2. Fejezet

Sziasztok!

Ne haragudjatok a hosszú kimaradás miatt, csak a héten le kellett adnom a szakdogámat és nagyon nem volt időm...sajnálom.

Itt az új fejezet, remélem tetszeni fog és nem haragszotok...

Folytatásra ígérem nem kell újabb hónapot várni, de bizonytalan mikor érkezik...

Puszi mindenkinek!



Visszaérve a lakásába, váratlanul eszembe jutott valami.

- Rob – szólaltam meg.
- Tessék? – ölelt meg.
- Vissza kell utaznom Szegedre – motyogtam. – El kell intéznem pár dolgot.
- Tudom, erre is gondoltam – magyarázta a vállamba -, és van is egy ötletem.
- Hallgatlak - csillant fel a szemem.
- Mit szólnál, ha holnapután egy pár napra elutaznánk, így el tudod intézni, amit szeretnél? – ecsetelte.
- Részemről rendben – egyeztem bele. – Be kell mennem a suliba, hogy felmondjak, és a lakást is ki akarom adni.

Csalódottan hajtottam le a fejem, és elgondolkoztam, mindenen, amit eddig ismertem és szerettem, és most a hátam mögött marad, mindent elhagyok, hogy azzal az emberrel lehessek, aki a legfontosabb az életemben.

- Mi a baj? – fordított maga felé Rob.
- Semmi, csak elgondolkodtam – dadogtam.
- Min? – faggatott tovább.
- Furcsa lesz – magyaráztam.
- Micsoda? – értetlenkedett tovább.
- Új városba költözök, otthagyom a munkám, az egész eddig életem felfordul.
- Az életed már akkor felfordult, mikor megismertél – sóhajtott szomorúan.
- Tudod, hogy értem – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom – makogta. – Megbántad? – kérdezte fájdalommal a hangjában.
- Dehogyis – emeltem fel a fejét. – Egy percet sem cserélnék el a veled töltött időből.
- Nagyon-nagyon szeretlek – mosolygott rám.
- Én is nagyon szeretlek – viszonoztam a mosolyt, és egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.
- Akkor holnapután irány Szeged – vázolta még egyszer.
- Rendben.
Gondolatban lefuttattam, mi mindet kell elintézem, amíg ott leszünk. Arra jutottam, hogy a lakás kiadásához segítségre lesz szükségem, mivel én nem leszek a városban. Meg kell kérnem valakit, hogy segítsen. És már meg is volt, ki lenne az, aki segítene. Az idő gyorsan repült, és mi újra Szegeden voltunk, de ez már a múlt. Furcsa érzés kerített hatalmába, végül is itt éltem le az életem.

- Nehéz igaz? – kérdezte Rob szomorúan.
- Egy kicsit – válaszoltam.
- Sajnálom! Nem így akartam – hajtotta le a fejét.
- Ennek így kell lennie – bújtam hozzá, és megcsókoltam.

A csókba Rob mobiljának csörgése zavart bele.

- Igen? – szólt bele. – Ez nagyszerű, köszönöm – ült ki egy hatalmas mosoly az arcára. – Megbeszélem vele, de szerintem tökéletes lesz. Rendben jelentkezni fogok, és még egyszer köszönöm.
- Ki volt az? – kérdeztem, mikor lerakta.
- Egy állásajánlattal hívtak – lelkendezett.
- Ilyen hamar? – szontyolodtam el.
- Ez az állás neked lesz kis butuskám – vigyorodott el a szomorú fejemet látva.
- Komolyan? - vidultam fel én is. – Mesélj!
- Egy kisebb cégnél lenne szükség titkárnőre, valamint nyelvtanárra. A csapatnak kellene német nyelvet tanítani. Napi 4-5 óra lenne a munkaidőd. A fizetésben a főnökkel kellene megegyezned, ebbe én nem szeretnék belefolyni – vázolta.
- Ez nagyon jól hangzik – tapsikoltam. - Mikor kellene kezdeni?
- Egy hónap múlva – érkezett a válasz.
- Köszönöm – ugrottam a nyakába.
- Akkor ezek szerint, szólhatok, hogy vállalod? – kérdezte nevetve.
- Még szép – lelkendeztem. - Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar szerzel nekem munkát.
- Megígértem, és amit megígérek, azt betartom – durcizott.
- Tudom - mosolyogtam a durcis képét látva. – Szeretlek.
- Én is téged – csókolt meg.

