- Rendben.
Be is vonultam a fürdőbe és rendbe szedtem magam. Mire kiléptem Rob is elkészült a kajával, így gyors ő is bevonult a fürdőbe. 10 perc múlva már az asztalnál ültünk és öntöttem magamba az éltető kávét. Mikor végeztünk gyors elpakoltunk, még az utolsó dolgokat is bepakoltam a táskába és indulásra kész voltam, külsőleg, belül reszkettem, de próbáltam nem mutatni. A Pestre tartó út iszonyat gyorsan eltelt, Rob végig a kezemet fogta. Pesten csak néhány fotóssal találkoztunk, a forgatás miatt, de aránylag nyugodt volt a reptér.
1 óra múlva pedig már a gépen ültünk és elindultunk oda, ahol minden kezdődött.
Itt is a folytatás, jó olvasást! A komikat pedig várom!
Puszi Nektek!
Az idő gyorsan telt, így hogy újra mellettem volt. 2 nap múlva Rob számára megkezdődött a forgatás, így ingázott Pest és Szeged között, ahogy ígérte nekem. Napközben egy kicsit enyhítette a hiányát az, hogy engem is lefoglalt a munkám, de mikor hazaértem a suliból, nagyon hiányzott. A délutánok magányosan teltek, mivel Rob általában 8 körül ért haza, hullafáradtan. Üres voltam nélküle, úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt.
- Ez már beteges, nem ragaszkodhatok hozzá ennyire, vagy mégis?- tettem fel magamban a kérdést egyik délután. Nem kellett sokáig agyalnom rajta és a válasz meg is született: mégis.
A napok teltek-múltak és közeledett a forgatás vége, nekem pedig bele kellett gondolnom, hogy nem sokára indulunk Londonba. Erre a gondolatra a gyomrom görcsbe rándult. Imádom Rob anyukáját, de az apukájával nem igazán jövünk ki. Igazság szerint egyetlen egyszer találkoztunk, de az a találkozás, mély nyomokat hagyott bennem, mivel egy röpke 10 perc alatt voltam szajha, kurva és nem is tudom még milyen szép jelzőkkel illetett a kedves papa. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat és csak remélni tudtam, hogy Robnak lesz igaza és valóban félre tudjuk tenni a régi sérelmeket. Ekkor a pillantásom a kezemre tévedt, a gyűrűmre. Az esküvőszervezés remekül haladt, hála Ashleynek. Olyan, mint egy búgócsiga állandóan pörög, tele van ötletekkel, nekünk szinte semmi dolgunk. Szeretem ezt a kis csapatot, elfogadtak és fontosak nekem, teljes mértékben a barátaimnak, a családomnak tekintem őket.
- Szia szívem! - hallottam a számomra legkedvesebb hangot.
- Szia! – ugrottam a nyakába ő pedig lelkesen kapott el.
- Minek köszönhetem ezt a kedves fogadtatást? – kérdezte miközben kisimította a hajamat az arcomból.
- Hiányoztál és szeretlek, ez nem elég ok? - kérdeztem durcásan.
- Te is nagyon hiányoztál és én sokkal jobban szeretlek.
- Nem, én szeretlek jobban - makacskodtam.
- Nem és be is bizonyítom.
- Tényleg hogyan? – játszottam tovább.
- Így – mondta és elindult velem a szobába, majd leültetett az ágyra.
- Ezzel, hogy bizonyítod? – kérdeztem.
- Mindjárt megtudod – mondta és berakott egy cd-t a hifibe, majd táblákat vett elő a táskájából.
Mikor megszólalt a nekem írt dal, egyből elérzékenyültem, hát még mikor megláttam, mit tart a kezében.
