4. fejezet

Sziasztok!

És megérkezett a 4. fejezet:)
Jó olvasást!:)
Folytatás: nem tudom, igyekezni fogok:)
A fejezet végén, néhány kép:)

Puszi!

u.i: Nagyon szépen köszönöm:) Több, mint 25.000 látogató! Hálásan köszönöm, hogy mellettem vagytok:)




Vettem egy mély levegőt, és próbáltam megnyugodni.

- Jól vagy? – kérdezte Rob óvatosan.
- Igen – füllentettem, pedig nem voltam a legjobban. Most hagytam magam mögött az egész eddigi életemet. Bár tudtam, hogy megérte, mégis nehéz.
- Ne hazudj – kérte. – Látom, hogy nem vagy jól.
- De jól leszek – válaszoltam most már az igazat. – Velem vagy – simogattam meg az arcát.
- Gyere, menjünk haza – ölelt meg, és adott egy puszit az arcomra.

Alig tettünk két lépést, mikor két kislány szaladt oda hozzánk és félénken, de mosolyogva nyújtották Rob felé a füzeteket. Rob leguggolt hozzájuk, és mosolyogva írta alá a felé nyújtott füzeteket. Hatalmas mosollyal az arcomon néztem őket és egy jól eső érzés kerített hatalmába.

Tudtam, hogy tökéletes apa lesz és egyre inkább azt éreztem, hogy már én sem állok messze attól, hogy készen álljak az anyaságra. Elképzeltem, ahogy Rob a két kislánnyal játszik a kertben, a mosolyom egyre szélesebb lett, mikor egy kar karolta át a derekamat.

- Min mosolyogsz? – faggatott érdeklődve, miközben a két kislányt néztem, ahogy visszaszaladnak az anyjukhoz.
- Csak elgondolkodtam – adtam neki egy lágy csókot. – Menjük.
- Rendben – egyezett bele.

Fogtunk egy taxit, és fél óra múlva már az otthon kellemes melege vett körül minket.

- Kicsim mi a baj? – ölelt át Rob.
- Semmi – mondtam. - Minden rendben lesz, csak hozzá kell szoknom az új életemhez – temettem arcomat a nyakába.
- Sajnálom – kért elnézést.
- Ne sajnálj semmit – torkolltam le. – Boldog vagyok, és az csak veled lehetek, érted? Te adtál értelmet az életemnek.
- Szeretlek – suttogta.
- Én is téged – suttogtam én is, majd pár perces csend telepedett ránk, amit Rob tört meg.
- Holnap bemegyünk a céghez, és elintézzük neked a munkát. Utána pedig megnézzük a házat, este pedig anyuék várnak minket vacsorára – vázolta a holnapi teendőket.
- Akkor hosszú napunk lesz – dőltem el az ágyon -, de nem baj.
- Kicsim – kezdett bele, miközben mellém feküdt. – Mikor a két kislány odajött a reptéren, elgondolkodtam.
- Min? – érdeklődtem.
- Hogy mennyire szeretnék majd én is két tündéri kislányt, akik olyan gyönyörűek lesznek, mint az anyukájuk – nézett rám.

Nem tudtam megszólalni, mire újra Rob törte meg a csendet.

- Ne haragudj, tudom, hogy várunk és nem erőltetem – mentegetőzött.
- Én is eljátszottam a gondolattal – szakítottam félbe –, és nagyon szeretnék gyerekeket, csak várjunk még egy kicsit.
- Rendben – lehelt egy gyengéd csókot az ajkaimra.
- Elképzeltem, ahogy két kislány ül az öledben, és szerintem nagyszerű apa leszel – simogattam meg az arcát.
- Ahogy te is nagyszerű anya leszel – csókolt meg újra.

Rob karjaiban aludtam el. Reggel kipihentem ébredtem. Rob még édesen aludt mellettem. Óvatosan kimásztam a kezei közül, és kimentem a fürdőbe felfrissülni. Mikor kiléptem, már drága férjem is ébren volt.

- Jó reggelt kicsim – ölelt meg.
- Neked is.
- Mi lenne, ha elindulnánk, és útközben reggeliznénk? – tette fel a kérdést.
- Mivel a hűtő üres, nincs más választásunk – vigyorogtam.