Hihetetlenül boldog voltam, immár egy gonddal kevesebb.

- És mikor nézzük meg a házat? – kérdeztem hirtelen.
- Majd, ha visszamentünk – vázolta a még előttünk álló teendőket.
- Már nagyon várom – ujjongtam.
- Hihetetlen ez a lelkesedésed – vigyorgott rám.
- Most körülbelül úgy beszélsz, mintha nem ismernél – húztam el a szám.
- Jaj ne durcizz – adta vissza a lapot -, csak mindig meg tudsz lepni.
- Reméltem is – csaptam a fenekére, mire egy újabb szenvedélyes csók volt a válasz.

Miután abbahagytuk a rosszalkodást, első utunk a suliba vezetett.

- Nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, ha bejönnél – torpantam meg a bejárat előtt.
- Miért? – kerekedett el a szeme.
- Szétszednek a gyerekek – simogattam meg az arcát.
- Igaz – vágott fancsali képet, és ekkor eszembe jutott, mikor a csoportom letámadott minket. - Azt hiszem jobb, ha megvárlak.
- Sietek – adtam neki egy gyors csókot.

Besiettem az igazgatóhoz, aki amint meglátott, meglepődöttség ült ki az arcára, hát még mikor elmondtam neki mi járatban vagyok.

- Jól meggondoltad? – kérdezte. - Nem veszlek vissza, ha fél év múlva könyörögnél.
- Jól meggondoltam - közöltem kemény hangon.
- Hát jó, akkor keresnem kell valakit helyetted, de addig az óráidat átveszi Jutka – engedett az utamra.
- Rendben, akkor ennyi lett volna, minden jót – köszöntem el.
- Neked is.

Bementem a tanáriba, ahol szintén közöltem, hogy elmegyek, amit elég vegyes érzésekkel fogadtak. Mikor ezen is túlestem, előttem állt a legnehezebb lépés, elbúcsúzni a csoportomtól. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem a terembe.

- Tanárnő, Tanárnő! – ugráltak körül a gyerekek, de jó hogy itt tetszik lenni, nagyon hiányzott nekünk a Tanárnő.

Könnyek gyűltek a szemembe, szerettem őket. Hogy mondjam el nekik, hogy elmegyek?

- Mi a baj tanárnő? – kérdezték kórusban, mikor meglátták a könnycseppeket a szememben.
- El kell mondanom nektek valamit, üljetek le rendben?

Síri csönd telepedett a teremre, és mindenki azt várta, hogy megszólaljak, de nekem egy hatalmas gombóc volt a torkomban, aztán végül sikerült erőt gyűjtenem és megszólaltam.

- Sajnálom gyerekek, de elmegyek – motyogtam halkan, de az elképedt és szomorú arcok láttán, a szívem összeszorult. – Ne haragudjatok, de elköltözök egy másik városba, így itt kell hagynom a sulit.

Láttam rajtuk, hogy még nem igazán fogták fel.

- Csak elköszönni jöttem be és persze, hogy további sok sikert kívánjak nektek – magyaráztam. Sziasztok! – indultam az ajtó felé, de kilépni már nem tudtam, ugyanis egy sereg gyerek vett körbe, és mind egyszerre törtek ki zokogásban.
- Tanárnő maradjon – szipogtak egyszerre.
- Jaj, ne sírjatok – guggoltam le hozzájuk, de nekem is küzdenem kellett a könnyeimmel. - A búcsú nem örökre szól, jövök majd látogatóba.
- Az nem ugyanaz – borultak a nyakamba, és itt már én sem bírtam tovább, elkezdtek potyogni a könnyeim.