- Ezek a kis táblák talán egy kicsit kifejezik mennyire fontos vagy nekem és mit jelentesz számomra – mondta és fel is mutatta az első táblát melyen ez állt:
„Te vagy az első nő, aki miatt képes voltam ruhát mosni”
Majd jött a következő tábla a következő felirattal:
„Te vagy az első nő, aki miatt viaskodni kezdtem a tányérokkal”
3. tábla: Te vagy az első nő az életemben, aki miatt képes vagyok főzni
4. tábla: Te vagy az első nő, aki 2 perc alatt képes elcsavarni a fejemet
5. tábla: Te vagy az első nő, aki bármikor hívhat kócos manónak
6. tábla: Te vagy az első és az utolsó nő az életemben. Szeretlek!
A könnyek csak gyűltek a szememben. Mikor kifogyott a táblákból hozzám lépett, karjaimmal körbefontam a nyakát és csak ennyit bírtam kinyögni.
- Szeretlek! – és szenvedélyesen megcsókoltam.
A többit már ruhák nélkül folytattuk. Csókokkal borította testem minden egyes pontját, mivel jól eső bizsergést váltott ki belőlem. Én is apró puszikkal borítottam be mellkasát és haladtam egyre lefelé. Éreztem, hogy már nem sokáig bír magával, ahogy én se, így gyengéden a fülébe haraptam és belesúgtam.
- Kérlek.
Meg is kaptam, amit akartam, gyengéden belém hatolt. Hihetetlen érzés volt újfent, magamban érezni, tudni, hogy az enyém, ahogy én az övé. Magamhoz szorítottam szorosan és egy cseppet sem halk nyögés hagyta el szinte egy időben a szánkat. Végem volt, újra. Hagytam, hogy a boldogság átjárja a testem.
2 perc múlva már Rob karjaiban pihentem és küzdöttem leragadni készülő szemhéjammal.
- Kicsim – suttogta.
- Hm – motyogtam.
- 1 hét és megyünk Londonba.
- Tudom és megígérem, hogy nem hisztizek és viselkedni fogok - motyogtam.
- Tudom, nem is azért mondtam.
- Szeretlek.
- Én is téged, jó éjt édes kis virágszálam – suttogta a fülembe.
És a következő pillanatban már az igazak álmát aludtam, védelmező karok ölelésében.
A napok gyorsan teltek és azon kaptam magam, hogy csomagolok, mert másnap indulunk Londonba.
- Kicsim, nyugi – nyugtatgatott. – Nem lesz baj.
- Tudom – próbáltam határozott lenni, de nem igazán ment.
- Nem lesz baj, ígérem – fogta két kezébe az arcom. – Anyu nagyon szeret, Victoria és Lizzy is alig várja, hogy megismerjenek és apával sem lesz gond, ígérem.
- Rendben – sóhajtottam.
- Ne félj! – mondta kedvesen és gyengéden megcsókolt.
Tovább folytattam a pakolást.
- Mikor indul a gép? - kérdeztem.
- 10-kor.
- Akkor korán kelünk – állapítottam meg.
- Igen.
- Kezdek hozzászokni - motyogtam.
Nagy nehezen végeztem a pakolással és mivel már későre járt, így kényelembe is helyeztük magunkat.
Reggel, mobilcsörgére ébredtünk. Nekem nehezen ment a felkelés, de Rob szinte kipattant az ágyból nagyon lelkes volt.
- Készítek gyors kávét meg valami reggelit, addig tusolj le nyugodtan – mondta egy csók kíséretében.
- Rendben.
Be is vonultam a fürdőbe és rendbe szedtem magam. Mire kiléptem Rob is elkészült a kajával, így gyors ő is bevonult a fürdőbe. 10 perc múlva már az asztalnál ültünk és öntöttem magamba az éltető kávét. Mikor végeztünk gyors elpakoltunk, még az utolsó dolgokat is bepakoltam a táskába és indulásra kész voltam, külsőleg, belül reszkettem, de próbáltam nem mutatni. A Pestre tartó út iszonyat gyorsan eltelt, Rob végig a kezemet fogta. Pesten csak néhány fotóssal találkoztunk, a forgatás miatt, de aránylag nyugodt volt a reptér.
1 óra múlva pedig már a gépen ültünk és elindultunk oda, ahol minden kezdődött.
2010. február 13., szombat
76. Hit és remény
Sziasztok!
