3. fejezet

Itt az új fejezet!:) Jó olvasást és kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Folytatás: bizonytalan, nem tudom, de igyekezni fogok...

Puszillak benneteket!


- Hát te? – kérdeztem a döbbenettől letaglózva. – Hogy kerülsz ide?
- Neked is szia – válaszolta kedvesen egykori barátnőm.
- Hagyjuk ezt – morogtam, miközben olyan görcsösen szorítottam Rob kezét, mintha attól féltem volna, hogy elrabolja tőlem. Fél szemmel Robra pillantottam, és az ő arcáról is csak a döbbenetet és a régi emlékek fájdalmát tudtam leolvasni. – Mit akarsz?
- Trixi – kezdett bele –, tudom, hogy haragszol rám és minden okod megvan rá, de békével jöttem. Szeretnék tőletek bocsánatot kérni, és ha azt nem is, hogy újra legyünk barátnők, de legalább ne ellenségek.
- Miért csak most? – szegeztem neki a kérdést.
- Tudtam, hogy úgysem állnál velem szóba – motyogta.
- Milyen jól gondoltad – sziszegtem.
- Tényleg nagyon sajnálom – fixírozta a földet.
- Akkor nem úgy tűnt – morogtam. – Megtennél nekem valamit? Tűnj el, és legyél olyan kedves, ne is kerülj soha többé a szemem elé.
- Ha ezt akarod, akkor legyen – sóhajtotta.
- Ezt akarom.
- Rob, remélem, azért te ne neheztelsz rám – nézett rá óvatosan.

Rob nem szólt egy szót sem, csak még erősebben markolta a kezem, mint én az előbb az övét. Fortyogott bennem a düh, hogy van képe, a történtek után egyáltalán a szemünkbe nézni és miért éppen most. Néztem távolodó alakját, és kellett pár perc, mire megnyugodtam.

Fájdalmas emlékeket idézett fel bennem, olyanokat, amiket mélyen eltemettem és megpróbáltam elfelejteni, de most felszínre törtek.

- Jól vagy? – suttogta Rob halkan.
- Nem – motyogtam a földet bámulva. – És te?
- Fogjuk rá – érkezett a válasza.

Robhoz bújtam, és próbáltam mindent kizárni az elmémből, csak az számított, hogy velem van és ez így is marad.

- Menjünk haza, rendben? – simogatta meg az arcomat.
- Rendben.

Próbáltam megnyugodni, és arra gondoltam, hogy a főzés segíthet, mindig is kikapcsolt.

- Mielőtt hazamennénk, menjünk be egy boltba, szeretnék főzni valami finomat – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Jól hangzik.

Bevásároltunk a legközelebbi boltban, ami útba esett, és hazafelé vettük az irányt. Hazaérve semmit nem pakoltam el, hanem egyből a konyhába indultam, hogy lefoglaljam magam és valami kaját üssek össze. Rob végig körülöttem sertepertélt, ezzel akaratlanul is mosolyt csalva az arcomra.

Mire végeztem az én kis uram ügyesen megterített, így nem volt más hátra, csak hogy elfogyasszuk a rakott krumplit. Vacsora után, gyors elmosogattunk, majd Rob felkapott és bevitt a szobába.

- Mit tervezel? – kérdeztem ártatlanul pislogva.
- Szerintem tudod – vigyorgott. – Csak szeretném, ha az én gyönyörű kis feleségem mindent megkapna, és nem lenne szomorú.
- Nem vagyok szomorú – simogattam meg az arcát és valóban nem hazudtam, már nem érdekelt, ami történt csak az, hogy velem van. – És honnan veszed, hogy erre vágyom?
- Ha nem, hát nem – csúszott lejjebb, de nem engedtem tovább, hanem visszahúztam magamhoz. – Meg ne mozdulj.

Kaján vigyor ült ki az arcára, és mohón vette birtokba az ajkaimat. Ez a szeretkezésünk is gyengéd volt, mégis szenvedélyes olyan sokoldalú, mint Rob. A karjaiban pihenve, eszembe jutott, amit délután mondott.

- Tényleg szeretnéd megnézni Szegedet? – kérdeztem.
- Igen – érkezett a gyors válasz.
- Van pár ötletem, amit feltétlen látnod kell.
- Rád bízom magam, itt te vagy otthon – simogatta meg az arcomat.
- Rendben van, reszkess Szeged! – lelkendeztem, erre halkan felkuncogott.
- Szeretlek, szép álmokat szívem – nyomott egy puszit a homlokomra.
- Neked is uracskám.

Másnap reggel mosolyogva ébredtem, és csak előrefele tekintettem. Eldöntöttem, nem számít, mi volt a múltban, nem hagyom, hogy beárnyékolja a jövőnket.

- Jó reggelt – mosolygott rám mellőlem Rob.
- Neked is – nyomtam egy hatalmas puszit a szájára.

Olyan gyorsan pattantam ki az ágyból, hogy feleszmélni sem volt ideje. Tele voltam energiával, élettel és meg akartam neki mutatni, hol nőttem fel, és hol éltem le az életem.

- Mi ez a jó kedv?
- Idegenvezető leszek ma és eldöntöttem, hogy csak előre tekintek, a hosszú boldog közös életemre veled, nem számít mi volt, csak az, hogy mi lesz – válaszoltam.

Erre már az ő arcára is hatalmas mosoly ült ki, és hirtelen visszarántott, majd olyan hévvel csókolt meg, teljesen meglepett. Miután befejeztük a rosszalkodást, gyorsan megreggeliztünk, és egy gyors felfrissülés után a nyakunkba vettük a várost.