Mikor végre megnyugodtunk, felálltam és még egyszer elköszöntem tőlük.

- Tanárnő - szólt utánam az egyik kislány.
- Tessék? – fordultam vissza.
- Holnap délután otthon lesz a tanárnő?
- Igen, miért?
- Semmi, csak ennyit szerettem volna – jött a gyors válasz.
- Sziasztok – köszöntem el, és reméltem, hogy utoljára.

A kijárat felé siettem, és próbáltam nem gondolkodni. Kilépve az épületből csak egy embert kerestem a szemeimmel, és pillanatokon belül meg is találtam egy idős néni fogságában, aki láthatóan lelkesen mesélt valamiről, Rob pedig ijedten pislogott felém. Mosolyogva léptem oda, és megszólaltam.

- Elnézést, de el kell rabolni az Urat – néztem a nénire.
- Semmi baj kedvesem, de vigyázz rá – mosolygott rám.
- Abban nem lesz hiba – vigyorogtam.

Gyorsan leléptünk, és mikor már Rob is biztonságban volt, újra rám tört a szomorúság, így hozzábújtam.

- Nehéz volt igaz? – simogatta meg az arcomat.
- Igen – motyogtam. – Főleg a gyerekektől volt nehéz elbúcsúzni, nagyon fognak hiányozni.
- Majd lesz gyerekünk, és talán egy kicsit pótolja a hiányukat – elmélkedett, erre már felkaptam a fejem.
- Ne nézz rám ilyen ijedten – lepődött meg. – Nem azt mondtam, hogy most azonnal, majd amikor készen leszünk rá.
- Szeretlek – fontam karjaimat a nyaka köré, és nem számított, hogy egy utcán vagyunk, megszállottan csókoltam, amin egy kicsit meg is lepődött, de viszonozta azt, miközben karjai a derekamra siklottak. Pár perces csókolózás után folytattuk az utunkat, ami a kávézóba vezetett.

- Sziasztok – jött oda Timi, mikor beléptünk.
- Szia – köszöntünk egyszerre.
- Baj van? – nézett rám kérdőn.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem vissza.
- Persze – húzott egy üres asztal fel.
- Segítenél nekem? – tettem fel a kérdést.
- Persze, miben?
- Londonba költözök, és ki szeretném adni a lakásomat – magyaráztam. –A hirdetést feladtam, de nem leszek Szegeden, és így nem tudom felügyelni a dolgokat és arra gondoltam esetleg te…
- Persze, ez nem is kérdés – mosolygott rám.
- Köszönöm - borultam hálásan a nyakába. - Itt a kulcs – nyújtottam oda neki, ha bármi probléma van, a számom tudod, nyugodtan hívj.
- Rendben.
- Hálásan köszönöm.
- Szívesen teszem – mosolygott rám. – Kértek valamit?
- Nem, még el kell intéznünk pár dolgot, szóval megyünk is – álltam fel.
- Okés, és a lakást bízd csak rám, minden rendben lesz.
- Vigyázz magadra – öleltem meg.
- Te is!
- Szia – vettük a kijárt felé az irányt.
- Sziasztok - köszönt el Timi is.

Ezzel tulajdonképpen, amit el kellett intéznem, meg is történt, így fogalmam sem volt a maradék két napot mivel töltjük.

- Rob , mit csinálunk két napig?
- Felfedezzük Szegedet – lelkendezett.
- Vagyis csak te – nevettem.
- Igen, annyiszor voltam már itt, de még sosem jártuk körbe a várost – mélázott el.
- Leszek az idegenvezetőd – bújtam hozzá.
- Reméltem is – karolt át.

Így andalogtunk hazafelé, ám ekkor egy olyan emberrel találtuk magunkat szemben, akire egyáltalán nem számítottunk.