Holnap akartam a frisst hozni, de mivel nem leszek itthon, így megkapjátok ma...viszont egy kicsit szomorú is vagyok:(
Mikor érvényben volt a komi határ érdekes módon jó sok komi érkezett, azóta viszont igencsak megfogyatkozott az írók száma, ami egy kicsit elszomorít:(
Nem szeretnék a maradék 6 fejezetre komi határt szabni újra, így kérlek benneteket, hogy írjatok véleményt.
Köszönöm azoknak akik ezt eddig is megtették és persze mindenkinek, aki akár egyszer is komizott:)
Puszillak benneteket!
- Tessék? – ült fel hirtelen és levette a borogatást az arcáról, hogy a szemembe nézhessen, de én csak a takarót bűvöltem. Felemelte a fejem, hogy ránézzek és mikor belenéztem gyönyörű szemébe, csak még jobban összezavarodtam.
- Kérlek Trixi! – könyörgött. – Mi a baj?
Így összeszedtem magam és megpróbáltam elmondani, amit érzek.
- Az hogy, amikor már azt érzem, hogy tényleg minden rendben van és nagyon boldog vagyok, akkor minden romba dől – suttogtam.
- Sajnálom a barátoddal történteket – kért elnézést és most ő bűvölte a takarót.
- Nem csak erről beszélek - motyogtam.
- Ez már nem az első eset volt és valahogy azt érzem, hogy ez a kapcsolat alapból halálra van ítélve – motyogtam szinte már hangtalanul.
- Tessék?
- Két teljesen külön világban élünk és úgy tűnik minden összeesküszi ellenünk. Minden, ami rosszra fordulhat rosszra is fordul és nekem ez sok. Érted?
- Akkor ennyi, vége! – csattant fel.
- Nem, nem ezt akartam mondani, csak félek - motyogtam.
- Mitől félsz? – kérdezte már sokkal kedvesebben.
- Hogy nem melletted fogok megöregedni, pedig melletted szeretnék. Hogy elválasztanak minket.
- Nem engedem!
- Rob – néztem rá. - Néha pont te vagy az, aki arra lökdösöl.
- Sajnálom, nagyon sajnálom, tudom, hogy hülye voltam.
- Hagyd abba! – fogtam be a száját. - Csak ígérd meg, hogy nem engedjük, hogy bármi közénk álljon.
- Megígérem!
- Több nem is kell – mondtam és hozzábújtam.
Két karja védelmezőn ölelt át és újra visszatért a hitem, hogy meg tudjuk csinálni. Ha mellettem van, bármit le tudunk győzni. Elég sokáig ültünk így az ágyon, de a mobilcsörgés belerondított a képbe.
- Anya az – mondta Rob.
- Szia! – szólt bele a telefonba.
- Igen minden rendben.
- Persze, megígértük.
- Rendben adom.
- Veled szeretne beszélni – nyújtotta a mobilt.
- Szia Clare! – szóltam a telefonba.
- Szia drágám! – köszöntött kedvesen.
- Hogy vagy?
- Köszönöm jól - válaszoltam.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk meglátogatni, de rengeteg dolgom volt - mentegetőzött.
- Ugyan, semmi baj.
- Úgyis nem sokára jöttök látogatóban és akkor tudunk majd beszélni .
- Így van - helyeseltem.
- Jaj kincsem, arra gondoltam, hogy szerveznék egy partyt a tiszteletetekre. Meghívnánk pár barátot.
- Ez igazán nem szükséges - ellenkeztem.
- Ugyan, ennyi jár nektek.
- Rendben, ahogy gondolod.
- Akkor ezt megbeszéltük, nagyon vigyázz magadra!
- Rendben te is!
- Visszaadnád a kisfiamnak a telefont?
- Persze.
- Puszillak drágám és akkor nem sokára találkozunk.
- Igen, szia – köszöntem el és átnyújtottam Robnak a telefont.
- Persze anyu.
- Erre semmi szükség.
- Rendben, nem vitatkozok.
- Szeretlek.
- Szia!
- Sajnálom – ölelt át.
- Mit?
- Hogy anyu merényletet tervez.
- Ugyan – nevettem el magam.
- Csak ritkán látja a pici fiát és meg akarja ünnepelni – mosolyogtam. – Teljesen érthető.
- Nem bánod? - kérdezte.
- Amíg veled lehetek, addig semmit sem bánok és…- de nem tudtam folytatni.
- És?
- És úgy érzem végre nekem is van anyukám, úgy viselkedik velem, mintha a lánya lennék - suttogtam.
- Igen, nagyon szeret téged, amit meg tudok érteni, egy ilyen tündért nem lehet nem szeretni.
- Ne túlozz! – vertem vállba.
- Nem túlzok.
- Erre már nem válaszoltam.
- Én is nagyon kedvelem anyukádat, úgy szeretem, mintha a sajátom lenne, de – és újból elakadtam.
- De?
- Apukádtól félek.
- Ne félj, nem harap.
- De nem kedvel - ellenkeztem.
- Tudom, hogy az a régi dolog azóta is tüskeként él benned és nagyon sajnálom, de megígérte, hogy viselkedni fog és ő is nagyon sajnálja, hogy neked esett.
- Rendben, ígérem nem hisztizek, ne haragudj.
- Semmi baj.
- Ha mellettem vagy akkor tényleg nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá.
- Komolyan? – kérdezte pajkosan és letepert az ágyra.
- Bántani akarsz? – kérdeztem ártatlanul.
- Soha nem tudnálak bántani nézett mélyen a szemembe.
Erre már nem tudtam mit mondani, így csak megcsókoltam. Hosszan csókolóztunk majd Rob mellém gördült átölelt és csak így feküdtünk egymás mellett.
Teljes egész voltam újra, aki sok mindenen ment át, de ettől lettem még erősebb és hittem, hogy nekem is kijár a boldogság, melyet Rob jelentett nekem.
Holnap akartam a frisst hozni, de mivel nem leszek itthon, így megkapjátok ma...viszont egy kicsit szomorú is vagyok:(
Mikor érvényben volt a komi határ érdekes módon jó sok komi érkezett, azóta viszont igencsak megfogyatkozott az írók száma, ami egy kicsit elszomorít:(
Nem szeretnék a maradék 6 fejezetre komi határt szabni újra, így kérlek benneteket, hogy írjatok véleményt.
Köszönöm azoknak akik ezt eddig is megtették és persze mindenkinek, aki akár egyszer is komizott:)
Puszillak benneteket!
- Tessék? – ült fel hirtelen és levette a borogatást az arcáról, hogy a szemembe nézhessen, de én csak a takarót bűvöltem. Felemelte a fejem, hogy ránézzek és mikor belenéztem gyönyörű szemébe, csak még jobban összezavarodtam.
- Kérlek Trixi! – könyörgött. – Mi a baj?
Így összeszedtem magam és megpróbáltam elmondani, amit érzek.
- Az hogy, amikor már azt érzem, hogy tényleg minden rendben van és nagyon boldog vagyok, akkor minden romba dől – suttogtam.
- Sajnálom a barátoddal történteket – kért elnézést és most ő bűvölte a takarót.
- Nem csak erről beszélek - motyogtam.
- Ez már nem az első eset volt és valahogy azt érzem, hogy ez a kapcsolat alapból halálra van ítélve – motyogtam szinte már hangtalanul.
- Tessék?
- Két teljesen külön világban élünk és úgy tűnik minden összeesküszi ellenünk. Minden, ami rosszra fordulhat rosszra is fordul és nekem ez sok. Érted?
- Akkor ennyi, vége! – csattant fel.
- Nem, nem ezt akartam mondani, csak félek - motyogtam.
- Mitől félsz? – kérdezte már sokkal kedvesebben.
- Hogy nem melletted fogok megöregedni, pedig melletted szeretnék. Hogy elválasztanak minket.
- Nem engedem!
- Rob – néztem rá. - Néha pont te vagy az, aki arra lökdösöl.