Mindent meg akartam mutatni, amihez egy kicsike kis emlékem is fűződik. Első utunk a Dóm-térre vezetett. Olyan hangulata van ennek a helynek, ami mindig magával ragad.

- Itt rendezik meg minden nyáron a szabadtéri játékokat – meséltem Robnak.
- Az micsoda? – kérdezte.
- Egy rendezvénysorozat, ahol különböző darabokat láthat a közönség. Egy szabadtéri színház, ha egyszerűen akarok fogalmazni – magyaráztam.
- Érdekesen hangzik.
- Az is, és hangulatos.
Ahogy a téren andalogtunk feltűnt, hogy sokan megbámulnak minket, de senki nem mert odajönni. Biztos, nem akarták elhinni, hogy tényleg Rob az, mi pedig nem akartunk kockáztatni, míg valaki veszi a bátorságot és odajön, így a Dugonics téri szökőkút felé vettük az irányt.

Mindent elmeséltem neki, amit csak tudtam a városról, és úgy tűnt élvezte a kis túránkat. Mikor már lejártuk a lábunkat hazafelé vettük az irányt.

- Éhes vagy? – kérdeztem tőle, mikor beléptünk az ajtón.
- Mint a farkas – adott egy puszit a nyakamra.
- Készítek gyorsan valamit.

Mivel én is nagyon éhes voltam, csak gyorsan egy kis tésztát dobtam össze, és egy óra múlva már, mint a jóllakott ovisok dőltünk el a kanapén.

„Kell még egy szó, mielőtt mennél…”- Ez mi? - kérdeztem Robtól, mikor meghallottam Demjén egyik legszebb számát, amihez millió kedves emlékem fűződik.

Az ablakhoz siettünk és a szám is tátva maradt. A csoportom volt az és könnyes szemekkel énekeltek. „Kell még egy ölelés, ami végig elkísér.”

- Lemegyek – suttogtam.
- Menj csak – adott egy puszit, én pedig leszaladtam az én kis tündérkéimhez.

Megbabonázva hallgattam őket és ők egyre nehezebben énekelték el az utolsó sorokat. „Ha nincs hely ahol élj, indulj hazafelé” – fejezték be, én pedig elsírtam magam.

- Gyerekek – guggoltam le hozzájuk, ők pedig egy emberként öleltek át. - Szeretlek benneteket.
- Nagyon fog hiányozni nekünk a Tanárnő.
- Ti is nekem.
- Gyertek fel – álltam fel pár perc után.

A gyerekek csak bólintottak, így elindultunk felfelé. Mikor beléptünk a lakásba és megpillantották Robot, vegyes érzések futottak át az arcokon. Egyrészről, az imádat, másfelől tudták, hogy miatta megyek el, így a neheztelés is. Beljebb tessékeltem őket, majd mikor mindenki bent volt, Tündi kivált a csoportból és odalépett hozzám.

- Ezt a Tanárnőnek csináltuk – nyújtott át egy kis csomagot –, hogy ne tessék minket elfelejteni.
- Sosem foglak elfelejteni benneteket – öleltem meg.

Mikor kinyitottam és megláttam a kis füzetet, amiben képek volt, képek róluk, rólunk illetve általuk írt kis fogalmazások nekem, megint nem bírtam a könnyeimmel.

- Gyerekek, ez gyönyörű. Köszönöm.

Néhány újabb sírós perc következett, majd nekem is támadt egy hirtelen ötletem. Valahogy meg akartam nekik köszönni azt a sok szeretetet, amit tőlük kaptam.

- Üljetek le kértem őket – én is szeretnék adni nektek valamit.

Engedelmesen szót fogadtak, és elhelyezkedtek a kanapén, aki pedig oda már nem fért, annak hoztunk székeket. Én pedig behúztam Robot a szobába.

- Mi a baj? – kérdezte.
- Szívességet szeretnék kérni – suttogtam.
- Mi lenne az? – tudakolta.
- Énekelnél nekik?
Egy angyali mosoly ült ki az arcára: - Persze.

Visszamentünk a nappaliba, Rob leült egy székre én a gyerekek között kerestem helyet. Meg fogom ezt hálálni neki, hogy mindezt megteszi értem, rámosolyogtam mire ő belekezdett, azon a gyönyörű érdes hangján. A lányok elbűvölve hallgatták, ahogy egyik dalt énekelte a másik után, magával ragadóan, szívhez szólóan.

Kezdett esteledni, így a lányok hazafelé indultak. Lekísértem őket, és mikor visszaértem a lakásba, Rob mosolyával találtam magam szemben.

- Imádnak téged – ölelt meg.
- Hiányozni fognak – temettem fejem a vállába.
- Elhiszem, de itt lesznek veled – tette kezét a szívemre –, és nem örökre szól a búcsú. Jövünk majd és meglátogatjuk őket.

Mosolyogva, de könnyesen csillogó szemmel bólintottam.

- Köszönöm – adtam neki egy lágy csókot.
- Szívesen tettem.

Az este hátralevő részében, felolvastam neki a gyerekek által írt üzeneteket, és nem egyszer pityeredtem el. Rob karjaiban nyomott el az álom. Mivel már semmi dolgunk nem volt Szegeden, másnap újból London felé vettük az irányt. Új életem kezdetét vette, most már nincs visszaút. Kézen fogva léptünk ki a repülőtérre és éreztem, hogy hazaértem.