Rob is felfrissült és felöltözött és kézen fogva indultunk útnak. Útközben betértünk egy pékségbe, és vettük két croissont, amit útközben fogyasztottunk el. Sok elintéznivaló várt ránk. Fél órás séta után, meg is érkeztünk egy épület elé.

- Itt is lennénk – szólalt meg Rob. – Gyere – léptünk beljebb.

Egy nem túl nagy terembe léptünk, ahol egy tőlem néhány évvel idősebb mosolygós lány fogadott minket.

- Mr. Pattinson – nyújtotta a kezét. – Már vártuk önöket, Laura Romisla vagyok, erre jöjjenek – invitált beljebb minket.

Egy ajtóhoz vezetett minket, majd beléptünk egy takaros kis irodába, ahol egy harmincas évei közepén járó fickó várt minket.

- Robert – lépett Robhoz. – Örülök, hogy látlak - fogtak kezet.
- John, ő a feleségem, Trixi – mutatott be engem is.
- Üdvözlöm – nyújtotta a kezét nekem is. – Köszönöm Laura – fordult a lány felé. – Magunkra hagynál minket?
- Persze – válaszolt Laura, és távozott.
- Foglaljatok helyet – kínált hellyel minket. – Szóval elmondom, miről lenne szó, és utána eldöntitek, megfelel-e, rendben? – kezdett bele.

Bólintottunk.

- Szóval, a munkaidő napi négy vagy öt óra lenne. Laurának kellene segítő, mert nem bírja egyedül a munkát, illetve hat munkatársat kellene tanítani, mivel a cég szeretne terjeszkedni és szükség lenne német nyelvtudásra. Itt a szerződés - nyújtott át egy papírt. – Olvassátok el nyugodtan, gondoljátok át.

Átolvastam a lapot és teljesen korrekt feltételek voltak, mikor megláttam a fizetést, kis híján rosszul lettem.

- Valami baj van? – kérdezte John.
- Nem semmi, csak – kezdtem bele.
- Kevés a fizetés? – érdeklődött. – Emelhetünk rajta.

Elkerekedett szemekkel bámulta rá, mert már így is messze felülmúlta, amit vártam.

- Nem, ez így nagyon is rendben van – válaszoltam gyorsan.
- Akkor vehetem úgy, hogy munkatársak leszünk? – érdeklődött.
- Igen – mosolyogtam. – Mikor kellene kezdenem?
- Egy hónap múlva, ha úgy megfelel – érkezett a válasz.
- Tökéletesen – bólintottam.
- Akkor ezt megbeszéltük – mosolyodott el John is. – Örülök, hogy nálunk fogsz dolgozni
- Én is örülök – helyeseltem.
- Köszönjük – nyújtott a kezet Rob.
- Én köszönöm – viszonozta a kézfogást John. – Úgy érzem én ezzel, csak nyertem.
- Remélem, nem okozok csalódást – fogtam vele én is kezet.
- Biztos vagyok benne, hogy nem – kísért minket a kijárathoz. – Akkor egy hónap múlva. Laura keresni fog, hogy hányra kellene jönnöd majd – tette még hozzá.
- Rendben.
- Sziasztok – köszönt el.
- Szia – köszöntünk egyszerre.

Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, egyből Rob nyakába ugrottam.

- Köszönöm, nagyon köszönöm.
- Nagyon szívesen – tartott szorosan a karjaiban. - Mehetünk? – kérdezte kis idő múlva.
- Persze – válaszoltam, így fogtunk egy taxit, és Rob bediktálta a címet. Mikor megérkeztünk és kisegített a taxiból és megláttam a házat, egyből beleszerettem.
- Ez…ez… - makogtam.
- Nem tetszik? – faggatott.
- Épp ellenkezőleg – tiltakoztam. – Tökéletes.

Hatalmas vigyor ült ki az arcára.

- Akkor be se menjünk, ez legyen? – vigyorgott.
- Ne szemtelenkedj – böktem oldalba. – Még szép, hogy bemegyünk, de biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz.

Csengettünk és egy kedves idős házaspár nyitott ajtót.