- Sajnálom, nagyon sajnálom, tudom, hogy hülye voltam.
- Hagyd abba! – fogtam be a száját. - Csak ígérd meg, hogy nem engedjük, hogy bármi közénk álljon.
- Megígérem!
- Több nem is kell – mondtam és hozzábújtam.
Két karja védelmezőn ölelt át és újra visszatért a hitem, hogy meg tudjuk csinálni. Ha mellettem van, bármit le tudunk győzni. Elég sokáig ültünk így az ágyon, de a mobilcsörgés belerondított a képbe.
- Anya az – mondta Rob.
- Szia! – szólt bele a telefonba.
- Igen minden rendben.
- Persze, megígértük.
- Rendben adom.
- Veled szeretne beszélni – nyújtotta a mobilt.
- Szia Clare! – szóltam a telefonba.
- Szia drágám! – köszöntött kedvesen.
- Hogy vagy?
- Köszönöm jól - válaszoltam.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk meglátogatni, de rengeteg dolgom volt - mentegetőzött.
- Ugyan, semmi baj.
- Úgyis nem sokára jöttök látogatóban és akkor tudunk majd beszélni .
- Így van - helyeseltem.
- Jaj kincsem, arra gondoltam, hogy szerveznék egy partyt a tiszteletetekre. Meghívnánk pár barátot.
- Ez igazán nem szükséges - ellenkeztem.
- Ugyan, ennyi jár nektek.
- Rendben, ahogy gondolod.
- Akkor ezt megbeszéltük, nagyon vigyázz magadra!
- Rendben te is!
- Visszaadnád a kisfiamnak a telefont?
- Persze.
- Puszillak drágám és akkor nem sokára találkozunk.
- Igen, szia – köszöntem el és átnyújtottam Robnak a telefont.
- Persze anyu.
- Erre semmi szükség.
- Rendben, nem vitatkozok.
- Szeretlek.
- Szia!
- Sajnálom – ölelt át.
- Mit?
- Hogy anyu merényletet tervez.
- Ugyan – nevettem el magam.
- Csak ritkán látja a pici fiát és meg akarja ünnepelni – mosolyogtam. – Teljesen érthető.
- Nem bánod? - kérdezte.
- Amíg veled lehetek, addig semmit sem bánok és…- de nem tudtam folytatni.
- És?
- És úgy érzem végre nekem is van anyukám, úgy viselkedik velem, mintha a lánya lennék - suttogtam.
- Igen, nagyon szeret téged, amit meg tudok érteni, egy ilyen tündért nem lehet nem szeretni.
- Ne túlozz! – vertem vállba.
- Nem túlzok.
- Erre már nem válaszoltam.
- Én is nagyon kedvelem anyukádat, úgy szeretem, mintha a sajátom lenne, de – és újból elakadtam.
- De?
- Apukádtól félek.
- Ne félj, nem harap.
- De nem kedvel - ellenkeztem.
- Tudom, hogy az a régi dolog azóta is tüskeként él benned és nagyon sajnálom, de megígérte, hogy viselkedni fog és ő is nagyon sajnálja, hogy neked esett.
- Rendben, ígérem nem hisztizek, ne haragudj.
- Semmi baj.
- Ha mellettem vagy akkor tényleg nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá.
- Komolyan? – kérdezte pajkosan és letepert az ágyra.
- Bántani akarsz? – kérdeztem ártatlanul.
- Soha nem tudnálak bántani nézett mélyen a szemembe.
Erre már nem tudtam mit mondani, így csak megcsókoltam. Hosszan csókolóztunk majd Rob mellém gördült átölelt és csak így feküdtünk egymás mellett.
Teljes egész voltam újra, aki sok mindenen ment át, de ettől lettem még erősebb és hittem, hogy nekem is kijár a boldogság, melyet Rob jelentett nekem.
2010. február 11., csütörtök
75. Múlt és reménytelen jövő?
Sziasztok!
Egy kicsit hamarabb megérkezett a fejezet, jó olvasást!
Nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket!
A következő fejezet érzekésével kapcsolatban, fogalmam sincs...
Puszilok mindenkit!
Majd újabb csókok csattantak, így nem nagyon tudtam a kajakészítésre koncentrálni. Végül nagy nehezen elengedett, így már semmi nem zavart konyhai tevékenységeim közepette. 1 óra múlva el is készültem és tálaltam. Vidáman megkajáltunk, majd gyors elpakoltam és elvonultunk a kanapéra. Rob ölébe fészkeltem magam, aki szorosan magához húzott. Idilli pillanat, mely megint nem tarthatott sokáig, mivel kopogtattak az ajtón.
- Ki lehet az?– mérgelődtem és kimásztam oly kényelmes kis fészkemből és duzzogva ajtót nyitottam.
- Hát te? –, de nagyon meglepődni sem volt időm, mivel 2 kar tartott szorosan.
- Peti mit keresel itt? – kérdeztem egy kicsit erőteljesebben.
- Neked is szia – mondta miközben végre elengedett. – Erre volt dolgom és gondoltam megleplek.
- Aha – motyogtam és közben hátranéztem Robra, aki mint valami kőbálvány ült a kanapén és nem értett semmit.
Peti követte a tekintetemet és mikor meglátta Robot a kanapén a feje céklavörös lett, keze ökölbe szorult. Reagálni sem volt időm, hirtelen átvágott mellettem a szobán és Rob mellett termett.
- Hogy van képed idejönni, azok után amit vele tettél? – üvöltötte, majd behúzott egyet Robnak.
Végre én is észhez tértem és gyors odasiettem, hogy szétválasszam őket, mert már a padlón püfölték egymást.
- Hagyd abba – kiabáltam miközben próbáltam lerángatni Petit Robról, aminek az lett az eredménye, hogy engem is jól pofán vágott. Erre már észbe kapott és ijedten fordult felém.
- Istenem ne haragudj - kérlelt.
- Mit képzelsz magadról? – kiabáltam. – Mit művelsz?
- Egy gazember, hogy nem veszed észre?
- Elég szeretem és ezen te nem változtathatsz – mondtam mérgesen.
- Trixi ne légy hülye hagyd ezt a barmot szeretlek és boldoggá tehetlek – magyarázott hevesen.
- Takarodj - kiabáltam.
- Ne - kérlelt.
- Kifelé – üvöltöttem. - Takarodj a lakásomból!
Miután végre felfogta mit mondtam, vagyis inkább üvöltöttem, kisomfordált a szobából de közben még motyogott valamit az orra alatt, amit hallottam:
- Azt hittem okos vagy, de úgy látom tévedtem.
- Soha többé nem akarlak látni – mondtam még neki, mire ő hátrafordult.
- Nem is fogsz - és bevágta maga mögött az ajtót.
Odamentem Robhoz, aki még mindig a padlón feküdt.
- Istenem, jól vagy? – kérdeztem ijedten.
- Hagyj békén - morogta.
- Tessék?
- Mi volt köztetek? – kérdezte kimérten, miközben feltápászkodott.
- Tessék? - a meglepettségtől alig bírtam megszólalni.
- Lefeküdtél vele? - kérdezte.
- Rob ne legyél hülye!
- Persze, akkor mi oka volt arra, hogy beverje a képem? – kérdezte mérgesen.
Kezdtem én is nagyon mérges lenni.
- Mondjuk az te marha, hogy a barátom, vagyis csak volt és ő vigasztalt, mikor te megbántottál.
- Gondolom jól megvigasztalt, azzal, hogy megdöntött – mondta gúnyosan.
- Te vagy az, aki fűvel - fával összefekszik és nem én – kiabáltam egyre jobban. – Nem feküdtem le vele te barom, semmi nem volt – üvöltöttem még mindig és bevonultam a szobába, majd magamra zártam az ajtót.
- Hogy gondolhat ilyet? – borultam zokogva az ágyra.
Nem az ő módszereivel játszok. Soha nem csaltam meg és nem is tudnám. Szeretem. Miért csinálja ezt? Mindig minden rosszra fordul, ami csak rosszra fordulhat. Talán ez eleve egy elátkozott kapcsolat és semmi remény arra, hogy egyszer végre tényleg igazán boldogok lehetünk, anélkül, hogy bármi közbe szólna?
Nem sok idő telt el és kopogtattak az ajtón.
- Trixi engedj be!
- Nem - válaszoltam.
- Hülye voltam, ne haragudj.
- Azt hiszed ezzel mindig minden el van intézve?
- Tényleg nagyon sajnálom.
- Miért? – kérdeztem magamtól miközben odamentem az ajtóhoz és kinyitottam.
Az arca elég rendesen feldagadt.
- Sajnálom kicsim.
- Hogy van az arcod? - kérdeztem.
- Eléggé fáj.
- Sajnálom.
- Én is.
- Ki volt ez? - kérdezte.
- Egy barátom, vagyis volt barátom – válaszoltam. – Miután hazajöttem Ciprusról, ezt a szót csak nagyon nehezen bírtam kinyögni. - Ő volt, aki egy kicsit lelket vert belém, de elrontott mindent azzal, hogy kiderült, nem csak a barátom akar lenni. Én pedig mindig is csak barátomként tekintettem rá, így azóta nem is beszéltem vele - fejeztem be.
- Értem, tényleg nagyon sajnálom nem volt szép tőlem, hogy meggyanúsítottalak – motyogta halkan.
- Hagyjuk – motyogtam és elindultam a fürdő felé.
- Hova mész?
- Hozok borogatást az arcodra.
2 perc múlva már az ágyon feküdt, az arca betakarva hideg ruhával én pedig mellette ültem. A kezemet fogta.
Pár perces csend után, megszólaltam.
- Rob – kezdtem – mindig ez lesz?
- Ezt hogy érted?
- Lehetünk mi igazán boldogok valaha? – tettem fel a kérdést, ami a szívemet nyomta.
Egy kicsit hamarabb megérkezett a fejezet, jó olvasást!
Nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket!
A következő fejezet érzekésével kapcsolatban, fogalmam sincs...
Puszilok mindenkit!
Majd újabb csókok csattantak, így nem nagyon tudtam a kajakészítésre koncentrálni. Végül nagy nehezen elengedett, így már semmi nem zavart konyhai tevékenységeim közepette. 1 óra múlva el is készültem és tálaltam. Vidáman megkajáltunk, majd gyors elpakoltam és elvonultunk a kanapéra. Rob ölébe fészkeltem magam, aki szorosan magához húzott. Idilli pillanat, mely megint nem tarthatott sokáig, mivel kopogtattak az ajtón.
- Ki lehet az?– mérgelődtem és kimásztam oly kényelmes kis fészkemből és duzzogva ajtót nyitottam.
- Hát te? –, de nagyon meglepődni sem volt időm, mivel 2 kar tartott szorosan.
- Peti mit keresel itt? – kérdeztem egy kicsit erőteljesebben.
- Neked is szia – mondta miközben végre elengedett. – Erre volt dolgom és gondoltam megleplek.
- Aha – motyogtam és közben hátranéztem Robra, aki mint valami kőbálvány ült a kanapén és nem értett semmit.
Peti követte a tekintetemet és mikor meglátta Robot a kanapén a feje céklavörös lett, keze ökölbe szorult. Reagálni sem volt időm, hirtelen átvágott mellettem a szobán és Rob mellett termett.
- Hogy van képed idejönni, azok után amit vele tettél? – üvöltötte, majd behúzott egyet Robnak.
Végre én is észhez tértem és gyors odasiettem, hogy szétválasszam őket, mert már a padlón püfölték egymást.
- Hagyd abba – kiabáltam miközben próbáltam lerángatni Petit Robról, aminek az lett az eredménye, hogy engem is jól pofán vágott. Erre már észbe kapott és ijedten fordult felém.
- Istenem ne haragudj - kérlelt.
- Mit képzelsz magadról? – kiabáltam. – Mit művelsz?
- Egy gazember, hogy nem veszed észre?
- Elég szeretem és ezen te nem változtathatsz – mondtam mérgesen.
- Trixi ne légy hülye hagyd ezt a barmot szeretlek és boldoggá tehetlek – magyarázott hevesen.
- Takarodj - kiabáltam.
- Ne - kérlelt.
- Kifelé – üvöltöttem. - Takarodj a lakásomból!
Miután végre felfogta mit mondtam, vagyis inkább üvöltöttem, kisomfordált a szobából de közben még motyogott valamit az orra alatt, amit hallottam:
- Azt hittem okos vagy, de úgy látom tévedtem.
- Soha többé nem akarlak látni – mondtam még neki, mire ő hátrafordult.
- Nem is fogsz - és bevágta maga mögött az ajtót.
Odamentem Robhoz, aki még mindig a padlón feküdt.
- Istenem, jól vagy? – kérdeztem ijedten.
- Hagyj békén - morogta.
- Tessék?
- Mi volt köztetek? – kérdezte kimérten, miközben feltápászkodott.
- Tessék? - a meglepettségtől alig bírtam megszólalni.
- Lefeküdtél vele? - kérdezte.
- Rob ne legyél hülye!
- Persze, akkor mi oka volt arra, hogy beverje a képem? – kérdezte mérgesen.
Kezdtem én is nagyon mérges lenni.
- Mondjuk az te marha, hogy a barátom, vagyis csak volt és ő vigasztalt, mikor te megbántottál.
- Gondolom jól megvigasztalt, azzal, hogy megdöntött – mondta gúnyosan.
- Te vagy az, aki fűvel - fával összefekszik és nem én – kiabáltam egyre jobban. – Nem feküdtem le vele te barom, semmi nem volt – üvöltöttem még mindig és bevonultam a szobába, majd magamra zártam az ajtót.
- Hogy gondolhat ilyet? – borultam zokogva az ágyra.
Nem az ő módszereivel játszok. Soha nem csaltam meg és nem is tudnám. Szeretem. Miért csinálja ezt? Mindig minden rosszra fordul, ami csak rosszra fordulhat. Talán ez eleve egy elátkozott kapcsolat és semmi remény arra, hogy egyszer végre tényleg igazán boldogok lehetünk, anélkül, hogy bármi közbe szólna?
Nem sok idő telt el és kopogtattak az ajtón.
- Trixi engedj be!
- Nem - válaszoltam.
- Hülye voltam, ne haragudj.
- Azt hiszed ezzel mindig minden el van intézve?
- Tényleg nagyon sajnálom.
- Miért? – kérdeztem magamtól miközben odamentem az ajtóhoz és kinyitottam.
Az arca elég rendesen feldagadt.
- Sajnálom kicsim.
- Hogy van az arcod? - kérdeztem.
- Eléggé fáj.
- Sajnálom.
- Én is.
- Ki volt ez? - kérdezte.
- Egy barátom, vagyis volt barátom – válaszoltam. – Miután hazajöttem Ciprusról, ezt a szót csak nagyon nehezen bírtam kinyögni. - Ő volt, aki egy kicsit lelket vert belém, de elrontott mindent azzal, hogy kiderült, nem csak a barátom akar lenni. Én pedig mindig is csak barátomként tekintettem rá, így azóta nem is beszéltem vele - fejeztem be.
- Értem, tényleg nagyon sajnálom nem volt szép tőlem, hogy meggyanúsítottalak – motyogta halkan.
- Hagyjuk – motyogtam és elindultam a fürdő felé.
- Hova mész?
- Hozok borogatást az arcodra.
2 perc múlva már az ágyon feküdt, az arca betakarva hideg ruhával én pedig mellette ültem. A kezemet fogta.
Pár perces csend után, megszólaltam.
- Rob – kezdtem – mindig ez lesz?
- Ezt hogy érted?
- Lehetünk mi igazán boldogok valaha? – tettem fel a kérdést, ami a szívemet nyomta.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)