- Jó napot – köszöntünk. – A házat szeretnénk megnézni.
- Jöjjenek bátran – invitáltak beljebb.
- Jack vagyok – nyújtotta a kezét. - Ő pedig Mary.
- Robert – viszonozta a kézfogást. - Ő pedig a feleségem, Trixi.
- Jöjjenek kedveskéim – tolt minket beljebb Mary.

Belépve még nem kellett csalódnom, pont amilyennek képzeltem, egyszerűen tökéletes. Egyből a hatalmas nappaliban találtuk magunkat és már éreztem, ez lesz az új otthonunk.
Egy kis asztal állt közében, amit kanapék vettek körül.

- Egy gyönyörű – bújtam Robhoz.
- Nekem is tetszik – susogta a fülembe.
Jack és Mary arca ragyogott, miközben körbevezettek minket és egyre biztosabb voltam benne, nekem ez a ház kell. Ahogy Robra néztem, tudtam, ő is ugyanezt gondolja, így nem volt kérdés, itt kezdjük meg közös életünket.

- Ettől tökétesebb házat nem is találhatnánk – ujjongtam.
- Hiszen csak ezt az egy házat láttuk – nevetett.
- Nem baj, nekem ez kell – szögeztem le.

Maryék egy jobban mosolyogtak, majd Jack megkérdezte.

- Biztosak benne?
- Igen – válaszolta Rob.
- Rendben – bólintott. - Hozom a papírokat.

A formaiságokon gyorsan túlestünk, majd elköszöntünk Maryéktől és elindultunk Rob szüleihez. Egész úton nem tudtam levakarni a vigyoromat, hihetetlen boldog voltam, mellettem a szerető férjem, aki a legfontosabb az életemben, van munkám és megvan az új otthonunk is, semmi másra nincs szükségem. Közben meg is érkeztünk Rob szüleihez.

- Gyerekek, de jó, hogy ott vagytok – nyitott ajtót Clare, és nem úsztuk meg a cuppanós puszikat sem. – Gyertek – tolt beljebb minket.
- Végre itt vagytok – jelent meg Richard is. - Gyertek-gyertek – noszogatott minket.

Így engedelmesen beljebb vonultunk és helyet fogaltunk a nappaliban.

- Meséljetek – ült le Clare is.

Szépen elmondtuk, mit intézünk ma, hogy megvan a lakás és a munka is, amihez mindketten gratuláltak. Majd Clare közölte, hogy kész a vacsora.

- Vic és Lizzy merre vannak? – kérdezte Rob már az asztalnál.
- Sajnos ma nem tudtak jönni, de üdvözölnek benneteket. - válaszolt Richard.

Csendben megvacsorázatunk, és éppen befejeztük, mikor csengettek. Clare indult ajtót nyitni. Majd pár perc múlva megjelent Victoria és Lizzy társaságában.

- Nézzétek kiket fújt erre a szél – jöttek beljebb.
- De jó, hogy itt vagytok – mosolygott Richard is.
- Ezt nem hagyhattuk ki, látni akarjuk a reakciójukat – vigyorgott Lizzy.
- Tessék? – kérdezte Rob. – Miről beszéltek?
- Hogy mindig jár a szád – torkollta le Clare.
- Mi folyik itt? – kérdezte Rob egyre türelmetlenebbül.
- Oka van, hogy hívtunk kisfiam – jötte mellénk Clare és ekkor tűnt fel, hogy van valami a kezében.
- Mivel elég sok dolgotok volt, ezért arra gondoltunk, hogy megérdemeltek egy kis pihenést és amúgy sem voltatok nászúton, szóval arra gondoltunk, hogy meglepünk benneteket, rátok fér a pihenés – nyújtotta át a borítékot. - Fogadjátok sok szeretettel a családtól.
- Köszönjük, de nem kellette volna – tiltakoztunk.
- Ugyan gyerekek, megérdemlitek – legyintett.
- Köszönjük - adtam két puszit Clarenek, majd mindenkinek.
- Na, nyissátok ki – noszogatott minket Richard, így kibontottam a borítékot és mikor megláttam, hova utazunk a lélegzetem is elakadt.


A nappali:
http://lakberinfo.hu/cikkek/08/11/10/Nappali2.jpg

És a ház: